Kristálya vágynak és reménynek,
száz hófúvás, száz holdgaras!
Maradjak, menjek, sose kértek,
én hajszoltam magányomat.
Állok mélység felett. Az égen
két griff száll. Kékség tengere.
Ó, hullámok, csipkés enyészet! –
nincs rátok szó és nincs zene.
Kristálya kínnak, feledésnek,
kongó, komor harang-imák!
Hol hold derengi e vidéket,
hol nap forralja, mint a vágy.
Itt állok. S nem lépek a mélybe.
De serlegem Rád emelem.
Iszom bronzát a bornak, és e
bronz fénye boldog énekem.
Dalolok. S nem a keserűség
kottázhatatlan énekét.
Túlérett felhő hozza hűsét,
frissítő záport küld az ég.
Itt állok. Poklaim ledőltek,
nem vesznek rajtam már erőt.
Kristálya légnek és időnek,
ó, vágy- és létezés-erőd!
Forrás: Lélektől lélekig
Fordító: a megadott szövegben nincs feltüntetve.
