https://verskucko.com

Címke: zene

  • Babits Mihály: Recitativ

    Ó, mért nem lettem én muzsikus?
    A szerelemnek e tengerén
    elúszni – nem mint barna madár
    fehér egen; vagy azúr vizen
    mely tollát kívül nedvezi csak
    s zsírjáról minden gyöngy lepörög,
    hanem (keserves lelkem ürömcseppjével)
    átitatva puhán,
    átjárva egészen, szíva és
    foszlódva lassan, omladozón,
    eltűnve – nem befulva, hanem
    beléolvadva!…

    Ó, ti kemény
    magvak, ti lelkem magvai, szók!
    Művészetemnek nincs sava hát,
    mely felolvasszon annyira csak,
    hogy a gondolat salakja szent
    italomnak színét és ízét
    el ne busítsa? Szók, keserű
    őstengerekből üllepedett
    szók, régi kiszáradt tengerek alja, ti,
    felejtett könnyek alja, ti gondolat
    kegyetlen izgatói – ha szótalan
    tudnám zenémnek önteni gyógyvizét,
    tán elringatna – de balzsamomul
    szók emlékittas mérgeit oldozám,
    s fürdőmnek annyi éles a kavicsa,
    hogy lábam egy seb – s szemvizem oly teli
    homokkal, hogy szemem csupa vér.
    Ó, szótlan, tiszta, homloktalan
    zene! mért nem lettem én zenész?!

    Ha festő volnék, tengeri tájt,
    hegyekre mászó fák sorait,
    hajófüst árnyát, barna csíkot
    az áttetsző kék tinta vizen,
    s fehér sirályt a vízre, fehér
    felhőt az égre, sötét romot
    hegyem csúcsára, víg barikat
    az oldalára játszani festenék.
    Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás!

    Hanem beszédben mondva el, annyi jaj
    ahány szó benne: várrom, Itália,
    hajók és tenger: tűnt nyarak, életem
    s más kedves élet rémei, háborúk,
    emlékek, álmok, izgalom, új halál
    minden szótagban, új sebek, új kínok,
    s nem élhetendő életek eleje:
    nem a holt színek élete, nyugalom,
    tárgyak nyugalma, víg barik irigyelt
    tudatlansága, állati szent öröm,
    sem a virágok illatos élete,
    sem szirmok élő selyme, sem ős kövek
    vak boldogsága: rejtekes istenek
    életlen élte, nagy zene, szent
    halál, vak fények, szótalan olvadás. –
    Ó, mért nem lettem én muzsikus?!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Extasis

    Villámlik a villám
    messze az éj.
    Mélyül a mély.
    Hullámlik a hullám.
    Csillámlik a csillám,
    hószínű tej.
    Ó csupa kéj!
    Zenéjit is hallám.

    Hol kell járnom?
    Nincs nekem álmom;
    messze az éj.
    Mélyül a mély.
    Édes a jármom
    és csupa kéj.

    1. (?)

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Somlyó Zoltán: A dal…

    A szoba csöndes és meleg.
    Homályosak a szegletek,
    egyetlen körte ég…
    Van csöndem, van. És van szobám.
    S egy kis meleg is jut reám
    e földi körbe még…

    Fehér papír az asztalon:
    be sokszor ott maraszt dalom,
    igen, a dal, a dal…
    A dal: szívemből csobbanó
    és éltető és altató,
    sötét-édes ital…

    Más részegítőm nincs sehol!
    Már rég tilos az alkohol
    s a boldogság, bizony…
    Ha az éjszaka rámköszön,
    a dalt könnyemmel öntözöm
    s kortyonkint azt iszom…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kosztolányi Dezső: Őszi koncert – 1912

    Praeludium

    Sírj, őszi vers… Sírj, mind a két szemem,
    sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
    Most itt az ősz és én vagyok az ősz,
    és régi bútól vemhes újra versem.

    Beteg az arcom, beteg a dalom,
    az elmúlást sápadva szomjazom,
    az életet, mely már csak félig élet,
    a hervadt holdat és a sírt,
    s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

    Beteg vagyok, szépségektől beteg,
    nem is vagyok más, egy beteg poéta.
    Ha egyet nézek, elfakul a fény
    és ferdül a nap, mint a hold karéja.

