Nélküled lelassul a szívem
Nélküled nem ismerek magamra
Nélküled csak nézek magamra
tűnődök, honnan ismerem.
Nélküled nem is én vagyok
csak valaki lézeng helyemben
ki voltam, – lakhelye ismeretlen
másik földrészre távozott.
Forrás: Lélektől lélekig
Nélküled lelassul a szívem
Nélküled nem ismerek magamra
Nélküled csak nézek magamra
tűnődök, honnan ismerem.
Nélküled nem is én vagyok
csak valaki lézeng helyemben
ki voltam, – lakhelye ismeretlen
másik földrészre távozott.
Forrás: Lélektől lélekig
Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem szememmel, nézlek a számmal,
nézlek bőrömmel, kezemmel,
nézlek kigyúló szempillámmal.
Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
A föld az eget így betűzi.
Így tapogatják világtalan fények
csillagok borzongó betűit.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor megkezdtem, még nem tudtam róla.
Csak „jártam” rajta, haladtam lassan előre.
Ahogy múltak éveim, úgy jöttem rá,
hogy csigalépcsőn vagyok egy toronyban.
Egy lépcső: egy nap. Egy kör: egy év.
S a torony? Az életem.
Hátra nem léphetek, meg nem állhatok,
csak mindig tovább, feljebb, feljebb…
Persze, nem egyformák ezek a lépcsőnapok.
Van szomorú, vidám, fájdalmas,
és néha egy-egy boldog fok is,
de mind elmúlik, jön a következő…
Soha nem tudhatom, melyik lépés,
melyik lépcső lesz az utolsó,
s arról lelépve hogyan tovább:
lezuhanok vagy felrepülök?
Forrás: Lélektől lélekig
Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?
Miért sírok-rívok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?
S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.
Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.
Forrás: Lélektől lélekig
Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
– riasztó úton – csak a valóságig.
Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
– tétova úton – csak a hallgatásig.
Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
– bénító úton – a megalkuvásig.
Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:
– ösvényes úton – csak a hazugságig.
Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
– vak-sötét úton – csak a rombolásig.
Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
– ingoványon – az elnyelő mocsárig.
Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
– veszejtő úton – lelke káoszáig…
Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gőgös, „koronás” helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:
Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, –
és szelíd barátság sarjad belőle.
És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, –
s búvó remény, öröm sarjad belőle:
Mert úgy is van az ember
– sorsáért bármily balszerencsét átkoz –;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
– kalandos úton – legjobb Önmagához.
Forrás: Lélektől lélekig
Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom.
Csak ostromolhatom nehéz kövekkel
vagy ámíthatom és becsaphatom.
Valaha én is úr akartam lenni
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten
s uraktól nyüzsög a végtelenség.
Forrás: Lélektől lélekig
Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
Tetőled, csak hogy néha lássalak.
Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
Néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!
Különben maradj hites uradé –
Különben maradj Krisztus uradé –
Az egyiktől is ennyit kértem én.
A másiktól is ennyit kértem én.
Te tudod Isten: bűn volt-e vajon
Ez a könyörgés és ez a remény –?
Elvitted egyikét a föld alá,
És más tájékra most a másikat.
Itt hagytál engem tehetetlenül
Könyörtelen csillagaid alatt.
Hisz néha fényes híd a messzeség,
De máskor mégis nagyon-nagyon kell
A biztonság, hogy kéznyújtásnyira
Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
A néhanapos drága lehetőség:
Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
S egy hozzámhajló röpke pillanat,
Mely megsimítson, mint virágos ág.
Elmúlhat tőlem különben örökre:
Mit szerelemnek szólít a világ.
Maradj velem! Leszáll az én napom.
Bagoly huhog szálló napom felett.
Maradj velem! E jajra ki felel:
A világ végezetéig veled?!
Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
És tiszta, mint a hó kristályai.
Maradj velünk: Jézust is erre kérték
Alkonyba-hulló tanítványai.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem gőgös szépség eszközével
bűvöli ő az ifjakat,
sóhajtva, néma szenvedéllyel
nyomában nem tolonganak.
Nem dőlyfös hullámzás a keble,
nincs termetében isteni,
lába elé lehullva, benne
szentségét senki nem leli.
De mégis, hogyha szól, ha nézed,
az arcán minden mozdulás
csupa mosolygó, lelkes élet,
oly egyszerű és csodás.
És hangja úgy lelkedbe árad,
mint régi szép emlékezet,
s a fájó szív szeretve bágyad,
szégyenli szinte, hogy szeret.
(Fodor András fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Édes, édes most a nap,
bor van benn, vagy méz?
első csókban nyár és ősz
kéken összenéz.
Mámoros a levegő,
lenge tánc a fény,
senki sincs ki ellenáll,
hősebb legyek én?
S vajon hősebb aki sír?
jobb-e aki fáj?
melyik hűség igazabb?
s már felel a táj –
gesztenyéken rőt levél
s második virág,
zsenge bimbók és avar,
bolond a világ?
Te is becsapod szívem
súlyod, bánatod?
mind ledobtad mit a sors
orvul rád rakott
s úgy perdülsz most táncosan
mint kit szél kavar,
álljak? fussak? melyik több?
honnan e zavar?
Új virágzás és gyümölcs
vegyül itt, mohó,
kecskerágó, bodza is
mind csupa bogyó
s mire kóró lesz a zöld
csipkerózsaág
virít majd a csitkenye
kihívó virág,
gúnyos, piros üzenet
mire jön a tél,
csattogó fehér fogától
senki sincs ki fél.
Háry János minden fa,
dicsekvő legény,
messze van még tél és fagy,
hencegjen szegény.
Te is hősködj ma szívem,
hidd a vágy, a nyár
örökké tart, jó kaland,
s mindig útra vár –
s feledd, feledd hogy a vég
mindig síri hó,
ahol annyi vágy után
megpihenni jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Kisbabácska, tente,
imhol itt az este,
alszik már a kenyér is, lenkendőbe kötve.
Alszik a rosta, a búzamag,
alszik a sípban minden hang,
alszik a rokka, a kenderkóc,
macska fekszik benne.
Alszanak kint az utak,
utak mellett a kutak,
erdő mélyén trombitál,
horkol a nagy medve.
Forrás: Lélektől lélekig