I. Kék hegyek
Mese-tüzében alkonyi sugárnak
Kéklő hegyormok halkan muzsikálnak.
Lelkedbe lopják arcuk hűvösét,
És zsongva hív a kéklő messzeség.
Szívedre hullnak, mint az enyhe harmat,
Hívó, mosolygó messze halk hatalmak.
És lelkedet kitárod csendesen
És elindulsz a kék ösvényeken.
Nézel, komolyan, hittel mosolyogva
A fátylasarcú esti hegyfokokra.
És mégy és mégy. Ki tudja, merre mégy?
Ki tudja, meddig zeng a messzeség?
Minő titkoktól terhesül a távol?
A hegyek arcán hétszeres a fátyol.
De megállanod soha nem lehet,
Mert rádleheltek egyszer a hegyek.
II. Fekete hegyek
Mire odaérsz: kietlenül állnak
Elátkozott, nagy, kopasz kőtitánok;
Rettegve megbújt vézna völgy felett:
Súlyos, siket, vén fekete hegyek.
Szemed az éjben fölfelé leselget,
És összeborzad fázva, félve lelked.
Kékülő ajkad szótlan megremeg,
És szól az éjhez megvakult szemed:
Setét hegyek, nehézkes óriások,
Mi rettentő sors dermedett reátok?
Micsoda irtó fekete harag
Átkát sötétlik a hideg falak?
Holt arcotokra mik rámerevedtek:
Mi rontó titkok, mily ölő keservek?
Siket, nagy, fázó csend a felelet.
Vijjog a szél a vén ormok felett.
III. Rózsaszínű hegyek
Menj, meg ne állj a meredek sötétnél:
Fut a borzalom, menekül az éjfél.
Nézd, máglya lángol az orom megett,
Nézd, rózsaszínben égnek új hegyek.
Kelő sugarak kacagva dalolnak:
Ezüst csengőkkel csilingel a holnap.
Tán álmod arca csillog ott elő.
Ó rózsás álom, ó kelő jövő!
Tán új szíveket csókol ottan új nap.
Ott minden öklök ölelni simulnak.
Ott fölcsókolnak minden könnyeket,
És énekelnek mind az emberek.
Ott van talán, mit veled annyin várnak:
Az álmodott, a szentséges Vasárnap.
Szegd a magasba álmodó fejed:
Már rózsás tűzben égnek a hegyek.
Forrás: Lélektől lélekig
