https://verskucko.com

Kategória: Költők művészekről

  • Radnóti Miklós – Tört elégia

    / Sík Sándornak /

    1

    Életem írtam kis bottal a porba
    ott estefelé, hol két út összefutott.
    Szörnyű ábra volt; füstölt, mint záptojás
    szegények ritkás asztalán
    és halálig mutatta magam:
    államat fölkötő kendő takarta
    kiserkedt szőrözetem végül
    és oszlottam ott a selyem levegőben.
    S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
    szállt a madár; csapdosva tartotta
    a buktató ágon a súlyát
    és elsiratott vékony fütyöléssel.

    2

    Most estébe fordult e sánta vasárnap
    és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
    a polcokon s fiókjaim lukán
    lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
    és apró fényekkel tétovázik:
    villanjon-é, vagy várjon-e még?
    Hát villanjon! riadalom legyen itt
    körülöttem! életem emlékei közt
    két férfi lóg két durva bitón
    s apró hajakkal sodrott kötél
    foszlik a súlyuk alatt.
    S mint hegyi fák ágaiból
    hajnalra kicsúszik az új ág,
    úgy belőlem is vadgalambhangu
    versekben csúszik ki érettük a sírás.

    3

    És mindennap újszülött borzalommal élek
    s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
    gond íze járul s egyre vadabb bennem
    a szomorúság.
    De néha azért ő, ha azt hiszi
    nem veszem észre, titkon hisz egy istent
    és ahhoz imádkozik értem.

    1933

    Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Faludy György: József Attila temetése

    Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
    kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
    hadd pihenjen örökre itt a lila
    domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
    szembogarad ne nézze többé fájón,
    mint járnak úri fogatok lucsok
    úton s a pernye hogy esőz a gyáron
    s miként lesz mindig másé az öröm –
    mert különös nép lakozik e tájon,
    a kisbírónak előre köszön,
    s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
    míg lőre-borba fúl az ős közöny –

    hiába volt a versek vér-özönje,
    testednek jobb már, hogyha így rohad:
    e kornál nem durvább a föld göröngye,
    és nem keményebb a tehervonat
    vaskereke Babits Mihály szívénél.
    Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat
    vak városunkban, mely reszketve él még,
    de új vezér felé görnyed háta,
    vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél
    után az őrület csapatja járja,
    s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
    garázdálkodnak szerteszét s a gyáva
    polgár lapul. Fúhattál riadót
    undornak, félelemnek és közönynek –
    becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
    azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
    adott el, mint amennyit eladott,
    s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet
    elfojtani – mert nem volt olvasód,
    nem kellettél! Álirodalom kellett,
    buta regények s szemét darabok
    kellettek nálunk, amíg a lehelet
    lassan kifogyott tüdődből s a póz
    a drága, a csibészes, mit mint gyermek
    hordtál, lehullt, és agyonkínzott
    fejedben az őrület vert tanyát.

    Mostohaapád űzött, a kopott
    vén Államgép – de szerető anyád
    is volt, a Haza, és talán ezért
    nem volt otthonod s bútoros szobák
    közt csavarogtál, havi negyvenért,
    és kávéházak füstös páholyában
    ültél, kit senki nem hív és nem ért.
    De most elmentél s mint golyót a fában
    hagytad szívünkben minden szavadat,
    s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
    hogy bennünk csak a borzalom maradt,
    meg napjaink sötét gyászmenete,
    míg felzokogunk, európaiak
    a sok turáni közt e fekete
    földön.

    Aludj hát: víz meg ég
    nem volt még lágyabb és kékebb, mint e
    bús délutánon. Aludj a holt vidék
    ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
    Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!
    Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
    között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
    s a téli szél tört ablakon zörget,
    hol szolgáknak már nyakkendő a járom
    és német szolgabírát hoz az út,
    ki csizmában hág sírodra s fejfádról
    lelopja majd a vérszín koszorút.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj

    (Reményik Sándornak)

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    de fáradt nem vagyok,
    és bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    a szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    amely ma szerteszét
    elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    s azóta minden évszakújuláson
    még-még újabbnak, ifjabbnak látom,
    és örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    a hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    embernek, őznek örök anyaemlő:
    vedlik és újul az emberi öltő,
    meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós – Elégia Juhász Gyula halálára

    Öt évig laktam városodban költő,
    s nem láttalak sosem. Négy fal között,
    csomós sötétben éltél távol és
    nem érdekelt e földi tartomány
    s a folyton mást dajkáló diadal;
    immár a rémes sár ölében fekszel,
    esőtől nedves deszkaszál takar.

    Régóta már csak éjjel, ablakodból
    néztél az égre és a fellegek
    futása ért a szívedig talán;
    tudom, hogy évek óta nem beszéltél,
    mint hallgató barát, ki megfogadta;
    oly némán éltél és szakállasan,
    ahogy kegyetlen szárán él a barka.

    Tavasz van és a fényes mély Tisza
    tovább folyik, s árad tovább a fénytelen
    nyomor tanyáidon; nem változott
    mióta földbetettek semmisem:
    akárha élnél, úgy vonul a felleg
    s fehér virágban álló fák felől
    az illatok éjente útrakelnek.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Ének a halálról

    Kosztolányi Dezső temetésén

    A sír felett szitál az őszi köd,
    korán van még és íme este lett.
    Sötét egünkre lassan színezüst
    koszorút fon a súlyos fáklyafüst
    s felrebbenő madár fenn sírdogál!

