https://verskucko.com

Kategória: Költők művészekről

  • Radnóti Miklós – Ének a halálról

    Kosztolányi Dezső temetésén

    A sír felett szitál az őszi köd,
    korán van még és íme este lett.
    Sötét egünkre lassan színezüst
    koszorút fon a súlyos fáklyafüst
    s felrebbenő madár fenn sírdogál!

    A lélek oly ijedt és lebbenő,
    akár a hűs, könnyűszárú felleg,
    melyre forró csillagok lehelnek.

    A test pihen vermében hallgatag,
    rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
    szétoszlik, szomjas gyökér felissza
    s zöld lobogással tér újra vissza,
    törvény szerint! s oly szörnyű, szörnyű így,
    mi egy világ volt, kétfelé kering!
    vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.

    Őrizd, Uram, a lélek útjait.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Fodor Ákos: Alkat-vázlatok

    (hódolat Romhányi Józsefnek)

    CSONTHÉJAS

    Kívül kemény,
    belül puha.
    Erő? Erény?
    Kölcsönruha.

    Belül puha,
    kívül kemény
    – habitusa:
    főnyeremény.

    GERINCES

    Belül kemény,
    kívül lágy.
    – Sorsa nem épp
    vetett ágy.

    Kívül lágy,
    belül kemény:
    csupasz vágy,
    kemény remény.

    PIKKELYES GERINCES

    Belül zordon, kívül morcos
    – nem született békeharcos –
    akár nagy, akár kicsi:
    baljós, mint egy harckocsi.

    Tettei, mint ő, pocsék,
    vér-banális rémmesék.

    CSONTTALAN–HÉJATLAN

    Vezéregyéniség.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pilinszky János: Újra József Attila

    Te: bakája a mindenségnek.
    Én: kadettja valami másnak.
    Odaadnám tiszti kesztyűmet
    cserébe a bakaruhának.

    Forrás: Facebook – Szeretem a verseket


  • Babits Mihály: Széchenyi

    Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
    Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
    uj idők árjával tehetetlen úszunk,
    régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

    Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
    harcod áldozat volt és eszményed oltár,
    eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
    tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

    Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
    munkával vidúljon mezeinek zöldje,
    boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

    Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
    mint sárban evezni tél és kikelet közt,
    tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Zelk Zoltán: Babits Mihály emlékére

    Állottam volna véled szembe,
    és mondottam volna szemedbe
    e kései dicséretet…
    Oh ostoba, félszeg szemérem,
    átkozott paizs a szegényen –
    már nem segíthetek.

    Hát mondom mostan! Mert hazátlan
    bolyongtam ifjan e hazában,
    és úgy leltem hazát,
    hogy földjét lankával, halommal
    és dús egét is csillagokkal
    körém te rajzolád.

    Körém s fölém. S ha nem tudhattad,
    ám tudtam én, hogy te mutattad
    nékem: Hegy, domb, fa, tó…
    Avar… mondtad te az avarra,
    és én utánad mondtam zavarva
    a sok-sok drága szót…

    Így próbálgattam én utánad
    nevén szólítani e tájat,
    s hogy repesett szavam!
    Mert oly nyelven szólt, mint te szóltál,
    s mert tudtam, ily szavakkal szólt már
    Vörösmarty, Arany…

    Köszöntem volna meg! Mint éltem,
    mily árnyak között, milyen mélyben
    és milyen egyedül!
    Hogy nem is mondhatok már példát,
    csak szikkadt, poshadt kútban békát,
    amely tátogva ül.

    Így éltem én. Most már egem van.
    S már írva sorsom csillagokban:
    s homálylik vagy ragyog?
    Oly mindegy az! Mert bárhogy űzzék,
    eblábakon jár-kél a hűség,
    és visszaoldalog.

    Vissza! Honába! – Én nem kérdem,
    mit ránk hagyál, hogy van-e részem
    a honból énnekem?
    Hát ti se kérdjétek, mi joggal:
    ha őrizem körömmel, foggal –
    mert nincs más fegyverem.

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: József Attila halálára

    1
    Ablakban állsz, nézed a sötétet,
    a tájat, mely fölfalja önmagát,
    szörnyű torkában tűnnek már a házak,
    fogai közt megroppannak a fák.
    Övé e táj, ez volt rút birodalma.
    S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
    kigyulladt esze hímezte a földre,
    s hogy ő elment, hát tűnik a varázs!

