Kategória: Költők művészekről

  • Reményik Sándor: Beszélgetés Beethovennel

                              Anno 1918  
    Húgomnak ajánlom

    „Mester, piros köd száll az őszi tájra,
    Mester, csukódnak, nyílnak börtönök,
    November van, s a forradalmak árja
    A földön végigsöpör, dübörög,
    Órák alatt világok váltakoznak.”

    „Nem érdekel. Én egy vagyok s örök.”

    „A Szabadság, kezében véres karddal
    A világ füstös színpadára hág,
    Inognak trónok, hullnak koronák,
    Hallod, hogy zeng a rettenetes kardal.
    Királyokhoz az idő mostoha!”

    „Én nem lehetek trónfosztott soha.”

    „Nem így álmodtad Te is egykoron
    Mester, dalba nem így öntötted-e?
    A nép, immár egyetlen hatalom,
    Béklyóit nem zenédben törte le?
    Mester, dalod örök forradalom,
    E harsonás kor a Te riadód!”

    „Hozzám mérni ne merd a korcs valót,
    A dalom zeng túl Időn, Életen.
    Ha láng kavarja petyhüdt véretek,
    Ha megdermeszt a fagyos félelem,
    Ha bíztok, mertek, ha akartok, vágytok,
    Ha ernyedten a félúton megálltok:
    Ez mind bennem zeng; ez mind én vagyok,
    Bennem zúg minden forradalmatok,
    De minden, mi a ti szívetekben égett,
    Tisztább lett, mert az én szívembe tévedt.”

    „Mester, a világ könnyben, vérben, lángban!”

    „A dalom zeng túl Időn, Életen,
    S a dalomban örök vigasztalás van.
    A föld lehullhat, mint fonnyadt virág,
    S hervadt arcát a hideg csillagok
    Nézhetik. Kilobbanhat a világ,
    Mint egyetlen, magános gyertyaszál,
    És rombadűlhet minden földön-égen,
    De nekem akkor se lesz temetésem.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Finta Éva: Őrizetlenül

    (Nagy László emlékére)

    Küszöbre vert hitünk fölé
    ki emel megvigyázni sátrat?
    A csontokig lemart szavak
    szomorúsága kinek lázad?

    A szemtelen túlélni-hős
    mit ment magával át vacogva?
    S ki lesz erős, hogy ezt az űrt
    magába tömje és kimondja?

    Ki hordja Istenig vitézül
    a megvigyázott tisztaságot?
    S mit ért belőle majd az Isten
    ha túlerőben lesz a látnok?

    Az árvaságba semmisült
    költők szívén ki önt harangot?
    S ki vár a barbárság kövén
    hogy megszólíthassák a hangok?

    Ki vetkezik még hóesésben
    csupasz szavakra, szerelemre?
    S ki forgolódik éberen
    a rettenet nevét keresve?

    Ki gyújtaná magát zokogva
    egy csipkebokor-jelenéshez?
    A tántorgó homok között
    ki mondana egy szentbeszédet?

    Ki ácsorogna kert alatt
    hátát tartva a zümmögésnek,
    mikor már mások alszanak,
    s szívükben is tömény sötét lett…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Nagy László: József Attila!

    Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?
    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly vak havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.
    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!
    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbeszedve
    két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
    nézz a szemembe
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet
    az egek mirígy-rendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.
    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív
    szép szóval a száj!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Nyikolaj Gumiljov – ANNYENSZKIJ EMLÉKÉNEK

    Ki megdöbbentő lázálom-dalokkal
    az elménk mélyébe hatolt,
    utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
    Innokentyij Annyenszkij volt.

    Emlékszem jól: a dolgozószobába
    félénken léptem untalan,
    hol a már őszülő poéta várta
    a jöttöm udvariasan.

    Pár mondat különös varázslatával
    (úgy mondta, mint mellékeset)
    vetette titkos ábrándok honába
    elbűvölt, gyönge lényemet.

    Ó, azok a homályba hulló tárgyak
    s varázsos parfümillatok,
    s a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
    már verseiből olvasott!

    Valami sérelem szólt bennük sírva,
    bronz kongott, zápor zuhogott,
    s a falról Euripidész profilja
    szemembe tűzve vakított.

