https://verskucko.com

Címke: veszteség

  • Tornay András: Ha elindulsz, ha elmész

    Ha elindulsz
    meghosszabbodnak az árnyékok
    Amikor elmész
    megszaporodnak az ablakon az ujjlenyomatok
    Ha elindulsz
    idegenebb lesz a világ
    Amikor elmész
    sárgán sírnak az üvegek
    Ha elindulsz, ha elmész
    senki nem tapsol majd a kudarcoknak

    Ha elindulsz
    váratlanul kiürül a legtömöttebb fülke is
    Amikor elmész
    kavarog a szentimentális valóság
    Ha elindulsz
    megáll minden időmérő
    Amikor elmész
    nem indulnak, s nem érkeznek többé
    a költöző madarak
    Ha elindulsz, ha elmész
    megdermednek az évszakok
    és egyetlen másodperc alatt
    elszegényedek.
    Hajléktalanná válok
    ha elindulsz, ha elmész.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Lamentoso

    Od’adtam néked mind a könnyem.
    (És most fakó-vak a szemem.)
    Mint két kiszáradott, üres kút
    tátong az éjbe könnytelen.

    Od’adtam néked ölelésem.
    (És most lehervadt a karom.)
    Az én tüzemnél melegedsz te,
    s magam rongyokkal takarom.

    Od’adtam néked mind a csókom.
    (S most csóktalan, fehér a szám.)
    Emlékeim halotti fátylát
    harapom őrült éjszakán.

    Od’adtam néked mind a lelkem.
    (Van-e, van-e ily elhagyott?)
    Most itt ülök a lábaidnál,
    s már úgy érzem, nem is vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A kezdete volt csak…

    De hát mért nem voltál elég, ha így
    szerettelek? – Lassan derült ki, hogy
    mit értünk egymásnak: bűntudatom
    sokszor hitte: jobb, ha bárhogy szakít;
    a fájó üdv új fájdalmakba vitt,
    s közösségünk így maradt zaklatott,
    ideiglenes: kegyetlen kapocs
    zárta gyönyörét és tiltásait.
    Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
    nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
    a legnagyobb jó voltál életemben
    és most mégis a kevésért siratlak:
    minden kincs a kezdete volt csak annak,
    mit bűneim benned eltékozoltak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Katalin: Fátyol (Pieta)

    Tart még a karom fiam
    sebeid lüktetnek szívemen,
    ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
    kínban ölni lelkemet látni téged így:
    azt felelném: akarom! Tart még,
    tested nem teher, kezem közt lüktet
    minden álmod, én hoztalak e létre,
    és én is viszlek el.
    Csak nézem húnyt szemed,
    csókom sem ébreszt, de látom:
    győztes vagy a létben,
    győztes a halálon, csak én hajlok föléd
    zokogva, könyörülsz-e rajtam: vesztes anyádon.
    Még tartalak fiam, nem enged kezem,
    csodát kapott a világ, de mi maradt nekem?
    Hajlott hátam sújtaná bár korbács,
    testeden ne húzna éket ütése,
    gyűlölne, s szeretne inkább engem a sors,
    neked még élned, élned kéne!
    Fájdalmad tűrném, viselném,
    adná az ég, mennyire szeretném!
    Anyádnak lennem…! Mily gyötrelmes csoda
    még egyszer tenném, ha megtehetném!
    Még tartalak, még ölellek gyermekem,
    fond magad köré karjaim! Bújj keblemre még,
    hadd nyújtsak vigaszt, hadd csókoljam sebed,
    adott az ég nekem egy gyermeket, s a világnak
    egy embert, egy igazt.
    Viszed bűnöm drága kincsem,
    te feloldottad a világot bűneiért,
    de én vagyok ki látva, szeretve, féltve,
    s siratva téged mindért vezekeltem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Nekünk mi marad?

    Ha majd lehull az utolsó levél,
    mely fogva tartott még egy kis nyarat:
    nekünk mi marad?

