https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Nagy László, Ajándék

    Nem igaz, hogy nem lehet bátor
    édes beszédre szám, ha miattad
    oly áhitat bársonya súrol,
    hogy sértetten az északi csillag
    elfordul fejemtől csikorogva –

    és íme, ha én vagyok én, ha vérem,
    ha leheletem újra enyém,
    ágbogas gímként, karácsonyian,
    megindul hozzád az ének.

    Ajánlom lármátlan iramát
    kitárt kapuidnak, ajánlom
    a káprázatot, mert a havakba
    lezuhanó nap láz-bábjaival
    telepillogom ága-bogát –

    tőrt, se revolvert nem kötök rá,
    lerontottam régen dühöm címerét,
    csak jó emlékből koholt cicomát
    küldök, ajánlom nyaram inait,
    remek ölelésre a sugallatot,
    nagyfejű rózsán egy puli haját –

    ajánlom neked földrengéses
    arcom egy megmenekült mosolyát.


    ,

  • Nagy László, Búcsú Tamási Árontól

    Te, aki a gyöngyvirágot
    kitűzted minden tavasszal,
    mellkasodba őrlő fényű
    csillagtelep ver gyökeret.

    Te, akinek magasra hágni
    anyatej adott erőt,
    fekvő fekete fenség,
    anyád hamva lesz lepedőd.

    Őrülten hitted: feloldja
    törvényes fényed az átkot.
    Trónra törő herceg, mi lettél?
    Megtépett álomkirály!

    Páva-palástod vállamon,
    glóriás poharad enyém,
    mind csupa gyászlevél immár,
    torokmaró keserűség.

    Kárvallás lesz minden évszak,
    hasztalan a szilaj szüret,
    megerjedt záport szürcsöl
    kövesedő táltosfogad.

    Sírodon gigász-délibáb –
    teremtett tündéreid
    meresztik a teleholdig
    mézcsepegő melleiket.

    Valld be: a gyönyör csalatás,
    nem múlik el soha a gond,
    rághatod a megoldásért
    kezed fejét ítéletig.

    Sírodra, tudom, hívsz majd
    csupadér magányos ordast,
    golyóverte szüggyel szétdúl
    szivárványt, mesét, idillt,

    illőn felgyöngyöz könnyel,
    az anyaföld fagyát bevérzi,
    s felvonítja égig a kínt,
    amit nem lehet kimondani!


    ,

  • Nagy László, Végakarata: tűz

    Ferenczy Béni halálára

    Égbolt se billen, föld se hasadoz,
    nem inognak a kristályok szimmetriái,
    az iszonyún száguldozó
    fény se lesz inaszakadt,
    és keringnek rendben a vas
    legbelső tündérei
    a betörhetetlen magok körül,
    a végtelen lényeg körül,
    s nincs jele szomorúságnak
    porban se lángban, csak rajtam,
    de ti nyertetek, ujjongjatok,
    idegen erők,

    hiszen végül is hozzátok pártolt,
    átváltozott Ő, a Szelíd,
    s már törvényetektől irgalmatlan:
    előtte tűz és mögötte jég,
    a jégesőt veti belénk,
    előtte tűz, és kezében rózsával
    megindul a tűznek,
    megy vakmerő-fönségesen,
    mert álma, végakarata: tűz.

    Bűvöli már a tűz,
    s nem a leonardói piros palást,
    de a tűz, ama dördülő,
    felragyogó villám-kehely,
    hol a tisztaság véglegesen
    magára talál, és emléktelenné
    hamvad el a kín,
    a hideg titánium-szög meg a csont,
    és jaj nekünk: kék szemeit
    kereshetjük már holtunkiglan,

    ásványi kékből, égből
    nem süt ránk semmi szeretet,
    és a nefelejcs se adja vissza
    Béni szemeit soha,
    az a kör széjjelrobbant,
    melegedni nincs hely, siratjuk –
    siratjuk magunkat, mert megvert
    végzete varázslatával,

    s nagy művön izzadunk,
    alkotunk magunknak halált,
    hánytorgót, légszomjasat,
    kibírhatatlanul irgalmatlant –
    előre, fiúk,
    a szerelmes életen át, az emberevő
    lángoroszlánok közé,
    vagy a rohadás zápora alá,

    beilleszkedni bátran
    a múlhatatlanság szerkezetébe,
    új lehetőség, valószerűség
    túl a fekete zászlón,
    ahol a Mester kezei dörögnek –
    itt most minden homály,
    egyetlen bizonyos: az emberi árvaság,
    fiúk, előre!


    ,

  • Nagy László, Egry ragyogása

    Már nem a tó és nem a tenger,
    nem a világ boltozata,
    nem a hullám, nem a villám,
    betölti szemem a férfi,

    aki jön a végtelen vízről
    csónakkal, vászonruhában,
    hó jelenése, vért se köhög már,
    nem zihál, semmi erőfeszítés,

    két evezője vadliba-toll,
    kiköt s a párában asztal várja,
    kenyér és hal meg bor, s körülötte
    mind, aki rajongja olyan ívben,

    akár a szivárvány arca előtt.
    SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK,
    JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT.

    S elevez tőlünk a szent és barbár,
    két evezője vadliba-toll,
    zendül a tó és zeng a tenger,
    föltámad a hullám, a villám,

    reped a világ boltozata,
    megölnék egymást az elemek,
    alakok elvérzenének,
    de ő feltartja kezét, csönd lesz,

    patyolatot ád a sebekre,
    rend lesz, de marad a feszesség
    a vízé, az égé, hegyeké,
    homlokok tektonikája,

    kőművese a világosságnak,
    siratja az elherdált világot,
    s fölépíti káprázatában.


