„Azért élek, hogy megtudjam, miért élek.”
Alberto Moravia
Forrás: Lélektől lélekig
Nem ifjú vágy fúllaszt el engem.
Nem bánat és nem szerelem.
Távolabban és közelebben
a hőt, mint párát lehelem.
Perzselt torkomra száll az este.
Adj több világot, síma hold!
Adj több erőt az ismeretre,
s az életet a vágyra foldd.
Szökő világ! Ne szállj előlem!
Áttetsző szárnnyal csapj le rám,
mint mázsa-súlyú levegődben,
remeg csőrödben koponyám.
Búborék-karmok, szárny, szivárvány –
te tartasz, vagy én tartalak?
Nyakamba hulló vízisárkány,
vagy szétvillámló kardhalak?
Te légnyomás! Te perzselő víz!
Habod szív, levegőd kivet,
mely távol, s mely közelben őriz
fent holdat, s lent lehelletet,
feléd futok, feléd, megesten,
s hiányod szomjan lihegem –
nem ifju vágy fullaszt el este,
nem bánat és nem szerelem.
1946. július 2.
Forrás: Lélektől lélekig
A hang, mely sípol, fütyül és recseg,
szétvetve már-már e szűk ládikót:
egy vajúdó csillag szívhangja ez –
el-elmosódik, mint foszló sikoly.
Mennyi zörej e vérző csillagon!
Extraszisztolés, kancsító zenék!
Morajlik a szó: tenger, monoton,
sodorja az ember üzenetét!
Ha lüktetne légkörünkön kívül,
más csillag földjén, rokon-értelem:
rólunk ez vajon mit venne hírül,
míg aritmiánk zúg az éteren?
Megérezné-e kínunkat-bajunkat,
s hogy embernek lennünk milyen nehéz?
Hogy milyen vágyva keressük az utat,
s hányszor becsapott már a szív s az ész?
Megértené-e szomjunk olthatatlan
égését s azt, hogy: mégis, mindig újra –
tűnő tettekben és szálló szavakban
a földlakó a harcot meg nem unja?
Kihallaná a kakofóniából
az erősödő, bátor dallamot,
melyből bolygónk nemesebb lelke lángol, –
s megfényesednek a sötét napok?
Vagy csak lázat sejtene, szenvedélyek
crescendóját, elemésztő tüzet?
S nem tudná meg, hogy ez a földi élet
valami mást, nagyobbat is üzent!
Forrás: Lélektől lélekig
Zápor zúdul sehová, sehonnan,
herseg, mint zabáló sáskahad.
Mintha óra tiktakolna rajtam,
esőcsepp kopog – a pillanat,
s vernek lankadatlanul a cseppek,
sorsomtól mert így rendeltetett,
talán tölggyé terebélyesednek,
talán testeddé növekszenek.
Erdő reszket átázott ruhában.
Mi voltunk mi, kedves? – verebek.
S nem tudom, e növényi homályban
öltelek-e vagy öleltelek?
Feláldoztam otthont és családot.
Cél ha ez – ne érjem el soha!
Mindegy, eb csahol rá, varjú károg,
kinek a vihar az otthona.
Zápor zúdul egyre sebesebben,
népek zászlótlan, vezértelen.
Törzsek rohamoznak minden cseppben,
és szóródnak széjjel jeltelen.
Hol vagyok? Ki vagyok én? Hová tart
utam, célja – fény vagy éjszaka?
Esőcseppek kavargó hadában
rám találsz-e, kedves, valaha?
Kardom tiszta. Ezrekkel a horda
támadhat rám – nem tántorodok.
Magam vagyok. Kardlapként suhogva
zápor ver, eső zuhog, zuhog.
Baka István fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Szemközt a fiúmei kikötő,
elől a nagy világítótorony.
Lobban, forog, forgó fénykévéit
futtatja végig a hullámokon.
Hátam mögött a sziklarepedésben
parányi fényű szentjánosbogár.
Kis hangya, kóbor pille, valaki
az ő fényénél is hazatalál.
