A Göncölszekér vertacél rúdjából
tollat faragok.
A tintasötét éjszaka levébe
mártom a hegyét.
Havas mezőkre, vak ködök falára
sorsokat írok.
A kemény, konok ákombákomok
állnak feketén.
Az angyalok hosszú széltrombitákon
dalt dideregnek
s a pólusoktól az egyenlítőig
zokog az Ember.
Forrás: Lélektől lélekig
Hová bújtak a madarak? Üres
az ég, a tv-antennák keresztjei,
mint agyag-szobor-vázak, amiket
egy szobrász ott felejtett.
Vázak… A kert is csupa váz, csupa
meztelenség, a tekintet kopog,
mikor hozzájuk ér, a pára-
bolyhokat is kisöpörte a szél.
Kemény lett a világ, kegyetlen,
szemérmetlen – rendőri hullakamrák
célszerűségével berendezett.
S ó mennyi az ismeretlen halott!
Így jó, s még hó se jön, hogy részvevő
lepleivel, csecsebecséivel
enyhítse e világraszóló,
irgalmatlan őszinteséget.
Így jó mégis: ilyenkor tűnnek el
a saját és az idegen lakájok,
kik fülbesúgó széptevéseikkel
az állhatatlant megzavarják.
Forrás: Lélektől lélekig
Igen, tudom, még nem volt a világ,
Csak az erők nyugalmas vize,
Fojtott dühű, nagy vize,
Nem volt még hal se, de halat akart,
Nem volt még dal se, de dalolni akart,
Asszony se volt még, isten se volt még,
Vagy isten volt-e az egészen férfi,
Egészen gyermek, nem tudom,
Nem tudott tán még beszélni se,
Nem tudott tán már hallgatni se,
Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
A te víg, meleg szemedre gondolt,
Aki ha látná, nagyon szeretné,
Aki ha lenne, nagyon szeretné,
Frissen fürödve jobban szeretné.
A te víg, meleg szemedre gondolt
S a vízbe lépett,
A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
Elnyelte, mint a villámot az éj
És ő lesüllyedt a fenekéig,
Feneketlen víz nincs-fenekéig.
A víz felhőkbe szállt a szíve fölött,
Jéghegyekké vált a háta mögött,
Akkor születtek a hideg csillagok,
Akkor születtek a meleg napok,
Ő volt még egyedül, nagyon magába,
Társat akart és csak szeretet volt,
Terád gondolt és az, az megölte,
Meglеtt a világ – csak szeretet volt –
Akkor megölte.
Forrás: Lélektől lélekig
Ember, ne szégyelld kimondani: SZERETLEK,
Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . .
De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek,
És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!
Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek,
A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . .
Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek,
És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!
Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek,
A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . .
Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek,
Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!
Ám ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek,
Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . .
E szócskától megszépül a világ, szeretlek,
És akkor meglátod, visszakiált, szeretlek, szeretlek!
Meglátod, visszakiált.
Forrás: Lélektől lélekig
Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbáld meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.
Forrás: Lélektől lélekig
„Hát igen, a világ mindig gyönyörű,
nem azért, mert valóban az volna,
hanem azért, mert én úgy látom.”
Ember embernek farkasa,
embertelen a világ,
ösztöntörvények uralkodnak,
a szemeket fedi homály.
Nem látjuk, hogy ezer sebből
vérzik milliónyi kisgyerek,
pedig mindig hittük és
reméltük, a világ kerek,
s fordul majd emberek sora
rosszról jóra is talán,
elmúlik irigység, gonoszság,
s az ember talpra áll…
De veszettek, vadak, ölnek,
vérben fetrengenek,
nézed undorodva,
talán nem is hiszed:
a világ elveszett.
Vérszagra gyűlő vadakat
a hit nem állítja meg.
Uram!
Ha látod, mi van itt a földön,
az egymást megmaró vadak közé,
egy kis szeretetet…
ha szíveskednél hinteni!
Forrás: Vox Humana
Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot
mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
kigyúltak a város lámpái alatta, nem látta őket
sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál
s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kőművesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl
gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves
jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,
korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:
akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!
úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak
versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb
tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
emberi történés! a tél puha lépteit hallom,
jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)
Szeretem a verseket –
Kívánok boldog új évet minden kis bogárnak!
Kívánok boldog új évet a pezsgőspohárnak!
Kívánok boldog új évet húszéves koromnak
és nektek és nekik, s az Eiffel-toronynak,
könyveknek, könnyeknek és minden népeknek,
mozinak, Gerbeaudnak, jazz-bandnak, illatnak,
az Orthnak, a Worthnak, s a női divatnak,
cigarettafüstnek, charlestonnak, képeknek,
korzónak, ligetnek, a Margitszigetnek,
szemeknek, szavaknak, szíveknek, színeknek,
a napnak, a holdnak, a lámpavilágnak,
minden szál virágnak, kékeknek, liláknak,
boldog új esztendőt az egész világnak!
Forrás: Szeretem a verseket
Naponta egyszer álljon meg a kés
a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
Világ-birodalom az éhezés.
Ez anya-föld emlőiből
ember ma, száz közül
hatvan, egyszer se szívja meg magát
naponta
jóllakottra.
Másképp s precízen: 60 százalék
soha még
nem tolta el a tányért, hogy: elég!
Nincs képzete a jóllakásról!
(Mit palástol
e talányos képzet-hiány, – no most
legyetek okosok,
szó-alkimisták, iszony-artisták,
egzisztencialisták,
unalom-analitikusok!)
Szemérmes adatok
fejezik ki világunk
tárgyiasan, indulattalanul:
évente mintegy 40 millió
éhhalál; és – bár ez banális – visszahull
közben ős-méhébe, az óceánba még
töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb,
Továbbá:
minden második gyerek
e földön arra született,
hogy tízéves koráig többnyire
(kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
közönyös teremtőjének – kegyelmét
várni ki győzné! – visszafújja lelkét.
S beriberi, pellagra, skorbut – ó,
durvábbak, mint a trauma, libidó,
szép civilizált luxus-nyavalyáink –
hordja az áldozatok garmadáit,
a püffedt tetemeket egybe:
hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
illeszkednek a dús reménytelenbe,
mint hűlt csontok a hanthoz…
Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
én meg kecses versekre révedek,
és mihaszna vitákra futkosok,
s nyarak,
telek
járnak ki-be jól temperált szobámban,
s nyugalmamról gondoskodik az állam.
De naponta egyszer megáll a kés
a kenyér s a hús fölött a kezemben,
és számban megkeseredik a nyál,
és megszégyenít teljesült szerelmem.
És teljes borzalmában látom őt,
a borda-kerítést, az állatit,
a számtalan névtelen Valakit,
a legszörnyűbb halálba szédülőt,
ember-fajom nagyobb felét,
ki viseli a világ szégyenét,
s nem érti, mért;
ki tűrhetetlen napokat terelget,
és kit az ínség sárkánya sanyargat,
ki bajból bűnbe lép,
s ha szétcsapja kezét,
aligha tudja, hogy
várja és élteti a holnapot:
a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
a jóllakató világforradalmat.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
