Címke: útkeresés

  • Ady Endre: Az elsüllyedt utak

    Hívott a titkok nagy mezője,
    kellette magát száz sima út,
    és én legényesen, dalolva
    csaptam mögöttem be a kaput.

    Valamennyi út fölfelé tört,
    ragyogón és virágba veszőn,
    s én feledtem a csendes udvart,
    rohantam részegen a mezőn.

    Rohantam dalosan s vakultan,
    befogtak új, csodás illatok,
    s száz út végén nem vettem észre,
    hogy már minden utam elhagyott.

    Sehol, sehol a régi hajlék,
    ködbe és éjszakába borult
    rét, út, virág, illat és udvar,
    kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.

    Vad bozótok el-elbuktatnak,
    emlékek és borzalmak között
    taposom a vaksötét pusztát,
    sorsomat és a sűrű ködöt.

    Vissza, a vén, csöndes udvarba,
    elsűllyedt azóta mind az út,
    s távolból hallom, ködben, éjben,
    hogy nyitogatnak egy vén kaput.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: A Semmi álma

    Elszenderült a Semmi
    És azt álmodta, hogy Valami lett,
    S az a Valami – én vagyok!

    És azt álmodta, hogy a messzeségben
    Előttem egy szent Cél ragyog,
    Egy ismeretlen Cél,
    Amely felé megyek, megyek…

    És jönnek szembe utasok
    És kérdeznek: honnan jössz?
    És felelek rá: nem tudom!
    És kérdeznek: hová mégy?
    És felelek rá: nem tudom!

    Lopódzva jő az Alkony, –
    Lilába olvadnak a zöld mezők
    És szürkébe a kék hegyek,
    És én fáradtan, csüggedt fővel
    Megyek, megyek!… –

    – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Milyen furcsákat álmodik a Semmi!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Pont és haza

    Az ördög limonádét hörpöl.
    Akik bort, csupán szerencsétlenek.
    A nyomorultak arca elmosódik,
    az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.

    Övé a pont és minden egyenes,
    mindaz, ami áttekinthető.
    Az igazak homályban kóborolnak,
    de épp ezért egyedül ők,
    az elveszettek találnak haza.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Útrakészség

    Ha elmegyek, ha szólítanak,
    Utánam minden ittmarad.
    Össze leszek már én törve,
    Csóktalanul meggyötörve.
    S utánam minden ittmarad.

    Mennyi lány és mennyi ajándék!
    Mennyi bűn és mennyi szándék!
    De a bűnös, én nem vagyok,
    De a gyáva – én az vagyok.
    Mennyi bűn és mennyi szándék!

    Én soha, soha nem nyugodtam,
    Mindig, mindig csak futottam.
    De miért is? – nem is tudom;
    Szilaj Bánat az én hugom,
    Jaj, a hugommal futottam.

    A szerelemmel leszámolok,
    Az élettel elszámolok.
    Nincsen semmim s kire hagyjam,
    Nincs szeretőm, mit tagadjam.
    Az élettel is számolok.

    De csak az bánt most, ha szerettem,
    Hogy balog volt minden tettem.
    Néha bárgyú képpel álltam,
    Hogy szavakra nem találtam,
    Hogy balog volt minden tettem.

    Jaj, nem kisért az arany hangja,
    Se fényes cím nagy harangja.
    S ez a sorsunk – pici ember
    Nagyot merni soha nem mer,
    Csak törődik s nincs haragja.

    Szerettem én is a rózsákat,
    Még jobban a parti fákat.
    Lesz még virág, csókos rózsa,
    Sóhajt fa is le a tóra
    S nem szeretem már a fákat.

    Az én részem, a száz aranyom
    Nem az enyém, mind itt hagyom.
    Össze leszek már én törve,
    Csóktalanul meggyötörve.
    – Élet, Élet, Terád hagyom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária: Állj meg!

    Minek sietsz, úgyis odaérsz.
    Ahová indulsz úgyse oda mégy.
    Titkos jelek mutatják a valódi célt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A visszanézésről

    És ne engedd, hogy visszanézzek.
    Csak azt, csak azt ne engedd,
    Hogy visszanézzek.