Hát én, hát én világítok vajjon? –
Csobban a tenger csorba sziklaélen.
Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
A parton állok két fény közt, sötéten.
Forrás: Lélektől lélekig
Hívott a titkok nagy mezője,
kellette magát száz sima út,
és én legényesen, dalolva
csaptam mögöttem be a kaput.
Valamennyi út fölfelé tört,
ragyogón és virágba veszőn,
s én feledtem a csendes udvart,
rohantam részegen a mezőn.
Rohantam dalosan s vakultan,
befogtak új, csodás illatok,
s száz út végén nem vettem észre,
hogy már minden utam elhagyott.
Sehol, sehol a régi hajlék,
ködbe és éjszakába borult
rét, út, virág, illat és udvar,
kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.
Vad bozótok el-elbuktatnak,
emlékek és borzalmak között
taposom a vaksötét pusztát,
sorsomat és a sűrű ködöt.
Vissza, a vén, csöndes udvarba,
elsűllyedt azóta mind az út,
s távolból hallom, ködben, éjben,
hogy nyitogatnak egy vén kaput.
Forrás: Szeretem a verseket
Elszenderült a Semmi
És azt álmodta, hogy Valami lett,
S az a Valami – én vagyok!
És azt álmodta, hogy a messzeségben
Előttem egy szent Cél ragyog,
Egy ismeretlen Cél,
Amely felé megyek, megyek…
És jönnek szembe utasok
És kérdeznek: honnan jössz?
És felelek rá: nem tudom!
És kérdeznek: hová mégy?
És felelek rá: nem tudom!
Lopódzva jő az Alkony, –
Lilába olvadnak a zöld mezők
És szürkébe a kék hegyek,
És én fáradtan, csüggedt fővel
Megyek, megyek!… –
– – – – – – – – – – – – – – – – –
Milyen furcsákat álmodik a Semmi!
Forrás: Lélektől lélekig
Az ördög limonádét hörpöl.
Akik bort, csupán szerencsétlenek.
A nyomorultak arca elmosódik,
az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.
Övé a pont és minden egyenes,
mindaz, ami áttekinthető.
Az igazak homályban kóborolnak,
de épp ezért egyedül ők,
az elveszettek találnak haza.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha elmegyek, ha szólítanak,
Utánam minden ittmarad.
Össze leszek már én törve,
Csóktalanul meggyötörve.
S utánam minden ittmarad.
Mennyi lány és mennyi ajándék!
Mennyi bűn és mennyi szándék!
De a bűnös, én nem vagyok,
De a gyáva – én az vagyok.
Mennyi bűn és mennyi szándék!
Én soha, soha nem nyugodtam,
Mindig, mindig csak futottam.
De miért is? – nem is tudom;
Szilaj Bánat az én hugom,
Jaj, a hugommal futottam.
A szerelemmel leszámolok,
Az élettel elszámolok.
Nincsen semmim s kire hagyjam,
Nincs szeretőm, mit tagadjam.
Az élettel is számolok.
De csak az bánt most, ha szerettem,
Hogy balog volt minden tettem.
Néha bárgyú képpel álltam,
Hogy szavakra nem találtam,
Hogy balog volt minden tettem.
Jaj, nem kisért az arany hangja,
Se fényes cím nagy harangja.
S ez a sorsunk – pici ember
Nagyot merni soha nem mer,
Csak törődik s nincs haragja.
Szerettem én is a rózsákat,
Még jobban a parti fákat.
Lesz még virág, csókos rózsa,
Sóhajt fa is le a tóra
S nem szeretem már a fákat.
Az én részem, a száz aranyom
Nem az enyém, mind itt hagyom.
Össze leszek már én törve,
Csóktalanul meggyötörve.
– Élet, Élet, Terád hagyom!
Forrás: Lélektől lélekig
Minek sietsz, úgyis odaérsz.
Ahová indulsz úgyse oda mégy.
Titkos jelek mutatják a valódi célt.
Forrás: Lélektől lélekig