Címke: zene

  • Arany János: Dal

    A hegedű száraz fája,
    Beh szomorú a nótája!
    Úgy megsíri, úgy kesereg,
    Talán a könnye is pereg.

    A hegedű bús nótáján
    Magyar ember múlat nálán:
    Úgy megdanol, táncol, vigad,
    Hogy a szíve majd megszakad.

    1856. november

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Tóth Árpád: Gordonkás elégia

    Casals Pablo –
    Gordonkaművész, amint tetszik tudni,
    S a Bikában játszott a gordonkáján,
    Nos és oda alig tudtam bejutni,
    Mert zsúfoltig gyömöszölte a termet
    A sok-sok debreceni zeneértő
    S a sok művelt kisasszony,
    Ki otthon a zongorán zenesértő.

    Casals Pablo –
    Gordonkázott is nekik, ahogy illik,
    Oly szépen s tébolyítón,
    Hogy attul már a zsebbe bicska nyílik.
    De mostan nem is ez a fontos – ácsi!
    Ellenben volt ott egy bácsi,
    Akin sehogyse látszott hatás.

    Engem, ki magánszorgalomból
    Széplélek stb. szóval smokk-úr vagyok,
    Ez a bácsi direkte meghatott,
    S megszólítottam: Ahh, uram,
    Túlfinomult lény, eszményi barátom,
    Kiből, mint a sós kutakból Parádon,
    Keserű bölcsesség spriccel szomorúan,
    Én értem Önt!

    Ugye, e zene bármily fene-fínom,
    Már meg nem indíthatja Önt? Ön kínon
    S gyönyörön túl van, Ön egy felsőbb magasság
    Rezignált régióiból gőggel tekinti,
    Mily betanult s színlelt pózzal legyinti
    A műgyönyör ütemes remegésre
    E szép hölgyek fején a sok-sok frizura laskát?

    A bácsi most rám megütődve nézett,
    S szólt: Fene enné az egészet,
    De én még, uram, nem vacsoráztam,
    S nőm őnagysága miatt itt kell lennem,
    S nem lehet ennem,
    S azt kell hallgatnom, míg e társaságot
    Casals gordonkájáért eszi a frász itt,
    Hogy közben a gyomrom, a gyomrom
    Nekem beléptidíj nélkül is
    Gordonkázik.

    1911

    Forrás: Vers mindenkinek

    Kategória: Költők, művészek

  • Juhász Gyula: Muzsika

    A házban, ahol az olcsó mámor vár,
    A zongorához ült le valaki,
    És fölsírtak sóvárgón, lágyan, tompán
    A nagy Chopin holdfényes dalai.

    Egymásra néztek a szegény leányok,
    Tág karikára nyílt mindnek szeme,
    Az idegen ujjongva zongorázott,
    És mint egy álom, úgy fájt e zene.

    A tánc megállott, a kacaj elállott;
    Némán, fehéren állottak a párok,
    És kipirult a sápadt idegen.

    S a kopott szalon úgy érezte mostan,
    Hogy valami bús, óriás szív dobban
    A sántalábú, ócska hangszeren.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Mészáros Ferenc: A végzetes pillanat, a végzet pillanata

    (Ravel Boleróját hallgatva)

    Még a pillanat előtt,
    mielőtt látnálak, mielőtt érzékelném
    lüktető aurádat, mielőtt
    megnyílna a láthatatlan csatorna,
    ahonnan rezdül egy furcsa hang, amiből
    dallam épül, a te dallamod,
    az egyetlen, amiből nyílik a minden, s lassan
    áradni kezd szerte,
    mélységben, magasságban, lágyan,
    puhán, aztán egyre emelkedve,
    messzi fehér fellegekbe,
    szikrázva fényben, éteri kékben úszva…

    Még a pillanat előtt,
    mikor a sejtem még nem sejt semmit,
    csak elindul az ismeretlen vonzás felé,
    érintés-sóvárgón, s
    útján vezeti valami,
    aminek nem tudja okát még, csak sejti,
    hogy valami várja, várja valaki…
    Egy másik sejt, ami
    éppúgy nem sejt semmit,
    csak várja, hogy érkezik valaki…
    talán a párja…

    Már az előtt, hogy a sejtek
    megérintik az érkezőt, már
    azelőtt a pillanat előtt
    ott vagy egészben rejtőzve, mégis
    tisztán, érezhetőn, már
    az első a pillanat előtt…

    Már előtte elkezdődik a tánc,
    pedig lábad még nem
    mozdul, karod még nem ölel,
    arcod nem ragyog fel
    örömmel a nászi táncban,
    már ott vagy velem
    összesimulva, végtelen rezgéseken úszva…
    Már azelőtt…

