Reggel van, tavasz van, gyönyörű hűvös van. Nyüzsögnek a madarak. Csak hallom, nem látni. Nem is kell.
Becsukom a szemem. Azt hiszem, máshol vagyok, és gondolkodom: vajon hol vagyok?
És akkor csöngetnek. Két hosszút s kilenc rövidet. Megyek, kérdem:
– Ki az?
Hangok, nevetés:
– Mi vagyunk!
– Ki az a mi?
– Hát eljöttünk, eljöttünk! Hát eljöttek az angyalok!
– Micsoda?
Kinyitok, nézem: ők azok! Hát tényleg eljöttek az angyalok!
Na mondom, szép. Akkor én most meghalok?
– Egy frászt! – mondja a legszebb, és zavarában a szájához kapott, s a másik, aki szintén szép volt, igazán édesen vihogott.
– Csak eljöttünk, meg akartunk ismerni, mert írtad rólunk azt a dallamot,
„Minden jól van már, ha itt vagyok,
a hajakban tépett virág mosolyog.
Tiszta égre száll egy hófehér dalom,
és végre béke ül az arcokon.
Egy kicsit félve várom azt, mi vár,
lelkemen minden ablak nyitva áll.
Ó, ha eljönnek az angyalok,
ha eljönnek az angyalok,
otthon vagyok.
Szerelem suhan át a Föld felett,
innen kint rekedt a gyűlölet.
Vállad a vállamhoz érintve
ringass, ringass még!
Itt nincs erő, mely elszakít,
itt nincs barát, ki elveszít.
Ó, ha eljönnek az angyalok…”
– s arra gondoltunk, hogy megkérünk, adnál-e kölcsön becsületszóra egy kottát vagy egy másolatot?
– Nektek mindent! Valahol ott van a zongora alatt. Vigyétek örökbe.
S kérdik:
– Mit kérsz cserébe, mit szeretnél?
– Én? Egy kicsikét szállni.
És összekapaszkodtunk, és hopp! Csusszantunk a levegőben. Csak egy kicsit, nem nagyot.
S aztán kizsivajogtak, s kitolakodtak, és sutty! Elhúztak az angyalok.
Ha kérded, hogy hogy vagyok,
én azt mondom, jól vagyok.
De tényleg jól vagyok:
megemeltek az angyalok.
Forrás: Lélektől lélekig