    Ha kettőt nézek, hullik a levél,
    és föltámad az, aki rég nem él.
    Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
    szél száll és kiszakad a köd,
    és a világ fázlódva összerezdül.

    Most a ligetbe bolygok délután,
    és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
    talpig fekete gyászoló ruhám,
    s vörös szemem a könnyektől sötétül.

    Fekete kalap és egy lomha bot,
    az útakon álmodva ballagok.
    Levelük a fák az aszfaltra sírják,
    és csengenek és zengenek
    az utolsó neszek, az őszi trillák.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Szegény anyám csak egy dalt zongorázik

    Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.
    Egy árva dalt. Azt veregeti folyton,
    és megbicsaklik elefántcsont ujja
    a fekete-fehér elefántcsonton.

    És elfelejti, próbálgatja egyre,
    és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
    mert szállni tudna, szállni és röpülni,
    de visszahúzza újra ezer emlék.

    Ezt zongorázta kisleány-korában,
    s mikor apuskával egymást szerették.
    Ezt próbálgatta, amikor születtem,
    és megtanulta, elfeledte csendben.

    Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek.
    Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
    Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
    hogy össze nem rogy menten, aki hallja.

    E dalban az ő ifjúsága halt el,
    s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
    Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer,
    és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

    „Csak a derű óráit számolom”,
    mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
    a napóráé. Láttam én is a
    latin szöveget, s lelkem bánata
    irigyelte a vidám öreget,
    aki oly bölcs betűket vésetett
    a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
    rögtönzés volt-e csak, szellemesen
    dacos sugallat az a gondolat?
    Dac és sugallat bennem is akadt
    egykor, de az árny mindig súlyosabb
    maradt a fénynél… A felhők fölött
    kellett volna elfogni az örök
    tündöklést! a nap arany árvizét,
    tengerét! az édes könnyelműség
    lepkeszárnycsókú pillanatait,
    s főképp azt, melyben a mámor lakik,
    az ifjú gyönyört, melynek kései
    mása most annyi váddal van teli:
    a szeszként libbenőt, a legvadabb,
    a villámgyors tigris-szitakötőt,
    a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
    ki kedvesével a kéj nyolcasát
    gyűrűzve libben láng-deleken át
    s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
    szittyói közt, szikrázó ég alatt
    ma is szállok én… csak testben öreg…
    (Nono! – mordul bennem a szörnyeteg
    igazság)… Igen, azt a testtelen
    úszást, lebegést kéne, istenem,
    utolérni, a könnyűt, úgy, amint
    a gyermekkor csinálta, most, megint:
    a sellőkét a vízben, szúnyogét
    fátyolködében, csak az örök ég
    örök hajósa lenni, ahogyan
    ma is visz a képzeletem-agyam,
    valahányszor párologtat-emel
    a kép, mint karmestert a pálca, mely
    fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
    Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
    illatok táncát, szélhalk őzikét,
    s fent a kékben a habos gőzökét,
    azt kellene most visszahozni, hogy
    átjárjanak új, forró áramok,
    nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
    a jegesmedve s rozmár hidegek,
    melyektől annyit szenved a szegény,
    hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
    kinti rémüktől félve hallgatom
    Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
    vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
    az is vén volt már, ötvenötödik!):
    és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
    te, Mindenségé, édes üteme
    a fájdalomnak, Varázsfuvola,
    varázsjáték, te, tündér mámora
    hitnek, reménynek: árnycsík a falon
    a nagy fényben, s a szívben nyugalom
    s üvegparázsként égő sugarak
    az élő lomb tengerzöldje alatt,
    s bölcsesség, a vidám öregeké,
    amilyen azé lehetett, azé
    a napórásé, ki – „Non numero
    horas nisi serenas!” – drága jó
    intelmét adja, még most is, tanácsul:
    „Csak derűs órát veszek tudomásul!”

