https://verskucko.com

Címke: veszteség

  • Johann Wolfgang Goethe – Megbékülés

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,
    sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?
    Hol a múlt, s amit túlgyors szárnya elvitt?
    A legszebb is hiába volt a részed!
    Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;
    az érzékekből hogy illan a dús lét!

    De zene zendül, angyalszárnyalással,
    hangját millió hangba szövi bennünk,
    hogy az embert áthassa mély varázzsal,
    s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk:
    szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,
    hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

    És könnyül a szív, és hamar belátja,
    hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:
    a túlgazdag ajándékot a hála
    vele szeretné önként viszonozni.
    Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –
    a zene s a szerelem iker üdve!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza – Nem bánat az…

    Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
    Ha már tied volt s akkor elveszíted.
    Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
    S most más csüng édes szédülésben rajta.
    Ha boldog órák, pásztorórák képe
    Kísér a puszta, magányos sötétbe,
    Mint téli kertbe a színes tavasz –
    Nem bánat az.

    De az a bánat, ha kezét se fogtad,
    Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
    Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
    Dalos fohászba, kérve, sírva, vágyva.
    Tied se volt s már életedhez kötve
    És akkor, érzed, elveszett örökre
    És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
    Az a bánat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine – Szent szövetségre lépett

    Szent szövetségre lépett
    szíveddel az én szívem;
    erősen összesimultak,
    mindenben egy hiten.

    Jaj, csak a gyenge rózsát,
    kebled virágdíszét,
    csak ezt a szegény barátnőt
    lapítottuk mi szét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pablo Neruda – A legszomorúbb vers

    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Például, teszem azt, hogy „Oly csillagos az éjjel,
    fönt kéken dideregnek a messzi csillagok.”
    Keringve énekel az éji szél az égen.

    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett.
    Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt.
    Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget.

    Ő szeretett, és olykor talán én is szerettem.
    Hogyne imádtam volna a vad, nagy szemeket.
    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett.

    Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett.
    A vers megeszi lelkem, mint harmat a füvet.
    Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni.
    Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt – hol lehet?

    Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze.
    Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
    Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre.
    Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt – hol lehet?

    Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is.
    Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek.
    Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem.
    Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet.

    Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt.
    Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek.
    Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még.
    Rövid a szerelem, s oly hosszú, míg feleded.

    Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt
    lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
    Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek,
    és most intézem hozzá utolsó versemet.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Vörösmarty Mihály: Pásztorlány dala

    Kis rózsa, szép rózsa,
    Gyönge virágszál!
    Szeretőd ha volna,
    Így nem hervadnál;
    De hervadsz mint magam,
    Hull kis leveled:
    Kedves ifjuságom
    Hull el itt veled.

    Kis rózsa, szép rózsa,
    Vársz-e még tavaszt?
    Jaj nekünk! örökre
    Elvesztettük azt.
    Más virág fog állni
    Száraz ágadon,
    Más leány örűlni
    Puszta dombomon.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Farkas István: Koldus szívem

    Csak egy széttaposott,
    üres kalap a
    sárban.

    Senki sem adhatja vissza,
    amit elvettél
    tőlem.

    Már Te
    sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Meghasonlott párbeszéd

    Két szemedben a szíved remeg,
    Széthulltál, halni vágysz.
    A szíved remeg.

    Mondanád, ha még mondhatnád
    Kiért égett úgy szíved.
    Ki érti meg?

    A bánat lelkedre fagy,
    Várod őt fájdalomba zártan
    Lelked befagy.

    – Ne gondolj az örömre
         gyilkos volt a csók.
    – Vártam egy őszinte szót,
         gyilkos volt a csók.

    – Nem vígasztallak,
         volt ölelni kár.
    – Hiába minden győzelem,
         ölelni már.

    – Ne érezd, hogy megértél
         a halálra!
    – Semmibe veszett vágyam
         ért el a halálba.

