Címke: város

  • Gyurkovics Tibor: Tükör – este

    A domb ezüst falán a füst rajongva fűz ma egybe
    titkolódzó teret rajongó kerteket
    A Rózsadomb fölött a hold lassan kiont kegyelve
    valami gyermeteg éteri permetet

    Homályon át bolyong a tág terű világ: az este
    lepleken élveteg éli az életet
    Majd jő a szél mint könnyű él a kés hegyén s kimetszve
    a házak élesen állnak mint ékszerek

    Nagy fényei az égbeli világnak kibomolnak
    ott fenn a csillagok itt lenn az ablakok
    ragyognak és ragyognak ragyognak és ragyognak
    itt lenn az ablakok ott fenn a csillagok

    Tükrökön át homályon át ha lát ki lát e földön
    az ember e privát szende és semmi báb
    Majd fönn a fény örök szemét nagy ékszerét ha följön
    látja Istent magát – kit színről színre lát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Somlyó György: Ahhoz aki jönni fog

    1
    Hogyan képzeljem el őt
    aki óriás marokkal fogja össze
    azt ami széthullt
    s egyetlen mozdulattal széthasítja
    ami recseg de nem akar engedni

    Hogyan merjem felidézni őt
    aki most már mindent mer ami van

    2

    Kitörjük a konok és ragyogó
    tornyok kapuit miket magunkra zártunk
    még mielőtt ránkomlanának

    És feltépjük a nyomor
    mind szélesedő karámjait
    még mielőtt barommá hajszolnának

    És széthajigáljuk
    a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
    még mielőtt eltemetne

    Nem csodáljuk többé a hercegek
    csillogó térdszalagján a gyöngyöt
    nem remegünk kerekkalapú papok
    szentsége előtt a zsámolyon
    nem perdülünk parfőm és vér
    szagától szédelgő katonák
    gáláns és állati szavára
    és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
    kalmárok nagyképü üzelmei előtt

    De még nem hánytunk le magunkról mindent

    Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
    egy perccel a gyönyörűség előtt

    3

    Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül

    4

    Hogy énekeljelek ki engem énekelsz

    Dadogva próbálom a zengő
    dalt mely elárad rajtam mint a tenger
    és mint a tenger otthagy hirtelen

    Mondd meg ki vagyok
    hogy megmondhassam én is
    rákiálthassam
    mint egy képet a felmeredő falakra
    kirakhassam
    a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
    hogy te ki vagy

    5

    Vedd óriás ónodat
    s rajzolj meg engem megyek az utcán
    folyton készülve az elmondandó szavakra
    egy idegen város bűvös útjain
    hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
    mégis érzem mindenki rámnéz
    egy pillantással az enyémbe
    kötözi sorsát
    és várja hogy elmondjam neki
    mi lesz velünk

     
    7

    És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
    hová majd elmegyünk vele
    a többiek közé
    ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
    mivé formálta a mindig megújulni áhító
    anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
    nyár forró kelméit téli szikrázó
    érceket az ősz sugárzó áramait
    s a földet forgató tavaszt
    mivé a nappalok kinyíló végtelenét
    s a mélységbe záruló éjeket
    Hol könnyű táncok vonalain
    rajzolódik ki az újuló évre a terv
    mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
    és énekben fogan a törvény

    8

    Lássátok
    roskadásig tele voltam mindennel
    oly tele hogy közelíteni se tudtak
    hozzám hogy közelíteni se tudtam
    senkihez
    De most kiloccsantottam a földre mindent
    nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
    fényesre csiszolt a várakozás
    és meg-megcsendülve
    csillogó cseppekben hull belém
    a jövendő

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Székely Magda: Eső

    Zuhogott szakadatlanul,
    hullott a tetőkre, falakra,
    örök esőben ragyogott
    a szeretők fedetlen arca.

    És kapualjtól kapualjig,
    padtól padig, heteken át,
    fölöttük ég nehezedett,
    testükön ázott nagykabát.

    Az üres erdők, a hidak,
    és minden utca velük ázott,
    köröskörül emeletek,
    fűtött falak, száraz lakások.

    Nekik csak a végállomások,
    csak a lakatlan ligetek,
    csak a lehulló ragyogás,
    csak az eső, csak a hideg.

