Testvérem, tegnap este,
halló! de furcsa volt!
Elindultam a Marsba,
hopp! hogy zuhant a Hold!
Jó gépem adamantin
szárnyán zengett a drót,
amikor lecsavartam
a gravitációt.
De, kérdem, ez az út is,
ó, jaj, mire való?
Megjöttem, rőt hegyek közt
lassan szitált a hó.
Fáztam. Nagy volt a csend, és
körül a rozsdakék
távolban újra láttam
Örökegy tengerét
az Űrnek, a nagy Pusztát,
s rajta a sok, szelíd
csillag-reménytelenség
kis pásztortüzeit.
A Földet is, ahonnan
kószán és reszketeg
üzent valami tört fény:
tán Párizs lehetett?
Vagy az én bús hazámnak
könnyei? Nem tudom;
már vissza se találtam
gépemmel az úton.
Szigetelő kesztyűim
lehúztam csöndesen,
és reggelre meghaltam
egy villamos hegyen.
1928
Forrás: Vers mindenkinek
