Címke: veszteség

  • Hatos Márta – Meghasonlott párbeszéd

    Két szemedben a szíved remeg,
    Széthulltál, halni vágysz.
    A szíved remeg.

    Mondanád, ha még mondhatnád
    Kiért égett úgy szíved.
    Ki érti meg?

    A bánat lelkedre fagy,
    Várod őt fájdalomba zártan
    Lelked befagy.

    – Ne gondolj az örömre
         gyilkos volt a csók.
    – Vártam egy őszinte szót,
         gyilkos volt a csók.

    – Nem vígasztallak,
         volt ölelni kár.
    – Hiába minden győzelem,
         ölelni már.

    – Ne érezd, hogy megértél
         a halálra!
    – Semmibe veszett vágyam
         ért el a halálba.

    – Nem siratlak, kicsit
         veled halok.
    – Minden üveggolyóm
         rádhagyom, ha meghalok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vox Humana: Lángok között

    Ma veled szerettem volna lenni
    Egy napot, egy éjszakát.
    Remegve-rejtve beszélgetni át,
    Csendben a szemedbe nézve.
    Megfogni két kezed,
    Átölelni és füledbe súgni:
    Még… még kicsit maradj velem…

    Hajnalban tűzforrón hozzád simulni,
    „Farkasokkal táncolni” délben
    S csodálni a teli Holdat éjjel.

    Ma veled szerettem volna lenni…
    Nem tudni, hogy minden elmúlik egyszer.
    Szárnyaink szélesre tárva
    Repülni fel… felhőkön át a magasba,
    S zuhanva, testünk összeforrva
    Merítkezne elfutó habokba…

    Ma veled szerettem volna lenni,
    A melledre hajtani fejem,
    Érezni a vad lüktető szívdobbanásban
    Gyönyörre nyújtózó feltámadt hited,
    Mint banánra a héj forrni köréd
    S utad vigyázni, melyen célba érsz.

    Ma veled szerettem volna lenni,
    S nélküled magamban – veled vagyok.
    A mélykék égen bámulok egy fénylő csillagot…
    Óh, én ostoba! Arcul csapott a Sors,
    Kegyetlen ostora most szántja végig az eget!
    Lelkemben fényre vak félelem vibrál,
    Öncsalásom csillaga lehull,
    Lángolva hasít ketté gyanútlan felleget!
    Szemeim könny borítja s szívemben veled
    A lángok közé kacagom magam… Ég Veled!

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Viszockij / Hobo – Nem tért vissza a csatából

    Miért nem marad mindig ugyanúgy minden,
    a kék ég se legyen soha másból,
    víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is,
    csak ő nem tért vissza a csatából.
    Víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is,
    csak ő nem tért vissza a csatából.

    Ki került ki győztesen, nem emlékszem,
    az álmatlan és dühös vitákból,
    csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem,
    amikor nem tért vissza a csatából.
    Csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem,
    amikor nem tért vissza a csatából.

    Nem tudott hallgatni, ütemre énekelni,
    de mégis részeg volt a muzsikától,
    napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
    és tegnap nem tért vissza a csatából.
    Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
    és tegnap nem tért vissza a csatából.

    Mint amikor rabságból szökik a tavasz,
    úgy szakadt ki a kérés a számból,
    neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot!
    pedig tegnap nem tért vissza a csatából.
    Neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot, testvér!
    pedig tegnap nem tért vissza a csatából.

    Halottaink nem hagynak minket bajban soha,
    elesett őrangyalaink megvédnek,
    az ég az erdőn tükröződik vissza,
    ezt mutatják a fák: égszínkékek.
    Az ég az erdőn tükröződik vissza,
    ezt mutatják a fák: égszínkékek.

    Kettőnknek tágas volt a lövészárok,
    megosztoztunk időn és dohányon,
    de ma már csak az én időm folyik,
    és úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.
    De ma már csak az én időm folyik,
    és úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Robert Graves – Elvesztett szerelem

    Bánattól élesült szeme,
    egy rezzenést felfog vele:
    hogy nő, telik levél, fűszál,
    átlát tömör kovakő-falon,
    látja a lelket – fuvalom –,
    amint a hűlt torkon kiszáll.

    Még meg se szólalsz, hallja már
    hegy-völgyön túlról a hangodat.
    Fülébe ér, amint bogár
    lárvája rezzen a föld alatt;
    hallja a földöntúli neszt,
    mikor a fűszál inni kezd;
    moly-állkapocs hogyan reszel
    a gyapjuban; s mikor cipel
    a hangya, ina hogy szakad
    becsületből vitt súly alatt
    (felnyög és vékonyan zihál),
    hogy zizzen pók lábán a szál,
    hogy motyog-sóhajt lárva, báb,
    hogy moccan halkan a szárny, a csáp.

    Tekintetét élezte kín,
    jár-kél a föld ösvényein,
    – isten, csavargó, furcsa árny –
    vesztett szerelme hűlt nyomán.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek

    A haldoklókkal csókolóztam,
    az elmenőkkel cimboráltam,
    izzadt hajuk simítva hosszan
    ágyukhoz álltam.

    Marasztaló ígéket
    súgtam fülükbe, mint az élet,
    de hívta őket a nagy út,
    és én kötöttem nékik a halálban
    batyut.

