https://verskucko.com

Címke: város

  • Garai Gábor – Hajnali metszet

    Szürke buszokból ömlik ki a hajnal
    hűvös és párás homlokú hada,
    zörgő rekeszek közt pille-sóhajjal
    úszik a kenyér meleg illata.

    Roppan a tejboltban a kifli, lassú,
    langy kortyokban lényegül át a tej.
    Anyja karján egy gyerek messzehangzó
    ébredésére mozdony-kürt felel.

    Népes és gyors és otthonos az utca.
    Aki most még tömény álmát alussza,
    annak a kép délre porrá pereg szét:

    egy kék köpenyes férfi söpri össze,
    együtt a friss széllel, halkan fütyülve,
    a tegnap lomhán kóválygó szemetjét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó T. Anna: Holtidő

    Hajnali fél négy. Holtidő.
    Kihalt a környék. Áll az óra.
    A kereszteződés üres.
    Sötét házsor mered a frissen
    lehullott hóra.
    A nagymutató befagyott.
    Egy árva taxi imbolyog,
    kereke kínlódva forog.
    Nem lüktet, dübörög, dobog
    a nagyváros ütőere.
    Ez az átmenet ideje.
    Az utcán egy lélek se jár.
    Hirtelen leszakad a hó,
    minden megáll.
    Még másfél óra: elindulnak,
    kikelnek ágyukból a holtak,
    és gémberedett lassúsággal
    mennek, sápadtan botladoznak
    a fehértorlaszos világban.
    Autóba ülnek. Buszra szállnak.
    De ez az óra senkié.
    Egyedül azé, aki nézi,
    aki ablakkeretben állva
    libabőrösen, egyedül
    bámul lefele az utcára,
    lehunyja káprázó szemét –
    látja: a lámpák síri fénye
    s a felhők leplei mögött
    lobog a csillagos homlokú
    fekete égbolt ködsörénye,
    fénylassúságú múltidő,
    állóképen a vágtatás –
    de itt lenn csak a hóesés,
    csak a vakfehér zuhogás,
    a sarkon épp beforduló
    reflektor meteorraja,
    csupa forgandó villogás,
    állandó, mint az éjszaka,
    és míg eleven szívverés
    méri az időt idelenn,
    fenn moccanatlan a Tejút:
    fut fényesen és üresen.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Sztevanovity Dusán: Vasárnap délután

    Vasárnap délután a város meghal egy kicsit
    És valahogy sápadtabbak a kirakatok
    Vasárnap délután egy igazi fagylalt jólesik
    És néha érzek egy régi illatot

    Vasárnap délután a csendes, hosszú ebéd után
    A mamám rám adta mindig a szép ruhát
    Az ajtóban még megfésült és nem hallgatott rám
    Ha kértem, hadd járjak így egész héten át

    Vasárnap délután a lányok arca kicsit szebb
    S a nagyfiú ígérte tízre hazajön
    A tánciskola parkettjén a cipők fényesek
    És néhány párnak a figura összejön

    Vasárnap délután volt mikor megismertelek
    A bátyád apámmal nálunk sakkozott
    Kamaszok voltunk és sok hülyeséget beszéltem neked
    És kipróbáltuk, a szerelem jó dolog

    Vasárnap délután talán a harag is csendesebb
    S az elvált apa láthatja kisfiát
    A vidéki rokonok látogatják az újszülötteket
    És Farkasréten is elfogy a sok virág

    Vasárnap délután volt mikor viszontláttalak
    És újra megtörtént, ahogyan egy régi napon
    Te sem lettél felnőttebb és én sem komolyabb
    És előre tudtuk, szeretni jó dolog

    Vasárnap délután az időm csendesen megy el
    És néha úgy érzem, máris érkezel
    Vasárnap délután az este mindig túl közel
    Mikor tudom, hogy többé nem jössz el

    Vasárnap délután a város meghal egy kicsit
    És valahogy sápadtabbak a kirakatok
    Vasárnap délután már régen semmi sem történik
    Csak néha érzek egy régi illatot

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: New Yorki levéltöredék

    Templomkép-gyűjtő albumába

    „Itt küldök egynehány képeslapot.
    De rájöttem már, hogy mért nem kutat
    A fürge fényképész itt templomot.
    A felhőkarcoló hétköznapok
    Égbefúrták ormótlan fejüket:
    Eltűnnek ötven emelet tövén,
    – Hiába tornyosak az ünnepek.

    A vörös téboly vak falansztere
    Lerontja másutt a templomokat –…
    Itt – e titáni égberohanásban
    Az Isten nem halt meg, – csak lemaradt.

    Ide erdélyi hegyek kellenének,
    Hegyek a felhőkarcolók mögé –
    Hogy tündököljön az örök Arány,
    És kitűnjön: a dicsőség kié.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Innocent Ernő – Szeretem a verseket

    Szeretem a verseket –
    Kívánok boldog új évet minden kis bogárnak!
    Kívánok boldog új évet a pezsgőspohárnak!
    Kívánok boldog új évet húszéves koromnak
    és nektek és nekik, s az Eiffel-toronynak,
    könyveknek, könnyeknek és minden népeknek,
    mozinak, Gerbeaudnak, jazz-bandnak, illatnak,
    az Orthnak, a Worthnak, s a női divatnak,
    cigarettafüstnek, charlestonnak, képeknek,
    korzónak, ligetnek, a Margitszigetnek,
    szemeknek, szavaknak, szíveknek, színeknek,
    a napnak, a holdnak, a lámpavilágnak,
    minden szál virágnak, kékeknek, liláknak,
    boldog új esztendőt az egész világnak!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Emőd Tamás – Szilveszter

    A város alvó szíve úgy üt,
    Mint egy öreg, zenélő óra,
    Csukott csárdák ablaka csillan
    És fény szitál a téli hóra:
    Miatyánk légy velünk.