    Az én parázsló pártos két szememnek
    Én törvényt tettem.
    És két kőtáblát, hideget,
    Kemény kezembe vettem.
    És szóltam: A hegyek megett
    Énekek zúgnak, szárnyasok, nagyok,
    S én nézni akarom a hegyeket,
    És énekelni akarok
    Harsanó hegyi éneket,
    És magamnak örök dallá idézni,
    Hogy én legyek a Te dalod.
    És nem akarok visszanézni.

    Te láttál, mikor lemerültem
    A zúgó vízbe, ama szent habokba,
    S a tüzes vízben elmerülten
    Te láttál ott dalolva és zokogva.
    És hétszer csaptak rajtam át
    A szentséges habok
    És hétszer mostak végig-végig,
    S Te tudod, hogy rólam minden levált,
    Hogy most már énekes vagyok,
    Hogy most már mind a dalok a tiéid.

    Én így születtem: vízben s tűzben.
    S most már itt voltam az innenső parton.
    Odaát éppen sírt az álmos alkony,
    De itt a hajnal fénye égett.
    És én kemény mellemre tűztem
    A két kőtáblát, (én kincsem és pajzsom)
    És elindultam a hajnali tűzben.

    És Te tudod, hogy megláttam az útat:
    Azóta járom.
    Hogy eldobtam a bimbós koszorúkat,
    Csak egy vesszőm maradt,
    Keményen és kopáron,
    És most esengve várom, egyre várom,
    Hogy vesszőmön virág fakad.

    És eleitől fogva tudtam,
    Hogy visszanézni nem szabad.

    Pedig látod, a két kőtábla
    Már olyan sokszor megrepedt.
    Mert tétován sokszor megállva
    Elernyedtek e bús kezek,
    S lecsúszva föld fakó porába
    A két szent tábla könnyezett.
    És olyan sokszor zúg a szélben
    Valami fáradt félelem.

    Azért ne engedj visszanéznem,
    És lásd, azért maradj velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Bolyongok

    Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
    És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
    És csak reám várnak.

    Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
    Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
    Fénylő csillagokra.

    Merre nincs csillagfény – arra fogok menni,
    Ott fognak igazán engemet szeretni,
    Igazán szeretni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Mi jobb?

    Mi jobb: mindent egyszerre látni,
    Minden dolog két oldalát?
    S a meddő harcot megutálni,
    Megállni s nem menni tovább?

    Vagy egy csillagot nézni csak,
    Amelynek fénye tisztán rezdül?
    S törni e szent, nagy cél után
    Holttetemeken is keresztül?


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor – TALÁN

    Tán egy beszédes kutya kéne:
    jó útitárs és jó barát,
    kivel este, tücsökzenére
    taposhatnám az út porát.

    Talán egy bot… Hiszen beérném
    akármilyen görbével is:
    görcsös lenne, furkó a végén
    – ám kezes jószág, nem hamis!

    Talán pipát, dohányt szereznék…
    Meggyfapipa és szűzdohány!
    Kék füstsárkány-hadat ereszt szét,
    játszótársam lesz valahány!

    Talán… Egyszer útrakelek majd,
    még mielőtt a csönd besző.
    Megtalálom. Mosolyog, sóhajt.
    S felel szívem, a repdeső.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Találkozás

    Egy barátomhoz

    Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
    A Te hajódon leng a büszke zászló
    S felvonom én is a rongyos lobogót.

    Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
    Dagasztja vásznad hazajáró szél –
    Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

    Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
    Te zászlód mellé tűztél egy virágot –
    Nekem nincs. De hát – én így is akartam.

    Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
    Akikhez kötött tiszta vonzalom –
    A kikötőkbe lassan szertemennek.

    A bóra jő, a fogam megvacog –
    Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
    A tengeren egyedül maradok.

    Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
    Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
    Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

    Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak –
    Szerető, forró, könnyes irígységgel –
    Egy percig még – azután elbocsátlak.

    S egy pillantást még, könnytelent, keményet
    Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom –
    Tartom a sorsommal a közösséget!

    Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
    Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
    Előtted minden – előttem a semmi. –

    Egymás mellett ma elmegyünk – hajók
    S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
    Felvontam én is a rongyos lobogót.

    Forrás: Lélektől lélekig