    Már az első hang előtt
    kondul a harang, üdvözlőn,
    érkezésünket ünnepelve,
    majd üdvözítőn, mikor elvisz ismét
    a végtelenbe, felfűzve az időre,
    amit nem tudunk előre,
    aminek hossza örök talány…
    Már az első pillanat előtt
    sejtjük a sejthetőt, a rejtélyt, a dallamot,
    még az előtt, hogy
    a karmester pálcáját emelné,
    s előadná újabb művét az égi
    zenekar… Már az első intés előtt
    tudja a karmester, mit akar…

    Már akkor tudja,
    mikor emelkedünk fénybe, fellegekbe,
    mikor süllyedünk kéngőzös pokolra…
    Előtte ott a kotta…

    Ott van a partitúra,
    hogy zajlik majd ez a földi túra?

    Még a pillanat előtt,
    mielőtt látnál, látnálak, mielőtt
    érintené sejted a sejtem…

    Az első pillanat előtti pillanat:
    innen indulunk, s ide hoz
    vissza az utunk, ide vezet
    az utolsó elhaló hang. Elhalkul a
    harang és csak, a csend marad.

    A csend, a rejtélyes ének,
    a pillanat előtti pillanat, a tánc,
    a Boleró, amint lebegünk
    körbe-körbe, ölelkezve
    mindörökre…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Hegedűszó

    Hegedűszó, hegedűszó,
    hegedű édes zokogása,
    az a mély hang, a fekete,
    s a vékony fehér cérnaszála.

    Te muzsikus! Varázstudó!
    Kezedben vonó: varázspálca.
    Egy mozdulattal fölfűzöd
    mindünk szívét e cérnaszálra.

    Egymáshoz fűzve így ülünk.
    Fölöttünk száll, suhog a dallam.
    Az ismerős! mit úgy tudunk!
    s nekünk mégis kimondhatatlan.

    Mi torkunkban, nyelvünkön ég,
    de nincs hatalma rajta szónak,
    amit csak a négy húr felel
    a híven faggató vonónak.

    A dal, mely csecsemőkorunk
    s az öregség hólepte tája,
    hová talán el se jutunk,
    de lelkünk mégiscsak bejárja.

    Múlt és jövő két szárnya zúg,
    suhog fölöttünk a teremben –
    s amikor végül is lehull,
    egy pihéje arcomba lebben.

    Fölrezzenek. Szemembe süt,
    kigyúl a való, mint a lámpa.
    De szívemben még búg tovább
    a szomorúság boldogsága.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth János: A zene varázsa

    Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magány
    Hegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
    Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
    Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
    Fuvola vígasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
    Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
    A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
    A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
    Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
    A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.

    Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
    A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
    Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
    Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
    Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
    Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anna Ahmatova: Zene

    Benne valami bűvös láng lobog,
    egybefonódnak távoli vidékek.
    Egyedül vele társaloghatok,
    amikor mások közel lépni félnek.
    Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el,
    mikor elhagynak sorra a barátok,
    mint tavaszi vihar, zeng, énekel,
    mintha megszólalnának a virágok.

    Fordította: Rab Zsuzsa

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: A Caruso

    Mikor Pesten a Caruso,
    A szívnyúzó amoroso
    Énekelt,
    Lipótváros lánya, nője
    Mind szívgörcsöt kapott tőle,
    Rémeset.

    A férfiak persze szidták
    A pocakos tenoristát,
    Aki csak
    Azzal hat, hogy magas Céket
    Jól kibúgat, jól kibéget,
    Jól kiad.

    De fordul a sors kereke,
    Tenorista is bereked
    És befagy;
    Megszökött ma felesége, –
    Ó irgalom magas Céje
    El ne hagyj!

    Már ezután van reményem,
    Hogy nemcsak borbélylegényben
    Hisz a nő,
    S bár a műfajom csak líra,
    Akad nékem is egy igaz
    Szerető!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Hommage à Paul Verlaine

    „Egyetlen óriás ütés
    a hold. Halálos csönd a magja”,

    s a csöndességben valaki
    a hamunémát nagyon lassan
    fölmutatja. Igenis, fölmutatja.

    A zongoránál Mozart, hátradőlve.
    Csend, csend, csend, csend,
    s a zongora alatt
    egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
    nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Januári rokokó

    Fázik a kéz, az arc is didereg,
    csontom északi oldalát zuzmó lepi.
    Most fordul észak felé január,
    jeges úton kopognak körmei.

    Senki, senki, csak a sirályok könnyedek:
    a befagyott Duna táncpallóján
    szökdelnek, mint Csokonai
    ugrós dámái farsang napján.

    Csapong valami kóbor zene is
    a túlvilágról, karcos rokokó –
    a Margit hídról ellátok odáig.

    A szökdelő vonókra most kezd hullni
    a hó, a hó, az elkárhozó hó.

    Forrás: Lélektől lélekig