    – Nem siratlak, kicsit
         veled halok.
    – Minden üveggolyóm
         rádhagyom, ha meghalok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vox Humana: Lángok között

    Ma veled szerettem volna lenni
    Egy napot, egy éjszakát.
    Remegve-rejtve beszélgetni át,
    Csendben a szemedbe nézve.
    Megfogni két kezed,
    Átölelni és füledbe súgni:
    Még… még kicsit maradj velem…

    Hajnalban tűzforrón hozzád simulni,
    „Farkasokkal táncolni” délben
    S csodálni a teli Holdat éjjel.

    Ma veled szerettem volna lenni…
    Nem tudni, hogy minden elmúlik egyszer.
    Szárnyaink szélesre tárva
    Repülni fel… felhőkön át a magasba,
    S zuhanva, testünk összeforrva
    Merítkezne elfutó habokba…

    Ma veled szerettem volna lenni,
    A melledre hajtani fejem,
    Érezni a vad lüktető szívdobbanásban
    Gyönyörre nyújtózó feltámadt hited,
    Mint banánra a héj forrni köréd
    S utad vigyázni, melyen célba érsz.

    Ma veled szerettem volna lenni,
    S nélküled magamban – veled vagyok.
    A mélykék égen bámulok egy fénylő csillagot…
    Óh, én ostoba! Arcul csapott a Sors,
    Kegyetlen ostora most szántja végig az eget!
    Lelkemben fényre vak félelem vibrál,
    Öncsalásom csillaga lehull,
    Lángolva hasít ketté gyanútlan felleget!
    Szemeim könny borítja s szívemben veled
    A lángok közé kacagom magam… Ég Veled!

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Viszockij / Hobo – Nem tért vissza a csatából

    Miért nem marad mindig ugyanúgy minden,
    a kék ég se legyen soha másból,
    víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is,
    csak ő nem tért vissza a csatából.
    Víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is,
    csak ő nem tért vissza a csatából.

    Ki került ki győztesen, nem emlékszem,
    az álmatlan és dühös vitákból,
    csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem,
    amikor nem tért vissza a csatából.
    Csak most, hogy nincs itt tudom és végre megértem,
    amikor nem tért vissza a csatából.

    Nem tudott hallgatni, ütemre énekelni,
    de mégis részeg volt a muzsikától,
    napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
    és tegnap nem tért vissza a csatából.
    Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
    és tegnap nem tért vissza a csatából.

    Mint amikor rabságból szökik a tavasz,
    úgy szakadt ki a kérés a számból,
    neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot!
    pedig tegnap nem tért vissza a csatából.
    Neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot, testvér!
    pedig tegnap nem tért vissza a csatából.

    Halottaink nem hagynak minket bajban soha,
    elesett őrangyalaink megvédnek,
    az ég az erdőn tükröződik vissza,
    ezt mutatják a fák: égszínkékek.
    Az ég az erdőn tükröződik vissza,
    ezt mutatják a fák: égszínkékek.

    Kettőnknek tágas volt a lövészárok,
    megosztoztunk időn és dohányon,
    de ma már csak az én időm folyik,
    és úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.
    De ma már csak az én időm folyik,
    és úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Robert Graves – Elvesztett szerelem

    Bánattól élesült szeme,
    egy rezzenést felfog vele:
    hogy nő, telik levél, fűszál,
    átlát tömör kovakő-falon,
    látja a lelket – fuvalom –,
    amint a hűlt torkon kiszáll.

    Még meg se szólalsz, hallja már
    hegy-völgyön túlról a hangodat.
    Fülébe ér, amint bogár
    lárvája rezzen a föld alatt;
    hallja a földöntúli neszt,
    mikor a fűszál inni kezd;
    moly-állkapocs hogyan reszel
    a gyapjuban; s mikor cipel
    a hangya, ina hogy szakad
    becsületből vitt súly alatt
    (felnyög és vékonyan zihál),
    hogy zizzen pók lábán a szál,
    hogy motyog-sóhajt lárva, báb,
    hogy moccan halkan a szárny, a csáp.

    Tekintetét élezte kín,
    jár-kél a föld ösvényein,
    – isten, csavargó, furcsa árny –
    vesztett szerelme hűlt nyomán.

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig