https://verskucko.com

Címke: veszteség

  • Márai Sándor: Veszteség

    Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem.

    Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni.

    Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom.

    Csak azt tudom, hogy kiraboltak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Hajnal a Majtényi síkon

    Vonatról láttam, – szürkült az ég alja,

    • Szeptembervégi borús pirkadat –
      Fenn összébb vonták fázó csillagok,
      Végetlen ürben bujdosó napok
      Testük körül a felhőrongyokat.

    A vonat zakatolt a síkon át,
    A szél sírt, nyaggatta a nyűtt vonót,
    Oly furcsa volt a hajnali zene,
    S a napraforgók lehajtott feje:
    Lehajtott, letört, letett lobogók.

    Itt learatták rég a rendeket,
    De mégis, ott mintha valaki állna,
    Egy kaszás ember, keserű, borús:
    Lőcsei bíró, ősz Fabricius,
    S a fehérasszony: Géczy Juliánna.

    A vonat zakatolt a síkon át,
    Hol learatták rég a rendeket.
    Akkor eszembe villant, hol vagyunk,
    Mit ér láng-szívünk, mit gyémánt-agyunk!…
    Virradt Majtény felett.

    Szatmár, 1922 szeptember végén

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kulcs

    Szobám kulcsát a tengermélybe dobták,
    és nem mehetek most haza.
    Egy tenger lett a távol,
    és tenger szívem panasza.

    E kulccsal zártam be aranyos üdvöm,
    e kulcs, e kulcs a babona.
    Most kriptakulcsa életemnek,
    mit nem találok meg soha.

    Azóta házam és hazám a tenger,
    s bennem a tenger szava él,
    a titkom lenn a mélyben,
    s fejem fölött fütyül a szél…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Nadányi Zoltán: Így volt

    Zuhantál és elkaptalak,
    ruhád csücskénél és a vak
    mélységbe fejjel lefelé
    csüngtél és én tartottalak,
    a rácsnak rogyva, görcsösen,
    öt ujjal, kínnal és dühvel.
    Egyetlen szörnyű akarat
    volt bennem: nem engedlek el!

    És megvirradt és este lett
    és jöttek őszök, tavaszok
    és még mindig tartottalak
    és már harmadszor havazott
    és még mindig tartottalak
    és súgtam lázas szavakat
    és az öt ujjam majd letört
    és a ruhád szakadt, szakadt.

    Hogy volt tovább, nem is tudom.
    Egyszer csak elmúlt az egész.
    Kiszállt belőlem az a láz,
    az a vad, gyilkos rettegés.
    Itt állok az erkélyen és
    az élet zúg a körúton
    és a felhőkbe nézek és
    nem is tudom… nem is tudom…

  • Juhász Gyula: Finikének

    A boldogságot akkor érezed meg,
    Mikor már nincsen, mint a madarat,
    Mely az erdőnek nyári éjszakáján
    Fölötted álmodott vén fának ormán
    S akkor láttad meg, mikor elröpült.

    A boldogság az, ami volt. Az élet
    Csak szenvedés, csak álom, bús, ködös.
    Örök csak az, mi túl e földeken,
    Emlékek boldog szigetén dalol már,
    Kálvária-domb minden tűnt öröm,
    Melyen megváltó bánatunk köszönt!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Babits Mihály: Három angyal

    Három, három, három, három, három angyal szállt felém.
    Egyik fehér, mint a felhő, másik könnyű, mint a fény.
    Harmadik úgy hullt a földre egyenesen,
    mint egy könny szemből, a szívbe, nedvesen és nehezen.

    Hogyan óvjam meg az elsőt, hogy ne kapjon foltokat
    ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,
    hogy ne tudjon elrepülni? és az utolsót hova
    rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa őt soha?

    Óh jaj, késő! már az első hószín angyal csupa folt!
    és a másik messze szállott, aki olyan könnyű volt!
    Harmadikat szégyenemre látja az egész világ,
    mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.

    Forrás: Lélektől lélekig

    angyal, veszteség, gyász

  • Emily Brontë: Nem érhet kétségbeesés

    Nem érhet kétségbeesés,
    míg csillag gyúl az éjben,
    míg harmatos az alkony és
    reggel arany nap ég fenn.

    Kétség nem győzhet rajtad itt,
    hulljon bár könnyek árja:
    akit szerettél, nincs-e mind
    veled, szívedbe zárva?

    Sírsz, mint más. Kínod sóhaját
    kettőzi szél nyögése,
    s bús tél hint sápadt zúzmarát
    az őszi holt levélre.

    Mégis száz friss virág virul:
    sorsod a sorsuk, hidd el.
    Menj hát tovább. Járj szótlanul,
    de soha megtört szívvel.

    Fordította: Csengery Kristóf

    Forrás: Vers mindenkinek

  • José Eusebio Caro: Veled

    A büszkeség elfáradt bennem,
    s nem érdekel az érvelés,
    hadd üljek le, és szóljak csendben,
    ahogy beszél a szívverés.

    Nagy szavak nem jönnek majd számra,
    csak nézni vágylak hallgatag,
    sok sebemet nem veszem számba,
    nevetek – hallom hangodat.

    Csak egyszer még, s úgy lássam lelked,
    ahogy az Úr megalkotott,
    s szóljak hozzád, mint elfelejtett
    jó baráthoz, ki rég halott.

    Feledni, mit azóta éltem,
    amit tudok, s mindent, mi ért,
    lelkesülni egy semmiségen,
    és sírni, nem tudom miért.

    Szeretni jött földre az ember,
    és ki ne adná boldogan
    pár ilyen megszerezhetetlen
    percért mindazt, mi hátra van,

    mikor minden keserűségre,
    minden kín, mit szerelme ád,
    lelkében tombol, tűzben égve,
    s egy nő lelkébe ömlik át?

    Ádám apánk! Nagyot hibázott
    benned Emberi Lényeged,
    mikor választott hiúságod
    tudást a boldogság helyett!

    Mert a boldogság mi más volna:
    nem tudni, mi a félelem,
    s élni, Évádat átkarolva,
    tudatlanul s szerelmesen.

    De hisz semmivel nincs ez másképp;
    minden elvész e földtekén:
    ifjúság, haza, honi tájék,
    ártatlanság és hű erény.

    Amíg miénk, nem tartjuk sokra,
    csak akkor ejtünk könnyeket,
    csak akkor siratjuk zokogva,
    ha mindörökre elveszett.

    Dobos Éva fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Találós kérdés

    Csak az él, ki társra talál.
    (Hervay Gizella)

    Összegző imára kulcsolom a kezem,
    de nem tudom a szöveget,
    mert hiszékenyen sodródtam a világban,
    s többet hittem, mint rendelve volt.

    Csak egyet kellett volna,
    akkor most nem hajlanék a bárd alá.
    Nem tudom, mi volt velem,
    valaha még elhittem:
    értelmet kaphat a létezés
    abban a formában is,
    ahogy én gondoltam.

    Sokszor becsapódtam,
    vagy magamnak hazudtam.
    Most itt vagyok
    imához készülő tenyerekkel,
    remegő szívvel,
    s nem tudom, kitől kérjem
    az utolsó szavakat,
    amelyeket rábízhatok
    erre a márciusi éjszakára,
    amely végleg kifosztja belőlem,
    aki valaha voltam,
    aki még lehettem volna.

    A szerelem kitépte a nyelvemet,
    engemet meg kilökött az egetlen ég alá.
    A boncmesterek talán megfejtik
    ezt a találós kérdést is.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Utószó

    Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul.

    De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek – hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal – nekifeszült. Arra törekedett, hogy átrendezze az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha ketten akarják.

    Mene, tekel, ufarsin – megmérettél és könnyűnek találtattál. Ezt mondja az ember legelőször magának. Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél.

    – Olyan, mint egy lila színű kavics, én pedig mostanában megszerettem az aranyat – mondtad.

    Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele. Szép gondolat.

    – Elég lesz a halálig.

    Forrás: Lélektől lélekig