Férfiként: halálraítélt.
Megfogni neszeit az éjszakának.
Zuhanni, zuhanni, mint a kő!
Arcom csontján a rés,
hiányod miatt tátong.
Szememet feléd fordítom,
lepergett húsgombóc kikelt
szirmokat nyomnak,
mert legtudomabb,
legtöbb már tudom,
hogy múltamba belevesztél.
Befagy a szám,
megpüffedt ajkaim között
holdarcod ívét hordom,
magamba beépítetek.
Sírgödör szélébe kapaszkodó
fű hajad selyem fáj.
Forrás: Magyarul Bábelben
Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;
mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;
és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson…
És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként leomlanak,
mozdulataidról az otthonosságról
arany páncélja leolvad.
Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés…
Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmet!
Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.
Futnál – menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. –
Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.
S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.
Forrás: MEK
Nagyon meggondolandó
kivel fekszel egy ágyba,
milyen az ottelója,
milyen a muskotálya,
milyen legyen a padló,
milyen legyen a szék,
mire az ember lánya
leteszi mindenét,
a jersey blúzt, a szoknyát,
a bugyit, kombinét —
nagyon meggondolandó,
milyen legyen a szája,
a mosolya, a bokája,
a pihéje, a bája,
milyen legyen az utca,
ami hozzá vezet,
milyen legyen a város,
a kert, a kerület,
lesz-e szemében őrült
lángolás, amitől
fölgyullad a világ is,
ha a lány nekidől.
Nagyon meggondolandó,
mert aztán ott a lány
magában a szobában
meztelenül csak áll,
szedegeti a cuccát,
gyönyörű rongyait,
meztelen köldökével
világokat vakít,
kapkodja visszavenni
a szoknyát, a tüdőt,
szapora lélegzését —
milyen volt azelőtt?
Nagyon meggondolandó,
kit hogy lehet szeretni,
milyen legyen az arca,
milyen legyen a szék,
mire az ember lánya
leteszi mindenét,
milyen az íze szája,
emléke, muskotálya,
a poharában a bólé,
az üvegében a sörlé,
az asztalán a sercli —
mert van, ahonnan többé
már nem lehet magunkat
sohasem visszavenni.
Forrás: —
A csillagokra gondolok
És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,
A boldog, néma csillagokra,
Melyek lenéznek mosolyogva
Reám a babonás, bús téli égrül.
A csillagokra gondolok,
Melyeknek lángja régesrég kiégett,
Csupán fényük ragyog
S Annára gondolok,
Ki rám ujjongva nézett
S egy csillagos ősz éjén elhagyott.
A csillagokra gondolok,
Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,
Annára gondolok
S a könnyem úgy ragyog,
Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!
Forrás: MEK
Ma reggel korán ébredtem fel
s kikergettem az arcodat szememből.
Aztán az utcán végigvándoroltam
s szemem újra kívánta arcodat.
A sétapálcám ezüstgombja fénylett:
megláttam benne, milyen rút vagyok.
Szomorú volt gondolnom szép szemedre,
amelyben mindég megszépültem én.
Két szem nevelt. Két szemre voltam bízva.
S egy nap nem néztél rám, Anizia!
Mért nem vertél meg inkább két szemeddel!
Most sétapálcám nem verné szívem…
Forrás: magyar-versek.hu
(Egy régi napló töredéke)
Csak azért, mert az a bizonyos villanyáram
Köztünk és körülöttünk és bennünk is kiégetett
Minden biztosítékot, és kilógtak a falból
A megszenesedett drótok, és helyrehozhatatlanul
Megszakadt, elmaradt, nem is tért vissza, mert
Nem tudtunk és nem is tanultunk meg vele bánni – csak azért?
Csak azért, mert se vér, se név nem jogosít fel
Kettőnket semmi néven nevezhető kapcsolatra,
Holott anyámhoz, apámhoz, húgomhoz, az összes
Vérrokonomhoz mikor volt feleannyi
Közöm is? Csak azért, mert azután már nem a testét?
Mert már csak megváltott? Mert nem voltam képes abból,
Amit adott, megőrizni a szépséget sem,
Csak az életemet, meg az ép eszemet – csak azért?
Csak azért nincs jogunk tudni, sőt, hallani sem egymásról?
Úgy, hogy ha szóba kerül, csak annyit mondhatok:
„Igaz is, mi van vele? Hogy van? Te látod őt néha?”
És ha meghalok, egy szót sem válthatok előtte,
És ha ő hal meg majd, én csak elvegyülve hátul,
Mintha véletlenül, megyek a koporsója után.
És életemnek az a része elsűllyedt, akárcsak
Az a bretoni székesegyház, és hiába
Szólal meg odalent a harangja naponta:
Csak nagyritkán ha fölhallom a tenger alól.
Forrás: Szívzuhogás
Jaj, merre menjek?
Jaj, merre nézzek?
Jaj, mit rebegjek?
Jaj, mit hazudjak?
Jaj, tán loholjak?
Jaj, tán feküdjek?
Jaj, mért akarjak?
Jaj, mért pihenjek?
Jaj, régi kertünk?
Jaj, versek álma?
Jaj, drága fajtám?
Jaj, bús vidékem?
Jaj, hogy sziszegjek?
Jaj, hogy üvöltsek?
Jaj, hogy kígyózzak?
Jaj, hogy harapjak?
Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a múltam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?
Forrás: MEK
Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.
Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.
Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.
Forrás: MEK
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Fehér vagy, mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.
Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár – kérdem magamban.
Aranyeső tündököl sárgán,
árva vagy, itt maradtam árván.
Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.
Favirág habzik – s te letüntél,
világos vért ugat egy tündér.
Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
csírázik itt az átok átkot.
Forgok arcomon új pecséttel:
új tehetetlenség dühével.
Nikotin ikrásodik számban,
a csikkek szétmásznak szobámban.
A szesz kék tüzein keresztül
idegeim lármája zendül.
Alkohol nincs, ami ledöntsön,
valami szörnyűt tervez az ösztön!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Kitárva fejednél az ablak,
nyitok ajtót a léghuzatnak.
Mintha a szél fújna egy holtra,
nem mozdulsz, csak a hajad fodra.
Tulipánt hozok, meg se látod,
álmod a morfium, s virágod.
Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
lehet, hogy el se köszönsz tőlem.
Csak elmész, elzengnek a szárnyak,
s marad a vérhomály utánad.
Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan.
A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a Semmibe a tested.
Hiszek, s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!
Csalogatlak sírva magamhoz,
te csak a halálhoz ragaszkodsz!
Nappalom, éjjelem tiéd lett,
te csak a temetőt ígéred!
Fényleni éretted akartam,
te az észt rombolod agyamban!
Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
,
Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
az elégedetlenség csöndjeit,
ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
a kifogásokat: ne most, ne itt,
a számítógépes játékkal töltött,
ketten magányos esti hallgatást,
a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –
Az ösztönöket átíró bizalmat
siratom, ahogy a ló engedi,
hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
önfeledtséget, ahogy felfedi
védtelen hasát a macska előtted.
A vad meglátott, nem futott el mégsem.
Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
a föld szép lassan szívja be a vérem.
Noha ártatlanul, értetlenül,
bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
benned is tátong a lövésnyi űr,
mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.