    2
    S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
    Elpusztulunk, s majd károgva repül
    gondjaink nagy, sötét varjucsapatja,
    és boldog tájak tornyain leül.
    S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják
    majd szüntelen, az idők végeig
    az aljas kort, az álmodott vidéket,
    a városszélek bús szegényeit.

    3
    Be jó lesz így! Be nehéz volt az álom!
    Mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
    de morzsoljátok, mégis morzsoljátok
    fogak, a száj szélén bebújó könnyet:
    Mert sírnivaló, hogy még a nyomort is,
    e kígyó nyelvét, e hétágú lángot
    csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit,
    ha elpusztítjuk bennünk a világot.

    4
    Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
    Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
    e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
    ezernyi tündöklő testvéreit!
    Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod –
    s feleld szívednek, ha vigaszt keres,
    feleld: Mint űzött farkasok veszünk el…
    s így jó ez, mert élni nem érdemes!

    Forrás: DIA – PIM

  • Zelk Zoltán: Kosztolányi halálára

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy ennyire félt a haláltól,
    ki látta szörnyű rettegését,
    láthatta, milyen nagy és bátor!

    Láthatta vívni három éven
    keresztül iszonyú sebekben:
    három esztendeig nem bírta
    legyőzni a Legyőzhetetlen!

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy így vigyázta birodalmát:
    a lányok könnyét s a kötélen
    lógó gyilkos szederjes arcát,

    lepkék tántorgó repülését
    s a tollas fényeket az ágon…
    – Ki őrzi őket, hogyha elmegy,
    ki félti és ki tartja számon?

    Be szép volt és milyen fenséges! –
    Halljátok? Ordító szelekben
    és felhők lenge, lágy neszében
    hirdeti a Legyőzhetetlen:

    „Csonttestem s gyilkos ólomujjam
    sajog a körmétől, fogától,
    nem vívott így még senki vélem –
    mondjátok hát: Hős volt és bátor!”

    Forrás: DIA – PIM

  • Babits Mihály: Arany

    Mélán ültük még az iskolát,
    s ittuk már a lelked italát
    tejnek, mint a jó bor elejét:
    ó csak most érezzük erejét!

    Lelked íze lelkünkön maradt
    s lelkesebb a lelkünk általad.
    Ó most hull a test és hull a vér,
    addig élünk míg a lélek él!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Dante

    (Szekszárd, 1921)

    1.

    Egeit az Ember, e vándor állat,
    az évek nyári nappalára s téli
    éjére fülledt üngökként cseréli
    s nyugalmat nyugalomban nem találhat.
    S nem boldog, ha nem pólyázhatja pállott
    életét friss legek selymébe; déli
    édeneit, mint otthonát, kiéli;
    de visszatér megint, s a régi tájat,
    mint régi kedvest, uj szépségben éri.
    Igy én is, amint visszatérek egyre
    anyaföldemre – ama drága Hidra,
    melyen át percem az Örököt éri,
    amelyből jöttem –: az otthoni hegyre:
    úgy térek vissza, Dante tájaidra!

    2.

    Mert énnekem, jaj, a Pokol is otthon
    s jól ismerem a Tisztulás hegyének
    fájó lépcsőit, és az Ég kegyének
    csillagos távlatait; sírva botlom
    lelkem rongyára minden árkon-bokron
    (mint papirkákra, miket útjegyének
    szórt el a vándor), merre a Nagy Ének
    visszavezet, vad erdőn s annyi poklon
    tikkadtan e különös nyaralásra;
    bár minden tulvilágból hazavásva
    fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,
    hol mint poklát cipelő útas-ördög
    vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
    tengek, lekötve, s mégis számkivetve.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kányádi Sándor: Egy csokor orgona mellé

    Jékely Zoltánnak szeretettel

    orgonaszó orgonaillat
    ónkarikás ablaktányérok
    lépesméz-ízű zsoltár
    életem pünkösd-évszaka
    lelkem pünkösdi itala
    máig zsongító óborom
    nyelvem petőfi sándora
    albertus molnár
    ledőlt a cinterem fala
    kövei földbe vástak
    védtelen áll a dombon
    maholnap egyesegyedül
    istené lesz a templom
    csupán egy ajkon szól már
    paptalan marosszentimrén
    haldoklik szenczi molnár
    hoztam egy csokor orgonát
    ülök őbenne bízón
    ülök hol várja jézusát
    a házsongárdi síron

    (1975)

    Forrás: Magyar Kurír