Harmatcseppé válik szájadon a szó.
Azt mondod: fa –
és erdőstül állnak elibém a fák.
Azt mondod: kő –
nem aszfalt s nem beton,
de szikla szúr a víz alatt.
Azt mondod: rét –
és lassú buborékkal
gyöngyök és gyűrük szállnak fel a mélyből.
Azt mondod: szép –
és tulipánt hajt a hajnal
s kötényünk megtelik kankalinnal.
Azt mondod: én –
és sápadt tűzben égsz,
mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.
Azt mondod: nyár –
és gyíkok lihegnek forró köveken,
kisül a földből a virág-gyökér.
És illattal pupozva a Tejúton ballag
egy júliusi szénásszekér.
Azt mondod: ősz –
és áfonyával telik meg harminc szőlőskosár.
S mikor már majdnem minden elfogyott:
piros pecsét van a szájad helyén,
mikor a nevemet lassan olvasztgatod.
Forrás: Lélektől lélekig
