Sokat kell e silány földön szeretni, s főleg
megtudni végre, hogy az ember mit szeret:
cukorkát, óceánt, játékot, kék eget,
a rózsát és babért, paripákat s a nőket.
El kell taposni most-virágzó, zsenge tőket,
sok búcsút mondani, hullatni könnyeket.
Majd ráébred a szív, hogy megöregedett,
s a múló benyomás valahány okra fényt vet.
A félig élvezett, oly tűnékeny javak
legjobbjaként a hű barát miénk marad.
Veszekszünk, szétmegyünk. – Ha összehoz a sorsunk,
közeledünk, mosoly ragyog, kéz kézhez ér,
s visszaemlékezünk, hogy egy úton haladtunk,
hogy múltunk a jövőnk, s lelkünk örökkön él.
Forrás: fordítás: Kálnoky László