    A kályha mind kihül bizony,
    s kihül az emberek lakása,
    de fennmarad, akár a hold,
    fedetlen arcuk ragyogása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Havas fény

    T. D. karácsonyfája alá

    De jó is
    De jó is tudni hogy
    De jó is tudni hogy van valaki
    Van valaki odaát a havas háztetők alatt
    Ott túl a rakparti háztetők alatt
    Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
    Tudja hogy tudom: tudja
    Vagyok

    Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
    És madarakat
    A röpülés villámló hiányjeleit
    Örök aposztrofjait az égnek
    Létszavakat szelídít Ő: virágokat
    De mit virágokat!
    Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
    A rét-gyepszótár útszélremagzott
    Gizgaz-szavai-gyomokat
    És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
    De mit madarakat!
    A tél pohos pontosvesszőit
    Terek kövein fák promenádjain virityelő
    Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
    Verebeket

    Ó távol Fű- és Fabarátom!
    Virág- és Verébszavú
    Assziszibeli szerzet!
    Hagyd oda most
    Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
    Öltsd fel ködcsuhádat
    S indulj a város alá a falakon túlra!

    Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
    Menj hát
    Mögötted micsoda népek
    Micsoda processzió!
    Sárkánygyík-Duna és királysága
    Csúszómászó népe
    Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
    sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
    S a fenevadak:
    Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
    S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
    megjuhászodott párduc
    Csönd tutul ott és ólálkodó sötét

    Menj hát Szelídszavú!
    És fedd meg
    – mint egykor –
    Az fordolt világot:

    „Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Álom a Cigányvárosról

    Örök vasárnap délelőtt,
    jelenés a jelenben,
    ragyog a selyem-sárga út,
    hogy éjemmel pereljen,
    a színes házak, a sötét
    kabátokon a gombok
    megkövülten tündöklenek
    s örökkön bonganak a harangok.

    Fönn: a város kék üstöke
    repülőkkel cicázik,
    lenn a kávéház tóduló
    dohányfüsttel virágzik,
    fényben és füstben csillagok
    pusztulásán borongok,
    de ez a város ünnepel,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Brillantinos, busa hajak
    mámort kínálnak, mámort,
    mint a faragott antracit
    sötétjük tűzhalált hord,
    s ígér a hitehagyottnak
    boldog vértanú-rangot
    e város főterén, ahol
    örökkön bonganak a harangok.

    Hányadíziglen köt a sors
    álmodnom sose-voltat?
    Milyen varázslat vonz ide,
    hogy szinte haldokoltat,
    hogy ismerősek a szavak:
    mély-édességű hangok,
    hogy hajszolt életem fölött
    örökkön bonganak a harangok!

    A fácánkönnyed asszonyok
    a főtéren kerengnek,
    a barna szemvillogtatás
    símogatás szívemnek.
    Gyerekek emelnek felém
    felejthetetlen arcot,
    a teljes élet van velem,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Vannak keserű álmaim,
    hurcolom őket büszkén,
    s vannak sugárral-oldozók –
    de mindben egy az eszmény.
    Ó álom, te legfőbb igaz,
    irgalmadnál kitartok,
    hirdess tűzvészt vagy ünnepet – –
    de bongjanak örökkön a harangok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Nagy László: A város címere

    Mert a méhek a húsra dongnak
    s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
    eljön a fekete katona.

    Mert a rikító ponyvák alatt,
    patinás kupolák alatt is
    kan-kofa támadt annyi,
    hogy röhög a föld
    s mert a kofákra hallgat a sors is:
    eljön a fekete katona.

    Mert a fekete vitorla
    már a Balatonnak nagyon hiányzik,
    s hegyek és fenyvesek
    fehér holtakért, holtak szagáért
    süvöltve zsolozsmáznak,
    mert e megőrlő Bakonynak
    bújdosó szerelmünk sose elég:
    eljön a fekete katona.

    Mert a torony a galambot,
    galamb a fészke kovás ganaját
    elúnta, megutálta
    s a csendtől megőrült harangok
    bongni akarnak, noha lángban,
    hát majd viaszvirágként
    megolvadnak a fennkölt harangok,
    bronz-dizentéria befolyja
    a köveket, forró falakat –
    s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
    eljön a fekete katona.

    Mert a vagonok lisztje
    nem akar keserű kenyér lenni,
    hát majd fekete sebeket
    hoz a vonat,
    mert a tej nem akar
    újra meg újra vízzé válni,
    hát majd hirtelen bevérzenek
    a tejüzemek – s a telepeken
    a deszkák nápolyiszelet-sorait,
    a pala-lapokat, csöveket
    porrá töri az égi kerék,
    mivel itt minden tiltakozik:
    eljön a fekete katona.