    A távozók
    elvitték a lelkem darabjait,
    csak én maradtam itt,
    és most a hit
    porukkal egy lett, mint avitt
    ruhájuk, és széthulltak ama szók
    és szájukon is megrohadt, amit
    adtam nekik, a csók.

    Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
    Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
    ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
    mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
    elásta, és most a határtalan,
    mély földbe van,
    s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.

    Barátaim,
    halványodik énnékem itt a szín,
    hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
    gyakran mosolygok, többször hallgatok.
    De érzem egyre, vár rám sok erős,
    jó ismerős,
    hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
    Ezért oly csöndes bennem már a lélek
    s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
    nem félek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Choli Daróczi József – Fáj

    Férfiként: halálraítélt.
    Megfogni neszeit az éjszakának.
    Zuhanni, zuhanni, mint a kő!
    Arcom csontján a rés,
    hiányod miatt tátong.
    Szememet feléd fordítom,
    lepergett húsgombóc kikelt
    szirmokat nyomnak,
    mert legtudomabb,
    legtöbb már tudom,
    hogy múltamba belevesztél.
    Befagy a szám,
    megpüffedt ajkaim között
    holdarcod ívét hordom,
    magamba beépítetek.
    Sírgödör szélébe kapaszkodó
    fű hajad selyem fáj.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Garai Gábor: Ha a szerelem elhagyott

    Mert ha a szerelem elhagyott,
    kipattogzik arcodon vékony
    fehér rétegben a védtelenség,
    mint omló falon a salétrom;

    mert ha a szerelem elhagyott,
    csak loholsz az utcán szorongva,
    elbűvöl s nyomban megaláz
    minden parázna szoknya;

    és nyelved száraz kőporban forog,
    ha elalszol, kifoszt az álom,
    ébren lábaid fércen rángatod;
    parázson jársz, parázson…

    És tarkódig felperzselődsz;
    tagjaid hamuként leomlanak,
    mozdulataidról az otthonosságról
    arany páncélja leolvad.

    Vad fogaid élesen összeverődnek,
    tekinteted röpte kileng, és
    míg kívül a forróság emészt,
    belülről ráz a didergés…

    Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
    azt elviselheted még,
    de jaj, ha veszni hagyod a magad
    érette való szerelmet!

    Mert minden idegen lesz neked akkor,
    s kipattogzik arcodon vékony
    fehér rétegben a védtelenség,
    mint omló falon a salétrom.

    Futnál – menedékül a megkövült közöny
    nyirkos barlangjai várnak:
    takaródzhatsz melegedni magadba,
    mint bundájába az állat. –

    Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
    nem ereszted az elveszítettet;
    körömmel ezért behegedt sebeid
    újra csak újra kikezded.

    S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
    ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
    míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
    végül szívébe szalad.

    Forrás: MEK

  • Gyurkovics Tibor: Lány-szerelem

    Nagyon meggondolandó
    kivel fekszel egy ágyba,
    milyen az ottelója,
    milyen a muskotálya,
    milyen legyen a padló,
    milyen legyen a szék,
    mire az ember lánya
    leteszi mindenét,

    a jersey blúzt, a szoknyát,
    a bugyit, kombinét —
    nagyon meggondolandó,
    milyen legyen a szája,
    a mosolya, a bokája,
    a pihéje, a bája,
    milyen legyen az utca,
    ami hozzá vezet,
    milyen legyen a város,
    a kert, a kerület,

    lesz-e szemében őrült
    lángolás, amitől
    fölgyullad a világ is,
    ha a lány nekidől.

    Nagyon meggondolandó,
    mert aztán ott a lány
    magában a szobában
    meztelenül csak áll,
    szedegeti a cuccát,
    gyönyörű rongyait,
    meztelen köldökével
    világokat vakít,

    kapkodja visszavenni
    a szoknyát, a tüdőt,
    szapora lélegzését —
    milyen volt azelőtt?

    Nagyon meggondolandó,
    kit hogy lehet szeretni,
    milyen legyen az arca,
    milyen legyen a szék,
    mire az ember lánya
    leteszi mindenét,

    milyen az íze szája,
    emléke, muskotálya,
    a poharában a bólé,
    az üvegében a sörlé,
    az asztalán a sercli —
    mert van, ahonnan többé
    már nem lehet magunkat
    sohasem visszavenni.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Annára gondolok

    A csillagokra gondolok
    És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,
    A boldog, néma csillagokra,
    Melyek lenéznek mosolyogva
    Reám a babonás, bús téli égrül.

    A csillagokra gondolok,
    Melyeknek lángja régesrég kiégett,
    Csupán fényük ragyog
    S Annára gondolok,
    Ki rám ujjongva nézett
    S egy csillagos ősz éjén elhagyott.

    A csillagokra gondolok,
    Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,
    Annára gondolok
    S a könnyem úgy ragyog,
    Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!

    Forrás: MEK

  • Somlyó Zoltán: Ma reggel…

    Ma reggel korán ébredtem fel
    s kikergettem az arcodat szememből.
    Aztán az utcán végigvándoroltam
    s szemem újra kívánta arcodat.

    A sétapálcám ezüstgombja fénylett:
    megláttam benne, milyen rút vagyok.
    Szomorú volt gondolnom szép szemedre,
    amelyben mindég megszépültem én.

    Két szem nevelt. Két szemre voltam bízva.
    S egy nap nem néztél rám, Anizia!
    Mért nem vertél meg inkább két szemeddel!
    Most sétapálcám nem verné szívem…

    Forrás: magyar-versek.hu