Címke: veszteség

Az érett férfi búgó, tiszta, moll
panaszát vágytam elzenélni, mintha
szeptember-este mély gordonka szól.
S mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta.
Akad a toll, a ritmus zakatol
s a lendület is lanyharöptű hinta,
melyről leugrott már a fürge, víg
gyerek s most árván leng egy ideig.
 

Kicsit úgy jártam, mint a bőbeszédű
vendég, ki sok-sok órán át cseveg
s csak akkor csillapul le a beszéd-dűh,
mikor látja, hogy a vendégsereg
el-elszunyókál, lágy szenderbe szédül.
Akkor feláll, bocsánatért hebeg
és röstellkedve, félszegen megyen ki
a híg esőbe. Nem marasztja senki.
 

Bocsánat, mondom én is. Indulok.
Kabátomat vigyázva leakasztom,
gyűrött halotti leplemért nyulok.
Szunnyad már minden, nem szólít marasztón
az ifjúság sem, egyre halkulók
a lépteim, csak árny vagyok, riasztón
lopodzó árny, kit áztat verdeső
vízeivel a szűntelen eső.
 

De ez megint nem függ mesémmel össze.
Figyeljük őt, a csapzott gyermeket,
akit fájdalma s ijedelme gőze
utcák során át hajszolt, kergetett,
hogy sajgó, véres ujját bekötözze.
Úgy száguldottam, mint a fergeteg
s a kimenőt bár tiz óráig kértem,
kilenc se volt még, hogy kapunkhoz értem.
 

Betoppanok és – ejnye! Itt ki járt?
Az ajtó, mely az ebédlőbe nyílik,
és tárva máskor, most kilincsre zárt –
mögötte csend, egy árva hang se hírlik –
Mi történt itt? Úristen! Hátha kárt
tettek apámban… Jól tudtam, nem illik
s arcomba pírral szállt a bűntudat,
mégsem vetettem meg – a kulcslyukat.
 

A látványtól gyökeret vert a lábam –
Ott állt apám a nagy tükör előtt
marcona, pompás díszegyenruhában.
Még álmomban sem láttam eddig őt
ily büszkén, daliáknál daliábban.
Sudár fenyő-alakja egyre nőtt
s káprázva néztem, mily szikrázva szórja
csillagtüzét sok gombja és zsinórja.
 

Mint csillogott és villogott az a
rengő aranyforgó csákója mellett!
S amiket mind onnan hozott haza,
hol párbajozni a halállal kellett:
harci keresztek s érmek halmaza
ragyogta be a dombormívű mellet.
De mindezeknél fénylőbb volt talán
a csörrenő, nagy kard az oldalán.
 

Majd szétpattant a lángoló tükörlap:
a tág ebédlő ablakain át
vakítva lobbantott a lemenő nap
a gőgös fejre kármin glóriát.
Fojtott parázs, mely végre levegőt kap, –
minden kigyúlt, vörös tüzet zihált
és ő csak állott feszesen az őrült
fényzuhogásban, mint egy megdicsőült.
 

A bús felejtés diadalt arat
az ember legszebb álmain s szerelmén
s mit emlékünkbe könny és vér marat,
fakul a Szín az évek sárga selymén,
de ez a kép örökre megmarad,
éles vonását, színét őrzi elmém
s így látom őt, a legendákba nőtt
férfit, apámat a tükör előtt.
 

Lement a nap s foszlott a multból elcsent
varázslat. Az a furcsa trombita
megint felharsant és a megrepedt csend
csüggedve csüngött, mint szakadt szita.
Egy ócska szék nagyot jajdulva reccsent,
szegény apám leroskadt, mint kit a
zuhanó tégla üt le s hosszu fojtott
zokogás rázta vállain a bojtot.
 

Szegény! Szegény! Ki eltört életét
épnek álmodja, míg tükörbe pillant.
Szegény apáink! Mintha vaksetét
szobába lépve kattintják a villanyt
s éles világosság fut szerteszét,
olyan metszően és vakítva villant
agyamban a megértés. – Ó, fanyar
keserű fény, mely szemgolyómba mar!
 

