Hívott a titkok nagy mezője,
kellette magát száz sima út,
és én legényesen, dalolva
csaptam mögöttem be a kaput.
Valamennyi út fölfelé tört,
ragyogón és virágba veszőn,
s én feledtem a csendes udvart,
rohantam részegen a mezőn.
Rohantam dalosan s vakultan,
befogtak új, csodás illatok,
s száz út végén nem vettem észre,
hogy már minden utam elhagyott.
Sehol, sehol a régi hajlék,
ködbe és éjszakába borult
rét, út, virág, illat és udvar,
kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.
Vad bozótok el-elbuktatnak,
emlékek és borzalmak között
taposom a vaksötét pusztát,
sorsomat és a sűrű ködöt.
Vissza, a vén, csöndes udvarba,
elsűllyedt azóta mind az út,
s távolból hallom, ködben, éjben,
hogy nyitogatnak egy vén kaput.
Forrás: Szeretem a verseket
