Párizsban a Hortobágy poétája
percig feledte a magyar ugart,
(Szent Mihály útján korzózott a nyár és
dalolt a Szajna-part),
de otthonról az ősz, a gond utána
szökött egy pillanatra nesztelen,
s a költő őszi kedvvel ment tovább a
Boulevard Saint Michelen.
Szívében akkor íve tört a nyárnak:
a Gare de l’Estre fázósan vonult,
s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája
földjére visszahullt.
… Párizs nyarában könnyed volt a szívem
akár a Szajna-parti énekek,
nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
a faleveleket,
csupán valami ősi nyugtalanság
emléke borzolt lombok ágbogán,
hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
merről üzent az ősz egy délután,
hogy még a messzi nyárban se feledjem:
hol a hazám.
(Párizs, 1967)