    A lélek oly ijedt és lebbenő,
    akár a hűs, könnyűszárú felleg,
    melyre forró csillagok lehelnek.

    A test pihen vermében hallgatag,
    rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
    szétoszlik, szomjas gyökér felissza
    s zöld lobogással tér újra vissza,
    törvény szerint! s oly szörnyű, szörnyű így,
    mi egy világ volt, kétfelé kering!
    vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.

    Őrizd, Uram, a lélek útjait.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Fodor Ákos: Alkat-vázlatok

    (hódolat Romhányi Józsefnek)

    CSONTHÉJAS

    Kívül kemény,
    belül puha.
    Erő? Erény?
    Kölcsönruha.

    Belül puha,
    kívül kemény
    – habitusa:
    főnyeremény.

    GERINCES

    Belül kemény,
    kívül lágy.
    – Sorsa nem épp
    vetett ágy.

    Kívül lágy,
    belül kemény:
    csupasz vágy,
    kemény remény.

    PIKKELYES GERINCES

    Belül zordon, kívül morcos
    – nem született békeharcos –
    akár nagy, akár kicsi:
    baljós, mint egy harckocsi.

    Tettei, mint ő, pocsék,
    vér-banális rémmesék.

    CSONTTALAN–HÉJATLAN

    Vezéregyéniség.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pilinszky János: Újra József Attila

    Te: bakája a mindenségnek.
    Én: kadettja valami másnak.
    Odaadnám tiszti kesztyűmet
    cserébe a bakaruhának.

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • Babits Mihály: Széchenyi

    Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
    Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
    uj idők árjával tehetetlen úszunk,
    régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

    Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
    harcod áldozat volt és eszményed oltár,
    eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
    tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

    Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
    munkával vidúljon mezeinek zöldje,
    boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

    Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
    mint sárban evezni tél és kikelet közt,
    tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Zelk Zoltán: Babits Mihály emlékére

    Állottam volna véled szembe,
    és mondottam volna szemedbe
    e kései dicséretet…
    Oh ostoba, félszeg szemérem,
    átkozott paizs a szegényen –
    már nem segíthetek.

    Hát mondom mostan! Mert hazátlan
    bolyongtam ifjan e hazában,
    és úgy leltem hazát,
    hogy földjét lankával, halommal
    és dús egét is csillagokkal
    körém te rajzolád.

    Körém s fölém. S ha nem tudhattad,
    ám tudtam én, hogy te mutattad
    nékem: Hegy, domb, fa, tó…
    Avar… mondtad te az avarra,
    és én utánad mondtam zavarva
    a sok-sok drága szót…

    Így próbálgattam én utánad
    nevén szólítani e tájat,
    s hogy repesett szavam!
    Mert oly nyelven szólt, mint te szóltál,
    s mert tudtam, ily szavakkal szólt már
    Vörösmarty, Arany…

    Köszöntem volna meg! Mint éltem,
    mily árnyak között, milyen mélyben
    és milyen egyedül!
    Hogy nem is mondhatok már példát,
    csak szikkadt, poshadt kútban békát,
    amely tátogva ül.

    Így éltem én. Most már egem van.
    S már írva sorsom csillagokban:
    s homálylik vagy ragyog?
    Oly mindegy az! Mert bárhogy űzzék,
    eblábakon jár-kél a hűség,
    és visszaoldalog.

    Vissza! Honába! – Én nem kérdem,
    mit ránk hagyál, hogy van-e részem
    a honból énnekem?
    Hát ti se kérdjétek, mi joggal:
    ha őrizem körömmel, foggal –
    mert nincs más fegyverem.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: József Attila halálára

    1
    Ablakban állsz, nézed a sötétet,
    a tájat, mely fölfalja önmagát,
    szörnyű torkában tűnnek már a házak,
    fogai közt megroppannak a fák.
    Övé e táj, ez volt rút birodalma.
    S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
    kigyulladt esze hímezte a földre,
    s hogy ő elment, hát tűnik a varázs!

    2
    S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
    Elpusztulunk, s majd károgva repül
    gondjaink nagy, sötét varjucsapatja,
    és boldog tájak tornyain leül.
    S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják
    majd szüntelen, az idők végeig
    az aljas kort, az álmodott vidéket,
    a városszélek bús szegényeit.

    3
    Be jó lesz így! Be nehéz volt az álom!
    Mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
    de morzsoljátok, mégis morzsoljátok
    fogak, a száj szélén bebújó könnyet:
    Mert sírnivaló, hogy még a nyomort is,
    e kígyó nyelvét, e hétágú lángot
    csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit,
    ha elpusztítjuk bennünk a világot.

    4
    Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
    Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
    e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
    ezernyi tündöklő testvéreit!
    Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod –
    s feleld szívednek, ha vigaszt keres,
    feleld: Mint űzött farkasok veszünk el…
    s így jó ez, mert élni nem érdemes!

    Forrás: DIA – PIM