Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem
– ha van még – hátralévő harminc vagy negyven évem,
s ez nem beletörődés. Törvény, mit – félredobván
hűlt viszonyok receptjét – létezésed szabott rám,
kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben:
kevés és íze-vesztett – de nélkülözhetetlen
Miért léptél be orvul szeretteim sorába?
Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra,
ó, lennél már közömbös! Elválnánk, mint sokezren
teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben,
akadna magyarázat: a költő szárnyalását
ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság…
Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon
ölel panel-falával, hogy véled összefonjon,
nem kényelem bilincsel, meleg fészek-közösség,
miért a csontig ázott madár felejti röptét,
nem is hála láncol, miért esett koromban
szegődtél életemhez, amikor senki voltam,
és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant
idegeket csitítva nem vállal már szokatlant,
s a meglevő csekélyért – mit marka bizton érez –
a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes.
Beléptél – mit tehetnék? – szeretteim sorába,
anyámmal és húgommal egy sorban állsz – hiába,
ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez,
mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves,
megint beleszerettem egy röpkevágyú lányba,
haja akár a tűzláng, gazellaláb a lába –
mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong,
mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt,
szokásból sem viselnéd. Mégha rosszul sem esne,
törvénysértő beszédem elmenni kötelezne,
s én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest
mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess,
hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad.
Te nélkülözhetetlen, de kár, hogy feleség vagy!