    ,

  • Nagy László, Lorca

    Álmodom a csodák korát,
    hol a halál se halál,
    kaszabolt fejek, ti dicsők,
    véres hó suhog alá.

    Hol a szalagok közt tovább
    dalol a metszett torok,
    zsugorodnak zsoldos-pofák,
    rogynak a ló-tomporok.

    Hol a tépett haj s hó-zene
    seregre tébolyt hozó,
    tábortüzek fulladnak el,
    s nem tud elállni a hó.

    Királyi arc attól bomol,
    fekélye minden pehely,
    hol naiv álom teljesül,
    bűnös a bűnért felel.


    ,

  • Nagy László, Bartók

    Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt,
    az irgalmatlan tiszta szeretőt –
    úgy szeresd: magadat el ne vétsd.

    Nevében ha lucsog a dínom-dánom:
    már világgá ment egy fűszálon,
    s vért izzad az óceán partjain.

    Itélkező, ki nem alszik, s nem altat,
    kimeríthetetlen kényes alkat,
    igézi a Tündért, a jövőt.

    Érte tücsökhangból niagarát
    sűrít, a napraforgó spiráljain
    a napkoronáig felküzdi magát.

    Ó, hány remek mén dühe benne!
    Diadala mégis a fegyelme,
    nem csitul mégse, virrasztani hív –

    Lüktet éjszakámban tündöklete –
    Aranyalmánk dérvert Árgílusa, te,
    mikor nyughatsz meg végleg a szívemben!


    ,

  • Nagy László, Én és a fájdalom

    Jön a fájdalom fölfelé,
    hogy a sípcsont reped meg tőle,
    földemé, anyaföldemé,
    tolul sisaknak fejtetőmre,

    megingat, barbár vállamon
    rezegtet selyemszárnyakat,
    zúzik a fog, sírnék nagyon –
    s értelme nincs, nem is szabad.


    ,

  • Nagy László, Amikor nincs kegyelem

    Feküdtél sujtó fény alá:
    a virág térdedre dől,
    szerelmem súlyos zászlaja
    tűzve van fejed felől.

    Lecsukott zsalu-levelek
    homályán, itt ülök én,
    varasodnak a zöld lapok,
    repednek, dőzsöl a fény.

    Üvegben málna-alkonyat.
    Lenyesett rózsa zihál,
    illata fölszáll, fönn bolyong
    új nyaram ormainál.

    Újra remeg a levegő,
    hol kezed integetett.
    Ágyadra szakadt óriás
    lepke az emlékezet.

    Kereng a nyárban köszörű,
    szívemből szikraesés.
    Feküdtél sujtó fény alá,
    keltsen a fölismerés.

    Ifjúság, szentség szétomol,
    gyere be, birkózz velem.
    Fönségesebb az ölelés,
    amikor nincs kegyelem.


    ,

  • Nagy László, Tűz

    Tűz,
    te gyönyörű,
    dobogó, csillag-erejű,
    te fűtsd be a mozdonyt halálra,
    hajszold, hogy fekete magánya
    ne legyen néki teher,

    tűz,
    te gyönyörű,
    ihlet, mindenség-gyökerű,
    virágozz a vérző madárban,
    égesd, hogy a sorsot kimondja,
    nem a hamuvá izzó csontja,
    virrasztó igéje kell,

    tűz,
    te gyönyörű,
    jegeken győztes-örömű,
    ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra,
    lélekben szakállasodva,
    hűlve latoló józanságban,
    ahol áru és árulás van,
    öltöztess tündér-pirosba,
    röptess az örök tilosba,
    jéghegyek fölé piros bálba,
    ifjúság királya,
    tűz!


    ,

  • Nagy László, Vérugató tündér

    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!
    Fehér vagy, mint a jég verése,
    zuhansz vaságyra, jégfehérre.

    Ráfekszik szívemre a sorsod,
    csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
    Véren, zúzmarán túl tavasz van,
    lesz-e még nyár – kérdem magamban.

    Aranyeső tündököl sárgán,
    árva vagy, itt maradtam árván.
    Mint pirkadatban őrült álom,
    szél dobol gyulladt mellhártyádon.

    Tüdődön láthatatlan térdek
    rengetik bölcsőit a vésznek.
    Favirág habzik – s te letüntél,
    világos vért ugat egy tündér.

    Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
    csírázik itt az átok átkot.
    Forgok arcomon új pecséttel:
    új tehetetlenség dühével.

    Nikotin ikrásodik számban,
    a csikkek szétmásznak szobámban.
    A szesz kék tüzein keresztül
    idegeim lármája zendül.

    Alkohol nincs, ami ledöntsön,
    valami szörnyűt tervez az ösztön!
    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!

    Kitárva fejednél az ablak,
    nyitok ajtót a léghuzatnak.
    Mintha a szél fújna egy holtra,
    nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

    Tulipánt hozok, meg se látod,
    álmod a morfium, s virágod.
    Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
    lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

    Csak elmész, elzengnek a szárnyak,
    s marad a vérhomály utánad.
    Érted már félig megszakadtam,
    tündérem, ne légy irgalmatlan.

    A földi szerelmet ne vesd meg,
    ne vidd a Semmibe a tested.
    Hiszek, s hitemet levagdalja
    tündéri fintorod hatalma!

    Csalogatlak sírva magamhoz,
    te csak a halálhoz ragaszkodsz!
    Nappalom, éjjelem tiéd lett,
    te csak a temetőt ígéred!

    Fényleni éretted akartam,
    te az észt rombolod agyamban!
    Szeretni tehozzád szegődtem,
    te sírkövet faragsz belőlem!

    Ó, aki csontra vesz fel inget,
    jéggel veri meg szemeinket!


    ,