Van bennünk valami, ami ki nem tárul
soha, de soha.
Olyan, mint a régi, rég halott királyok
mohos csarnoka.
Mi vagyunk az őrök, kezünkben a kulccsal,
s halálig híven
vigyázzuk: ne lássa temető-kriptánkat
soha idegen.
Amikor meghalunk: felpattan az ajtó,
jegyzetek, levél
maradnak utánunk, s egy kis ideig még
susog is a szél,
azután csöndesül, rozsdás lesz a zár is,
és zárva marad.
Kit is érdekelne, hogy mit álmodoztunk
más csillag alatt?
Forrás: Lélektől lélekig
