https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Kosztolányi Dezső: A földön

    „To love the earth”
    Byron

    Sosem vagyok én boldogabb,
    mint hogyha egymagam
    a fűbe rejtem arcomat,
    s mélázok gondtalan.
    S hallván a föld lehelletét,
    hogy lázasan remeg:
    megértem, mit tesz e beszéd,
    ráhajtva keblemet.

    (Törjön föl a rút, dőre gőg
    a csillagokra bár,
    hozzád jövünk utóbb-előbb
    és elborít a sár.)

    Én földanyám, én mindenem,
    te szültél egykoron!
    S viharszavad bús intelem:
    te rengeted porom.
    A föld keblére fekszem én,
    a földre, jó közel.
    Nézd, jó anyám, fiad, szegény
    csüggedve átölel.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
     nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
     de jőjjetek, ajkam mosolyg.
    Ti vagytok az úr, én a szolga,
     bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
     eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
     de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
     az égető, nagy bánatot.
    Előre hajtok, körbe-körbe,
     a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
     imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
     ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
     nekem nincs semmim e tekén!
    Engem ragad vadul zilálva
     a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
     kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
     csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
     és célt nekem szótok jelöl.
    A vad röhejben elfelejtem,
     hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
     nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
     megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
     csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: MEK

  • „Az összevisszaságban találd meg az egyszerűséget,a hangzavarban a harmóniát.A nehézségek közt mindig ott van a lehetőség.”

    (Albert Einstein)

  • Ágh István: Virágosat álmodtam

    Édesanyám,
    virágosat álmodtam,
    napraforgó
    virág voltam álmomban,
    édesanyám,
    te meg fényes nap voltál,
    napkeltétől
    napnyugtáig ragyogtál.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Úgy legyen!

    Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.
    Fagyott rózsafák a sírod felett.
    Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.
    Ragyogjon körül fájó glória!
    Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.
    Láthatatlan és mégis ünnepi.
    Hat éve nem vagy. De légy! Akarom!
    Végső búcsúm a végső hatalom.
    Két új rózsatő a sírod felett.
    Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
    Te se halsz meg egészen! Kétezer
    évig mindig lesz, aki rád figyel:
    férfi sóváran, asszony irigyen –
    örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: A baj

    Hogy nincs Isten, veled is az a baj;
    mint mindennel! Ha volna, egy kicsit
    tán csak használna az ész vagy a szív,
    a becsület, a munka vagy a jaj;
    öreg érdem ezt-azt, vagy fiatal
    erő tán csak kivívna, valamit,
    ami nem foszlik, nem zsugorodik
    semmivé az agy roncs álmaival.
    De hát nincs (csak még nem mindenki tudja):
    s nincs más, kihez fordúlni: újra s újra
    kétségbeejt minden cél örök útja.
    Mint veréb csőre a réműlt magot,
    forgatnak szájukban a gyors napok…
    Csoda, ha már tőled is borzadok?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Így döntöttem!

    Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer
    hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit,
    a végső kétségbeesés segít,
    a tűrhetetlen! Síri türelemmel
    agyam sírjából ébresztettelek fel:
    az őrzött! Őrült, mondják rám; pedig
    a halál az: én látlak, szemeid
    rám sütnek s kezed már sosem ereszt el.
    Élsz. Így döntöttem! Nappal húsodat
    frissíti bennem minden gondolat;
    s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:
    hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,
    s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,
    hátamon érzem szíved dobogását.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Valami örök

    Valami örök tovasuhogás,
    valami csöndbe, puha végtelenbe,
    valami tegnap, mely mintha ma lenne,
    valami vízalatti ragyogás,
    valami messze, panasznéma gyász,
    valami jaj, melynek már nincs keserve,
    valami vágy s a vágy tilalma benne,
    valami könnyű, szellőhalk varázs,
    valami, ami nem is valami,
    valami még kevesebb, az, ami
    valami tűntén kezd csak sejleni,
    valami lassú, árnyhűs rejtelem,
    valami, ami újul szüntelen,
    valami gyors, lőtt seb a szívemen.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év

    Búcsúzunk, édes kétségbeesésem?
    Mindig búcsúzunk! Valami selyem,
    valami hűvösség a szívemen,
    valami béke vagy már: alig érzem
    fájónak ezt a fájdalmat: becézem,
    hisz már rég csak általa vagy velem,
    s szomorúan bár, mégis édesen
    meg-megismétled, amit veled éltem
    e tündér földön: teleröpködöd
    múltunk éveit, a huszonötöt,
    s ezt, a huszonhatodikat, örök
    búcsúm, te, társam, halott útitárs:
    tárt szívemben mindig itthon találsz,
    és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Egy éve írtam

    Egy éve írtam: „Köszönöm!” s: „Ne félj!” –
    tavaly ilyenkor, januárban: ezt még
    láttad, s a társát, hálám két szonettjét,
    s óh, hogy örültél! Sors és szenvedély
    jajdúlt bennük, húsz év bősége, mély
    szüksége, önzés, de már olyan egység,
    mely tudja, hogy nagy parancs őrzi rendjét
    és vállal mindent és mindent remél.
    Mért mondtam hát, hogy: „Ne félj”? Sohasem
    sütött szemedből úgy a szerelem,
    (húsz nap múlva temettünk, kedvesem!)
    „Ne félj!” Mi volt ez? Mily jós rezdület?
    Mire gondoltam? Nem féltettelek,
    mégis tudtam már szörnyű végedet?

    Forrás: DIA