(részlet – záróének és utóhang az Idők mélyén című műből)
Itt ez a föld, mostan formáljuk a sorsát.
Nem múló percekig fog állni itt Magyarország.
Azt nézzük csak, akik majd itt élnek, mit akarnak.
Kit mondasz idegennek, s kit mondasz te magyarnak?
Hol kezdődik a népünk? Ménrót két fia hajdan,
űzve a szarvast, hajtva mocsáron s vad sivatagban
ért a belár legelőre, s az ifjak hős hada végül
ott települt le, belár nőt lelvén mind feleségül.
Hát ki Magyar köztük? Ménrót fia? vagy felesége?
Vagy tán ott született a Magyar nép köztük, elélve
hosszú időt? De utána jövének más nevű népek,
jöttek szőke alánok, s turkok, barna legények.
Új had csatlakozott, más had leszakadt a nagy úton.
Nem mindenkit várt a hegyen túl itt ez az új hon.
Hát Magyar az, ki Lebéd földjén egykor lemaradván
más népekkel, más módján él távoli pusztán?
Nem Magyar ő már, más a beszéde, más a szokása.
S hozzánk állt a kabar s harcolt életre-halálra
értünk és mivelünk, s úgy él mivelünk, ahogy élünk.
Most született fia úgy szól majdan, ahogy mi beszélünk.
Nem Magyar ő? S leigázva avart, bolgárt meg a szlávot –
nélkülük élsz itt? Eddig a földön az ő keze szántott,
most majd tőle tudod meg, hogy kell bánni a földdel.
És a közös munkán szerelemnek vágya kizöldel.
Majd fiaink a leányaikat szerelemre kívánják,
s lányunk is csak akad, ki közöttük lelve a párját
formálgatja magyarrá férje szívét meg a nyelvét,
s lesznek, akik leszakadnak, mert idegenbe keresik
jobb létük. Csak menjenek ők. S jöjjön mi közénk
az, ki az életet úgy élné majd, ahogy élünk.
Ő a magyar, bárhonnan indult el, ki a sorsát
jóban-rosszban egyre kitartván itt Magyarország
sokszínű táján otthont lelve most vagy idővel
használ másnak, élve magáért ésszel, erővel,
s jött ő bármikor is, sorsát sorsunkra cseréli,
s régi regéinket szíve módján újra regéli.
Utóhang
Így történt valóban?… Bízvást nem hiába
írták latin szóval régi krónikába:
Honfoglaló tettek, véres harcok végén
Árpád fia, Zoltán eljegyezte békén
Ménmarót leányát – És ha mese mégis –
így tudta a tudós, így mondta a nép is.
Hogyha nem is esett szóról szóra ekképp –
Zoltán házassága nem mondai jelkép.
Ha nem vele történt – megtörtént sok mással:
vége a mondáknak a honfoglalással.
Fehérló nemzete, Hunor s Magyar népe
mesés napkeletről napnyugatra térve
élükön Álmossal, bátor, bölcs vezérrel
végtelen út végén a hazáig ért el,
a hazáig, ahol várta az új élet…
És a Magyar nemzet az időbe lépett.
Honfoglaló tettek, véres harcok végén
hódító és hódolt békén együtt élvén
sok vihart megálló országot teremtett,
hol ki otthont keres – hazájára lelhet.
S múltak századévek, elmúlt ezer év is,
közös kalandokban közös az emlék is,
s újrakelt emléke rég elmúlt időnek
mindig új erőt ad jelennek, jövőnek.
