Rege mondja róluk szent vadregény:
Káin csupa füst, Ábel csupa fény.
Régi rege, új is,
régtől tudott –
Káin ma is él,
Ábel halott.
A szíved üres,
a szádban halál,
a kezedben megfullad a madár.
A füstöd rühes,
a porban mohog,
de égre van írva,
hogy Ábel halott.
Kontár vagy!
Így vagy elvetemült –
de Ábel egy fűszálon is hegedült,
s a zengésen örökkön rajtaüt a bot.
Sújtott vala Káin –
s Ábel halott.
Tűz fészke a szívünk,
vesztünk az erőnk,
mert gyűlöli Káin
s áhítja e főt.
Vagyunk áldozók
s áldozatok,
s a bárányszín lángban
Káin vakog.
Az orcád hazug,
patyolatod vitás,
a zsebedben alku
és brutalitás.
Egyremegy: gumibot,
pásztori bot –
a nép, aki eltűr,
veszteni fog.
A borda betört,
a vér kiomlott,
fehér álarcban
a nappali hold.
Nap süt, sivatag,
megőszül a zöld –
Káin ma is él,
Ábel örök.
