Ha kilépek: se föl se le
a mérleg egy helyben marad
nyerés vesztés nem jár vele
úgy múlik mint szokott a nap
mint a nagyvilágban szokott:
itt győztesen ott rongyosan
lesz áldott és lesz átkozott
lesz boldog és boldogtalan
Az égen felhőtörmelék
a földön egy-szemernyi sár
nem csúfos ám csöppet se szép
semmi többlet és semmi kár
A nagy világ-statisztikán
nem változik meg semmi sem
kilépésemmel sem hiány
fölösleg sem lesz úgy hiszem
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Vigyázz! már egyre többen látnak,
fosztják, rabolják lényedet,
prédája lettél a világnak,
gyámoltalan beteg:
magadat óvni nincs erőd,
megnyíltál, mint királyi ház
a csőcselék előtt.
Jöttél anyád rejtő öléből –
tündöklő, végtelen habok
előringattak a sötétből,
– oltalma elhagyott.
Hogy csábított a vaksi fény! –
Magad kárára, te bolond,
mért voltál oly serény?
Ha egyszer a piacra vágytál,
most undorodjál, bújj, remegj,
ölts álruhát és álruhánál
tévesztőbb lepleket,
határaid mint várfalak,
komor gőggel kerítsenek,
s bőrödnél álljanak!
Jusson eszedbe: meg kell halnod,
boldog sötétbe hullanod,
egész-magaddal hullj és halj ott,
mint példás-szép halott,
ne összevissza-feledés
kényére bízd a sorsodat,
rejtőzz el, légy merész!
Forrás: DIA – Csorba Győző
Mikor születtem, kész volt a világ;
tudásomnak volt híja, nem az égnek,
tudatlanságom láttatott hibái
Ott is, hol lelkesedtek már a vének.
Soká hitette velem valami,
hogy küldetés az én megszületésem:
az ó világon kijavítani,
ami rosszul van, vagy nincs jól egészen.
Sokáig ünnepeltem úgy magam
– táplálta büszkeségemet alázat –
mint alkatrészt, melyre szüksége van
a mindenséget összetartó váznak.
Országokat bejártam; otthon is
– látszatra tétlen – ott se ültem resten,
betűk világába merülve is
a helyemet, a helyemet kerestem!
Hiába. Ép, egész, tökéletes
a pokol is, a föld is és az ég is.
Hadd járjon a világ! Fölösleges
külön kerékként elkeringek én is.
Forrás: Lélektől lélekig
Gondoljon a világ akármit,
Az emberek gúnyoljanak;
Büszkébb szivem van, hogysem értük
Félénken cserben hagyjalak.
Kiket a vak tömeg szokásból
Szépeknek, jóknak ünnepel,
Nem tudnak oly forrón ölelni,
Mint te, midőn hizelkedel.
S a kikre irigykedve néznek
A dőrék, nem oly boldogok,
Mint a minő te vagy szerelmem,
Ha szomjas ajkam csókolod.
Óh, áldhatná sorsát akárhány,
Ki most lenéz negédesen,
Ha oly lánykát találna, mint én
Benned találtam, édesem!
Forrás: Arcanum
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyújdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
Forrás: —
Feleselő felhők a durcás égbolt peremvidékén.
Még a napfényt sem lehet kilöttyinteni,
mert fellefetyelik az angóracicák.
Nem üzemképes az éghajlat.
Ki mondja meg, hol található
az éghajlata, és milyen hullámhosszon foghatók
a túl-, a más– és az egyéb világ üzenetei?
A légi legelőkre kiterelgetett hangok
hosszúkás bődülései és kerekded csipogásai
megrekednek a gépi memóriák agytekervényeiben,
és visszapotyognak a világ legegyszerűbb csillagára.
Forrás: —
Spanyolhon. Tarka hímű rét.
Tört árnyat nyújt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon.
Olaszhon. Göndör fellegek.
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkút víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.
Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sűrű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.
Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
harapni friss a levegő.
Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hízott polgárok, szűk utak.
Frankhon. Vidám, könnyelmű nép.
Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengő, kürt, harang.
Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, labdatér,
mért legelőkön nyáj kövér.
Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcú szőke emberek.
Ó mennyi város, mennyi nép,
ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom,
minden porcikád étkem-italom,
add tapadó szád, nyelved és fogad,
nyers ízeidet-illataidat,
hónaljad kagylójában a pihék
közt gyöngyöző párálló veríték
részegítő szeszét, kerek hasad,
nagy farodat, melled rózsáit add,
szoríts karoddal, comboddal, amíg
feltöröm tested forró kapuit,
nyisd meg az öled, itass meg fanyar,
vadnövényízű zamataival,
e lágy növény, e harmatos kehely
új szomjra bujtó fűszereivel,
míg összeszűkül, ágyékodba gyűl
az idegekben remegő gyönyör,
s robbanni kész a forró hám alatt
a lételőtti tűz-köd pillanat,
sistergő sejtek, megzajdult erek
munkálnak, hogy magukba nyeljenek,
hogy iszamos, mohó öleden át
visszafogadjon a sötét világ,
ahol a lég fekete titkai
készülnek most magukról vallani.
Forrás: Szívzuhogás – válogatás
Nincs ügyem, csak a szerelem.
Borulhatnak dühödten zöldbe a fák –
rémült szememre ráver
a holnapi jégszürke ág,
vetkőzik bennem a világ,
hadd nyerjek röntgen-kék Renault-t,
hogy szeretni vigyem a mát,
mert megkövez a sokaság,
ha fűre fekszem, mint az isten,
ha csontom, az eleven ág
átszúr a piros-lombú testen.
Hozzád csak a márkás halál visz.
De mint harctéri katonák
csókolatlan vakító csontja:
vetkőzik bennem a világ.