    A ködön át lompos, nagy árnyék
    Surran sötéten, suhog lustán –
    Urak, úrfiak, lump diákok,
    Éjféli szél kószál az utcán;
    Miatyánk légy velünk.

    Holdas fény hull a ház falára.
    Kong egy harang. Mivégre kongat?
    Ma éjjel éber minden élet,
    Holnap szomorú lesz a szombat:
    Miatyánk légy velünk.

    Tavaly, ki tudja, hol mulattunk?
    Tavaly, ki tudja, kit szerettünk?
    Keresztet vet a kassza hölgye,
    Fakó füst szárnya leng felettünk…
    Miatyánk légy velünk.

    Tavalyi bor, tavalyi mámor
    Kifogy lassacskán, búsan, békén,
    Vörös lámpák és sárga lángok
    Lobognak lenn az utca mélyén –
    Miatyánk légy velünk.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Szabó Magda: Eső

    Gyermekkorom hű társa, te,
    zöld óceánok gyermeke,
    te mindig egy, ezer alakban,
    tapintható, de foghatatlan,
    kinek jószagú sóhajától
    a titoktartó éj kitágul,
    s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
    mögött megfér a félvilág:
    te kóbor isten, szerte bolygó,
    hogy kerülsz ide, te csavargó?

    Van tíz éve, hogy láttalak
    a hajdúsági fák alatt,
    ott hintáztál a langyos éjbe,
    susogtál a tölgyek fülébe,
    de megriadtál, elfutottál,
    hol jártál, míg ide jutottál?

    Nézd, hogy derül a vérszegény
    Vérmező, hogy hízik szegény!
    Az ifjú fák rádmosolyognak,
    rosszkedvű füvek mosakodnak,
    melengeti lehelleted
    szegény, meztelen nyíreket,
    s köszöntenek apró neszekkel,
    kis reszketeg lélegzetekkel,
    míg táncolsz nedves talpadon
    a felfénylő piros padon,
    s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
    villogó cseppek pergenek.

    Csak állok, és nyí a gyerekkor,
    fülembe nyí, bokámba kap:
    „Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
    Csak állok a Várhegy alatt.

    Még azt se mondhatom: maradj,
    hogy várd meg velem a telet;
    magam is idegen vagyok,
    hogy adhatnék szállást neked?
    Dagad a tócsa, csak dagad,
    csillog a síkos házfedél;
    fond be kibomlott nagy hajad:
    földim, Eső, közel az éj.

    Indulj tovább! Indulok én is,
    kezem olykor magasra tartom,
    szorítom szálló köntösöd.
    Nedves kezem. Nedves az arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Micsoda föstmény!

    Eső után fény, különös fény, mit játszol
    oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?

    Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
    szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

    Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
    az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

    S innen az emeletről – pici tókat, ingókat, elfutókat,
    látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

    Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
    az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat

    engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
    mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol…

    Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
    …Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Simon István: Várok rád

    Várok rád tereken, utcán,
    a megbeszélt helyeken.
    Kezemben szál cigarettám
    ragyog és ég melegen,
    elhamvad, s újra kinyílik,
    mint éveken át a virágok.
    A megbeszélt helyeken mindig
    állok és várok.

    Tudom, hogy vár minden a földön:
    rétek esőt, fényt a kalászok,
    őzek a nyárt; sárga bőröndöm
    álma a szép utazások;
    a gyerek várja, hogy felnő,
    a felnőtt a holnapokat,
    öreg a sírt, nép a derengő
    új századokat.

    Mégis – legyen példa akármi –
    haragszom, hogyha te késel;
    bosszant, hogy állni kell, várni,
    s fogadkozom persze elégszer.
    Így, harcban a zajjal, a csenddel,
    szívemben mély zene zúg:
    „Mire képes néha az ember,
    hogy várni így tud.”

    Elhúznak a felhők; a percek
    futnak csattos karomon.
    De jössz – a sétány, hallom, mint perceg,
    jössz a kavicsos sárga úton.
    Tündér… már itt vagy, a vállam
    érinti kezed szelíden,
    s megtöltöd, mint fémet az áram,
    egyszerre szívem.

    Pironkodsz, mentegetődzöl:
    fodrász, szabó, közlekedés…
    Most kellene teljes erőmből
    szólni, hogy bánt az egész.
    De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
    a város és benne az út,
    hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
    ki ennyi szépért, jóért türelemmel
    várni se tud.

    Forrás: Verspatika

  • Somlyó Zoltán: Boszorkányos éj

    A város csatakos. Sötét a lámpasor.
    – Fiatalúr, az éjjel jól megáztál.
    Nedvesen csillog pár sötét torony
    s a szél a síkos háztetőkön mászkál.

    Két mezítelen karját kétfelől
    emeli, ejti gyáván hadonászva.
    Most átugrott egy egész uccasort;
    most leguggolt egy sötét, magas házra.

    Most tápászkodik; újra lábra áll.
    Ott egy eresz, – ijedten áll felette:
    mi lehet ott?… Egy boszorkány talán
    a seprüjét futtában ottfeledte.

    Forrás: magyar-versek.hu

    Somlyó Zoltán, éjszaka, város, misztikum, fantázia, boszorkány, hangulat, modern líra