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Kis Klára énekel

    Mintha szellemeket akarnál
    idézni, óriásokat,
    kiknek hatalma elragad,
    úgy ülsz néha a zongoránál,

    úgy énekelsz: a túlvilágba
    kapcsol valami titkos és
    ijesztő átlényegülés,
    az isten vagy a semmi vágya.

    A zene érlel. Mint imában
    a bűnös, vagy mint nyers vasak
    a villamos tekercs alatt,

    átváltozol az áramában
    s oly erő száll meg, oly varázslat,
    hogy már te tanítod apádat.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Hangverseny után

    A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
     haza a hangverseny után,
    mintha agyamban rakott volna fészket
     egy egész liget csalogány.

    Még bennem a hegedűk remegése,
     idegem zizeg valahány.
    Visz az autóbusz, de dalába burkol
     egy egész liget csalogány.

    Robog a kocsi, és semmit se hallok,
     oly jó ez a zsongó magány;
    mint felhő röpdös körül és emelget
     egy egész liget csalogány.

    Mintha felhők vinnének, úgy repülök,
     úgy visz a kocsi, oly puhán;
    és leszállunk a budai hegyeknél,
     én és egy liget csalogány.

    S ahogy fölnézek a tavaszi égre
     e szép, magányos éjszakán,
    csillagok ligete csattog köröttem
     s egy egész égbolt csalogány.

    Forrás: DIA

    ,

  • Váci Mihály: Ave Mária

    Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
    mit neoncsövek, felderengenek
    reszketeg piros fényével szelíden izzó
    betlehemi nevednek.

    Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
    álmodhatnak az égről,
    s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
    a jégalatti mélyből.

    Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
    a behegedt barázdák,
    susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
    a hízelgő rozstáblák;

    ahogy a leásott oszlopokban zokognak
    a legallyazott lombok;
    – zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
    suhogva kibontod!

    Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
    hideg közönyben,
    mint halk imák a sárba csuklanak
    a tipró körmenetben.

    Ki érezné meg itt
    azt a bölcső-meleg mennyet,
    amelynek enyhe üde neved imádkozva
    engemet elmelenget.

    Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
    elkékült arcú télben
    neved tavaszi szeleit, melyek májust
    tartanak bennem ébren.

    Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
    ez a pacsirta-sírás?
    Recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
    neved – e virágnyílás?

    Ki értené nevednek dallamát,
    s dallamtalan zenéjét,
    örök-zsongását, kagyló-búgását,
    harangkehely-remegését,
    gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
    ezüst-röptű nevednek,
    orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! –
    Szerelem, kereslek!

    Mária! – jászlak meleg aljára vetett
    kisded-kori ágyak!
    Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
    mint messiásra – várnak.

    Mária! – esték gyapjas nyája tolong
    a térdeimnél;
    aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
    arcomon könnyű tömjén.

    Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
    – nem e tájon születtem!
    Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
    ó, vigyél innen engem!

    Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
    az én örök sírásom!
    Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
    fényszárnyú örök karácsony!

    Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
    e szóra s otthagyják a nyájat,
    torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
    kalaplevéve csodát várnak.

    Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
    Ave Mária, zsoltár,
    Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
    már bennem dudoltál!

    Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
    s honnan kél, milyen húrról!
    Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
    szemet homályosító búról.

    Mária! – verdesnek arcom körül
    e hangok, mint a lepkék,
    s hallgatok, akkor is szárnyuk
    hímpora lep még.

    Ha hallgatok is, – én örökké neved
    susogó rozstáblájában alszom,
    ha alszom is – neved búzavirágzása
    szenteli arannyal arcom.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Hegedű

    Értelme magvait a sorsom
    szétszórja már, mint záruló virág.
    Félelmeim úgy könyörögnek érted,
    mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

    Amerre lépek: szétterülve, törten,
    emlékeink hullt erdője zizeg,
    s levéltelen napjaim ágabogán át
    eget betöltve sóhajt a neved.

    Ordítanék utánad, de hiába:
    oly néma vagyok, béna, mint az állat,
    és mint a kő, mely megütött, s utána
    ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

    Hegedűként, felsodort idegekkel,
    kiszáradva és megfeszülve élek,
    oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
    sikolt, szikrázik belőlem az ének.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979