Olvadj, könnyelmű hályog, vaksi kéreg!
Dagadj és önts ki, könnyek tengere!
Rágcsálj bánkódás szúja, lassu féreg,
döfj mellen késes fájdalom, gyere!
Itasd át minden porcikámat, méreg,
veszett düh, melynek nincs ellenszere
Ime a gyermek, kit egy pillanatnak
titkai kölyöktigrissé avatnak.
 

Most fogtam fel, hogy mit vesztettek ők,
mikor igába tört a gőgös úr-nyak:
a szirti fák, a lombos vakmerők,
testőrei a haldokló Hadúrnak.
Karácsonyfákká zülltek a fenyők,
tűlevelükkel önmagukba szúrnak
s illatuk együtt fogy, mígnem kihal,
az emlék cseppenő gyertyáival.
 

Minden ízemben lüktetett a téboly.
Szerettem volna berohanni és
a tükröt homlokommal zúzni szét oly
dühödten, hogy hasadjon szörnyü rés
fejemen is, hátha velője szétfoly
s elszáll a rémült sorsfelismerés.
Hátha megváltanék repedt, behorpadt
roncs koponyámmal minden megtiportat.
 

Aztán lecsillapult a szenvedély.
Hűs áhitattal szólt valami halk szó,
mint harmatejtő esti csöndbe mély
morajjal rengő távoli harangszó:
Ezentúl immár célja van, hogy élj:
Hirdesd testvéreidnek messzehangzó
igével, hogy csak az marad alul,
ki önmagát elejti és lehull.
 

Mondják, apáink bűne, ami történt.
Mindegy. Mienk a végzet és a sors.
Ők még a multba révednek tükörként,
mi már a sodró víz tükrén, a gyors
jelenben látjuk arcunkat s a törvényt:
Tűrni – a bölcsek ételén a bors,
okulni – szükség, megbocsátni – jóság,
dolgozni – ez a legnagyobb valóság.
 

Bolyongani faluról falura.
Durva darócban gazdag, tiszta szellem.
Egymás szolgája mind és nem ura.
Csecsemő csámcsog minden anyamellen.
Így készülünk szelíd háborura,
mindíg magunkért, soha mások ellen,
sót párolunk és vásznakat szövünk
s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.
 

Tudjuk, magát emészti el, ki lázad,
ki lángot éleszt, könnyen lángba vész.
Jöjj, szent gyalázat, gyógyító alázat,
belül munkáló küzdelem: egész
kicsiny téglákból rakni föl a házat!
Jöjj, ősigazság, mit a gyermekész
derengve sejtett s ámulván fölismert,
mint próféták a köd mögött az Istent.
 

Akárki adta, én a sós torok
vad szomjával köszönöm ezt a sorsot,
a csattogó, kegyetlen ostorok
kínját, a bort igérő csorba korsót,
melyből epét és ürmöt kóstolok,
a nagy intést, a félig kész koporsót,
a csipkebokrot, mely a közönyön
romon virágzott. Százszor köszönöm.
 

Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol
az ismeretlen kéz. De nem bitót,
nem vérpadot, és nem koporsót ácsol,
templomot épít, meghitt házikót,
– s tán minket edz és bennünket kovácsol
kemény acéllá, tűzben izzitott
pengévé s rája vési rendelését:
Te gyógyítod meg a világ kelését!!
 

Gőzhengerektől lesz erős az út,
ha megkötözték, nem hull szét a kéve.
…- Most búcsuzóul azt a kisfiút
nézzük megint, ki akkor – sok-sok éve –
otthagyja leshelyét és szinte fut
s az udvaron megáll kalaplevéve.
Nehéz szíve majdhogy meg nem szakad,
de tudja, hogy bemenni nem szabad.
 

A fáskamrába rejtezik el estig
s onnan bámulja, hogy az esti fák
az eget lassan feketére festik
s a csillagok, mint sárga kis gyufák
lobbannak fel és szemüket meresztik.
Egy tönkön ül a vézna kisdiák
s csöpögő ujjavére észrevétlen
tócsába gyűl a porban és szemétben.