    Eljön a fekete katona,
    óriás fekete-bársony denevér,
    duhogó lágy kupolák a szárnyai,
    szőrgatyás lábain óriás
    görkorcsolyáit előrerúgva
    leszáll a városba, megvakulunk,
    megvakul a naptár, a történelem,
    szerelmeim, a hosszú sörény,
    aranyfüggönye csípőtöknek
    pernyévé zsugorodik,
    s poklok tudója magam is
    tördelve kezeimet álmélkodom:
    nem hittem volna soha,
    nem hittem volna soha:
    hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha:
    hogy ti kölykek a tejfogatok
    hirtelen kipotyog s iszonyatos
    gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
    végzetes vízszintesekkel
    elkészül a város címere újra,
    cirkalma lesz a füst és fohász,
    mert eljön a fekete katona,
    eljön a fekete katona.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Romhányi József: Szomorú esőben

    Szomorú eső hull, csepereg cseppenkint,
    sáros a városom, nyálasan rám csettint.
    Csavargócsizmámon csámcsog a csúf latyak,
    locs-pocsban lépkedek, csúszik a bús agyag.

    Mogorván morogva csüggeteg szavakat
    ugrálok keresztül undok kis tavakat.
    Most egy nagy pocsolya… úgy állok ott gyáván,
    ahogy egy öngyilkos reszket a kútkáván.

    Lábam nem kímélem, ingyen van az izma,
    ellenben drága volt nekem ez a csizma.
    Csak most ne hagyj cserben, kifejlett lábizom!
    Ugrásnál esendő testemet rád bízom!

    Így futok neki, és magasba lendülök:
    csizmám kint a vízből, én pedig bent ülök!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Vészi Endre: Arcod égtájai

    Te vagy nekem a messzenyíló reggel
    s a Duna szürke szemed folytatása
    szíved fölé feszül a hidak rácsa
    s a trópusi ég arany lemezekkel.

    Egy mozdulatod: házsorok a Napban
    s két fényszalag – kinyúló karjaid
    derekad körül arany utca csobban
    talpad alatt millió fény – kavics.

    A könyvtártermek hűvös csendje vagy
    éveim szótlanul lapozgatod
    kezedben cserzett, sárga könyv vagyok
    elfutó soraimnak rendje vagy.

    A képbehajló lomb Te vagy, virágzó!
    S már mennyi éve, lombom s górcsövem
    Te fölémhajló arc, kíváncsi szem:
    romjaim fölött világoskék zászló.

    A távolléted, az is csak Te vagy
    a távozásod, az is közelít
    ha gyanúsítasz, s arcod – a szelíd
    vádolva ég – hálómban fennakadsz.

    S ezüstpénzeid fényért kiabálnak
    és nem szabadulsz bezárt ujjaimból
    mert belül vagyok, s ha menekülsz,
    újból Te futsz utánam, én mögötted állok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Lecsuklik minden pilla most

    Lecsuklik minden pilla most,
    nem is találsz több villamost,
    így járok én is itt, gyalog,
    köröttem olcsó angyalok.
    Kármin, sáfrány, körúti nők,
    selyem harisnyák, rossz cipők
    s ami búsítja bús dalom,
    s fanyar arcon fájdalom.

    Ha a sír szavát hallanád,
    nem hallanál ily balladát.
    Egy árva költő tévelyeg,
    s itt méri a mély éjeket.
    Egy görbe utcán remegőn
    járkálok, mint a temetőn.
    Ó élet! sár! láz! csúnya út!
    A vége és a mélye rút.

    De jó itt, mert ez utca fáj,
    és szép, mert téboly ez a táj,
    s álarc alól mártír-szemek,
    testvér szemei rémlenek.
    Festett az arcom nékem is
    és szenvedés ez ékem is.
    Jaj, a költő gyomrába kóc,
    ő is beteg és torz bohóc.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Tájkép

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
    mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
    s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
    hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
    Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
    a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
    a város száz torony- és kürtő-árbocát
    s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

    Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
    és fent a csillagok születésére várva
    az eget szénfolyók útja csíkozza be
    és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
    Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
    s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
    ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
    s építek éjszaka tündéri várakat.

    És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
    látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
    csókos, madárdalos estét s reggeleket
    és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
    S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
    fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
    úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
    derűt akaratom maga hívja elő,
    s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
    a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.

    Forrás: Lélektől lélekig