    Ha majd a dombot hómező takarja,
    temető lesz a tölgy-erdők avarja,
    s halottá némúl minden vadpatak?
    A tél kacagva szórja a szelet,
    vándormadár lesz minden boldogságunk,
    és enyhülést többé hiába várunk,
    mert jaj, akkor majd sírni sem lehet!

    Ha elszáll, majd a legutolsó álom,
    amelyben hittünk még egy kis nyarat,
    s a napsugár is messze költözött:
    reménytelen, nagy hómezők fölött
    nekünk mi marad?

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Zelk Zoltán: Avarszín

    Avarszín gyapjukabátban
    elszállt az ablak alatt,
    futottam rögtön utána,
    kergettem, mint a nyarat.

    Futottam, jaj, de hiába,
    elnyelte a fergeteg,
    ősz lett, mély ősz egy csapásra –
    zuhogtak falevelek.

    Kertjeink halotti tánca,
    zúduló sárga szelek,
    avarszín gyapjukabátja
    hol száll most, merre lebeg?

    Megáll az ember zihálva,
    s ríni kezd, mint a gyerek,
    s kérdezi csak úgy magába:
    istenem, kit kergetek?
    Szelet és falevelet.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Hervay Gizella: Egy éve már hogy értelem

    veszítve lettem névtelen
    sorsot cserélve védtelen
    hittem hogy hordok magzatot
    hittem hogy te én vagyok
    helyetted meghalhatok
    sorsod halántékon ért
    lettem életre ítélt
    ettől és eddig írt és élt
    ülünk ítélet utáni csendben
    halál utáni szerelemben
    egymás mellett a fallal szemben

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Valaki volt…

    Valaki volt… aki ma nincsen…
    Mint kézfogás rozsdás kilincsen,
    elmúlt, leporlott mindörökre.

    Valaki volt,… ma nincs semerre.
    Az éjszaka a szél leverte
    az ágakat, miket beoltott.

    Valaki volt… s őt én szerettem.
    Minden szavát rajongva lestem,
    de nincs postás, ki tőle jönne.

    Valaki volt… valaki elment…
    Ahogy rovom e hosszú termet,
    tudom, többé már nem jön vissza.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Kiscsikó-sirató

    Fehér volt az anyád, te meg fekete,
    anyádat elásták, de te nem tudtad,
    lefeküdtem melléd, simogattalak,
    sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,
    puha volt a füled, mint a kisnyulé,
    nyakadon a csengő piros szalagon,
    de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,
    szívedet hallgattam, alig dobogott,
    tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,
    tollpihén a lelked alig remegett,
    sirattalak téged, bársony-kiscsikó,
    nem kellett már neked a dudlis üveg,
    inkább földhöz verted halántékodat,
    tejfoggal haraptad piros nyelvedet,
    siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
    bőrödet lehúzták, szárítják napon,
    sírodat megásták a meggyfák alá,
    gyönge a te csontod, mint a babáké,
    a hajnali harmat széjjel őröli,
    bőrödből csinálnak fekete sipkát,
    drága bőrtarisznyát borosüvegnek,
    siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
    a gyenge lucernát nyulak csipkedik,
    ott ficánkolsz te a csillagok között,
    onnan megrugdosod az én szivemet,
    minden reményünket befödi a hó,
    siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Katalin: Tanulságok

    Amikor véresre törve térdemet
    Négykézlábon kell tanulnom újra járni
    Akkor élem át igazán kiegyenesedett létemet
    Ha megtanultam végre megköszönve fájni.

    Ha úgy fáj hogy Ő többé már nincs,
    Hogy a könny is bentszorul,
    S csak rázkodó öklendezés
    minden lélegzetvétel,
    S csak nedves párnád éli át velem kínomat
    Akkor tudom igazán milyen érték átölelni
    Kivel megoszthatom mindennapjaimat.

    Mikor a tegnapról maradt emlékeken merengve
    Fogadkozni a holnapra érzem a vágyat
    Akkor kell csendben rádöbbennem arra,
    Mit felejtettem el megköszönni a mának.

    Forrás: Lélektől lélekig