    … Ismerem a padot a parkban; látták
    gyakorta üldögélni ott,
    nézte, a fasor bíbor aranyán át
    a messzi kékség hogy ragyog.

    Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
    ködön márványlap fénylik át,
    s egy nő, mint félénk zerge, futva mégis
    járókelők elébe vág.

    Néz rájuk és zokogva énekelget,
    dalolva sír, de nincs vigasz,
    nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
    csak érezvén, hogy ez se az.

    Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
    nyirkos, fűillatú homály,
    és elhaló a Cárszkoje Szeló-i
    utolsó múzsa hangja már.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Alázuhanó diólevélre

    (Csoóri Sándornak)

    vannak vidékek ahol nyáron is
    a kút melletti vályú alján
    reggelre megszajzik a víz
    megköt a színe
    akár a kiöregedett
    szavakon az emlékezet
    horkanva hőköl vissza
    a gyanútlan kis tavaszi csikó
    pikkelyeket prüszkölve
    inal anyjához

    korai őszt
    hosszú kemény telet csárogva
    rugaszkodnak tova a csókák

    alázuhan az első
    diólevél
    s hulltában
    hóharmat-verte halántékú
    férfi vállára
    nehezül: szárnyul

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jókai Mór – Óh Petőfi, ha most élnél!


    Óh, Petőfi, ha most élnél,
    Vajon mihez kezdenél itt?
    Élnéd-e úgy a világot,
    A hogy a többiek élik?
    Szorultságból, mint poéta
    Mit tehetnél mindenfélit?

    Adnál-e ki divatlapot,
    Változatos melléklettel?
    Czifra bolond divatokat,
    S hozzá egész tisztelettel
    Irnád-e, hogy most ezt hordják,
    Azt a “régit” hát feledd el!

    Vagy élczlapot szerkesztenél?
    Próbálgatva, hogyan lehet
    Álruhában átszöktetni
    Egy-egy ártatlan ötletet?
    S hányni a czigánykereket,
    Mikor már senki sem nevet?

    Vagy beállnál, mint munkatárs
    Egy-egy taposó-malomba:
    Irni Schleswigről, Bismarkról
    Pesti Naplóba vagy Honba?
    Épen neked való volna
    Ez a munka, ez a lomha!

    Vagy te is ott volnál régen,
    A hol a többi poéták?
    Kik a lantot elhajíták,
    S biztosító-, hiteladó-
    Intézetekben fogyasztják –
    Nem a tintát, csak a krétát.

    Vagy, nem! Volnál, a ki voltál:
    Ki azt mondja, mit rég mondott,
    Ki nem nézte, merre úsznak?
    A hol gát volt, ott átrontott,
    S bámulnának nagy szemekkel, –
    – Mint gyógyíthatatlan bolondot?

    Az olyan eszmékre, miként
    “Azok” voltak, most nincs bolt-ár;
    A te lángod kihült helye
    Nem tűzhely már, – csupán oltár:
    – Tisztelik; de nem főznek rajt’.
    De jól jártál, hogy meghaltál!

    Forrás: Lélektől lélek

  • Reményik Sándor: Lélektől lélekig

    Tóth Árpád posthumus-kötetéhez

    E percben tettem le a könyvedet.
    Ismertetni, méltatni kellene…
    Te mosolyogsz egy távol csillagon,
    S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
    Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
    Hogy láttad befele folyt könnyemet,
    Azt mondod, neked nem kell méltatás,
    Csak síron túl egy kicsi szeretet.

    Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
    Ha láttál, láttad bennem magadat,
    Láthattad, lelkem hogyan itta fel
    Kristálycsillámú hagyatékodat.
    Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
    Hogy int felém a szomorú tető,
    Ragyog reám elérhetetlenül
    Tört alakod, a szépen szenvedő.

    Láthattad: kálváriád utait
    Hogy jártam értőn ma este veled,
    Bámultam beteg gazdagságodat,
    S szégyeltem beteg szegénységemet.
    Egy-egy igédre úgy ismertem rá,
    Mint amely bennem régen vándorol
    Gyötrelmesen keresi önmagát,
    De testté nem válhatva, szétfoszol.

    Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,
    Míg én még hurcolom a bús igát,
    És járom, szikkadt szívvel egyre járom
    Vers-stációim meg nem írt sorát.
    A méltatásod, látod, elmarad,
    De bölcs mosolyod hozzám érkezik,
    Kik egymást nem ismertük itt alant:
    Suttogjuk ma: „Lélektől-lélekig”.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós – Tört elégia

    / Sík Sándornak /

    1

    Életem írtam kis bottal a porba
    ott estefelé, hol két út összefutott.
    Szörnyű ábra volt; füstölt, mint záptojás
    szegények ritkás asztalán
    és halálig mutatta magam:
    államat fölkötő kendő takarta
    kiserkedt szőrözetem végül
    és oszlottam ott a selyem levegőben.
    S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
    szállt a madár; csapdosva tartotta
    a buktató ágon a súlyát
    és elsiratott vékony fütyöléssel.

    2

    Most estébe fordult e sánta vasárnap
    és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
    a polcokon s fiókjaim lukán
    lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
    és apró fényekkel tétovázik:
    villanjon-é, vagy várjon-e még?
    Hát villanjon! riadalom legyen itt
    körülöttem! életem emlékei közt
    két férfi lóg két durva bitón
    s apró hajakkal sodrott kötél
    foszlik a súlyuk alatt.
    S mint hegyi fák ágaiból
    hajnalra kicsúszik az új ág,
    úgy belőlem is vadgalambhangu
    versekben csúszik ki érettük a sírás.

    3

    És mindennap újszülött borzalommal élek
    s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
    gond íze járul s egyre vadabb bennem
    a szomorúság.
    De néha azért ő, ha azt hiszi
    nem veszem észre, titkon hisz egy istent
    és ahhoz imádkozik értem.

    1933

    Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Faludy György: József Attila temetése

    Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
    kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
    hadd pihenjen örökre itt a lila
    domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
    szembogarad ne nézze többé fájón,
    mint járnak úri fogatok lucsok
    úton s a pernye hogy esőz a gyáron
    s miként lesz mindig másé az öröm –
    mert különös nép lakozik e tájon,
    a kisbírónak előre köszön,
    s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
    míg lőre-borba fúl az ős közöny –

    hiába volt a versek vér-özönje,
    testednek jobb már, hogyha így rohad:
    e kornál nem durvább a föld göröngye,
    és nem keményebb a tehervonat
    vaskereke Babits Mihály szívénél.
    Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat
    vak városunkban, mely reszketve él még,
    de új vezér felé görnyed háta,
    vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél
    után az őrület csapatja járja,
    s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
    garázdálkodnak szerteszét s a gyáva
    polgár lapul. Fúhattál riadót
    undornak, félelemnek és közönynek –
    becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
    azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
    adott el, mint amennyit eladott,
    s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet
    elfojtani – mert nem volt olvasód,
    nem kellettél! Álirodalom kellett,
    buta regények s szemét darabok
    kellettek nálunk, amíg a lehelet
    lassan kifogyott tüdődből s a póz
    a drága, a csibészes, mit mint gyermek
    hordtál, lehullt, és agyonkínzott
    fejedben az őrület vert tanyát.

    Mostohaapád űzött, a kopott
    vén Államgép – de szerető anyád
    is volt, a Haza, és talán ezért
    nem volt otthonod s bútoros szobák
    közt csavarogtál, havi negyvenért,
    és kávéházak füstös páholyában
    ültél, kit senki nem hív és nem ért.
    De most elmentél s mint golyót a fában
    hagytad szívünkben minden szavadat,
    s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
    hogy bennünk csak a borzalom maradt,
    meg napjaink sötét gyászmenete,
    míg felzokogunk, európaiak
    a sok turáni közt e fekete
    földön.

    Aludj hát: víz meg ég
    nem volt még lágyabb és kékebb, mint e
    bús délutánon. Aludj a holt vidék
    ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
    Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!
    Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
    között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
    s a téli szél tört ablakon zörget,
    hol szolgáknak már nyakkendő a járom
    és német szolgabírát hoz az út,
    ki csizmában hág sírodra s fejfádról
    lelopja majd a vérszín koszorút.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj

    (Reményik Sándornak)

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    de fáradt nem vagyok,
    és bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    a szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    amely ma szerteszét
    elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    s azóta minden évszakújuláson
    még-még újabbnak, ifjabbnak látom,
    és örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    a hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    embernek, őznek örök anyaemlő:
    vedlik és újul az emberi öltő,
    meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Lélektől lélekig