Szerző: Mária Németh

Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
– riasztó úton – csak a valóságig.

Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
– tétova úton – csak a hallgatásig.

Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
– bénító úton – a megalkuvásig.

Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:
– ösvényes úton – csak a hazugságig.

Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
– vak-sötét úton – csak a rombolásig.

Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
– ingoványon – az elnyelő mocsárig.

Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
– veszejtő úton – lelke káoszáig…

Bizony, van úgy az ember:

otthagyná gőgös, „koronás” helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:

Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, –
és szelíd barátság sarjad belőle.

És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, –
s búvó remény, öröm sarjad belőle:

Mert úgy is van az ember

– sorsáért bármily balszerencsét átkoz –;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
– kalandos úton – legjobb Önmagához.

Forrás: Lélektől lélekig