https://verskucko.com

Kategória: Baranyi Ferenc

  • Baranyi Ferenc: Már reggel volt

    Csak azt utáltam mindig én: az ábránd
    tűnte után a reggel szabta mércét,
    midőn az éjjel még vakon kívánt lányt
    elemzi már a józanult öt érzék.

    Az orr, mely parfőm-mámorban bolondmód
    mulatozott – most érzi a megizzadt
    bőr sós szagát, s az édesnek szokott csók
    dohánymart ajkakon keserű ízt kap.

    A bársonyosnak érzett bőrön ekkor
    szemölcsöket fedez fel a tapintás,
    az ébredő fül csöng az ámulattól,
    mert úgy szuszog a tündérlányka, mint más.

    Egy éjen át volt táplálék a szemnek
    a szép ívű nyak, büszke hajlatával,
    most álmosan ítéli görbületnek
    a pillantás, mit teljes éjen át falt.

    Én reggel mérem önmagam szerelmét,
    csak az marad, ki csömörömön átvisz,
    ki túléli a macskajajra eszmélt
    érzékek éles rosszindulatát is.

    …Akit szerettem, annak tiszta bőre
    kaola-illatot lehelt ki rám és
    – míg válla hajlatát karom befödte –
    olyan volt az ő csókja, mint a nádméz,

    már reggel volt, mégis – repesve szállván –
    a kedvem újra mámorig szökött föl,
    mert oly szép volt a lány feje a párnán,
    hogy – istenemre – sírtam az örömtől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Csoda

    A zingarói kék öbölben
    sokáig nézte arca mását,
    az elképesztő fényözön sem
    győzhette le a ragyogását.

    Megállt egy izzó sziklaszirten,
    tenger előtte és mögötte.
    Tetszéssel nézte őt az Isten –
    büszkébb volt rá, mint az öbölre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Tosca

    Bár ő is tudta Angelotti rejtek-
    helyét s megmondta rögtön Scarpiának,
    mikor a vallató a foglyul ejtett
    festőbe tépett, mint veszett vadállat:

    ő mégsem áruló. Az ideálért
    feladott egy közömbös ismeretlent.
    (Egy művésznő amúgy csak festve lát vért,
    s hiába jár áldozni, gyónni – nem szent.)

    Mindig így élt: esendően s szeretve.
    Nem konspirált, nem vitte rá a lelke,
    de kést fogott a döntő pillanatban.

    Mert alkalom szüli – akár a tolvajt –
    a hőst is: szégyen és nem fájdalom hajt
    emberré lenni minket, hogyha baj van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Mert az ember

    Mert az ember mindenre képes:
    fogat piszkál, mikor kivégez,
    koporsódnál újságot olvas,
    még bekecse bőre is ordas.

    Mert az ember mindenre képes:
    bankókra váltja, amit érez,
    pénzzé teszi szerelmét, gyászát –
    kamatozó letét a válság.

    Mert az ember mindenre képes:
    kétli, amiben illetékes,
    ám abban, mihez köze nincsen:
    olyan biztos, akár az isten.

    Mert az ember mindenre képes,
    ha megsimít is – összevérez,
    ha megsegít is – föld alá nyom.
    Élete túltesz a halálon.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Baranyi Ferenc: Andalúz ballada

    Ment a lány a gyalogúton,
    holdezüst kúszott alája,
    melyben minden pillanatban
    lágyan megmerült a lába,
    megcsobbant a fény előtte,
    megcsobbant a fény utána,
    fodrozott a földre ömlött
    holdvilág nagy óceánja.

    Térdig érő színezüstben
    könnyedén gázolt a lányka,
    nem figyelt a rásunyító
    három szörnyű éjmadárra,
    mely kinyúló cserfaágon
    lengő lépteit vigyázta,
    mérlegelve, hogy tetőzik
    lent a fénynek áradása.

    Nem látszott már ki a lánynak,
    csak parázsló pillantása –
    s rácsapott a három holló,
    rút csőrét szemébe vájta.
    Holdsugárnak, szemsugárnak
    elmaradt hát földi násza,
    azóta sem egyesültek,
    éj magaslik a világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Asszonyarcok

    Tanácstalan az asszonyok arca,
    mert egyre kevésbé értik
    az amúgy is megfejthetetlent.

    Félénk az asszonyok arca,
    mert magabiztosságuk jogosságát
    már nem vitatja senki.

    Kietlen az asszonyok arca,
    mert csörgedező mosolyuk medreit
    még sziklákkal tömíti
    hegyomlása megkövült vágyaiknak.

    Ám az asszonyi arcok
    gyönyörűségesek mégis,
    mert tükröződik rajtuk
    az embertelen világegyetem
    gondosan titkolt humánuma
    és az Utolsó Ítélet
    felszabadult vidámsága szintúgy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Hozzájuk menni

    Oly könnyű volt az est és oly nehéz most
    a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,
    akárha fennen berregő borúval
    repülőgép szállana könnyű szélben…

    Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón
    kicsinyeit szólítva réce kószált,
    megmotozván az abrak-törmeléket,
    amit hántáskor otthagyott a jószág,
    a frissenvágott széna illatától
    dalos mámorba bódultak a tücskök,
    a kakukfű-borított árokparton
    cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,
    a szundikáló, messzi gulyarétről
    parasztszekéren érkezett az este,
    vacka felé cihelődött a nap már,
    a dombok mögé fáradtan hevert le,
    és Bokros bácsi lassú mozdulattal
    pára-homályos poharakba töltött,
    komoly szóval nemesre szégyenített,
    hogy az ég alja is belevöröslött.

    Hozzájuk kéne menni. Évek óta
    a törpe gondok mákonyában élek,
    zsúfoltságában tetszelgő világom
    benépesítik „fontos” semmiségek,
    már évek óta ócska kis pribékek
    lényegtelen ütésein borongok,
    vagy vélt barátok vállveregetése
    miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,
    már úgy vagyok, mint pille-nők körében
    magát fölös fölénnyel kellető hím,
    miközben szégyenítő szél süvölt át
    üres szívem kietlen jégmezőin,
    hozzájuk kéne menni, teljes esték
    nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,
    s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól
    bátran telis-telire részegülni,
    olyan gondokkal gazdagodni náluk,
    mikért méltó a töprengés, a méreg,
    s olyan hitet kérni útravalóul,
    mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,
    hozzájuk kéne menni, visszakapni
    mindazt, amivel egykor elbocsátott
    a falvak népe, rám is bízva gondját,
    hogy tisztességgel adjak róla számot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Ki számol el

    Mit ér a legszentebb erény, ha
    bűnnek láthatja bárki azt?

    Ki sziklával rombol – mit ér, ha
    belőle vizet is fakaszt?

    Ki szabja meg a lét határát
    s halált erénnyé ki avat?

    Ki számol el a világgal,
    hogy adós sehol nem marad?

    Ki? Mit? Miért? Mivégre? Meddig?
    A kérdések mentsége véd,

    hogy ki ne egyezzen az ember
    saját magával semmiképp.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Mánia

    Én mégis várom, hogy a vízözönben
    – míg bárkám alján reszketek alant –
    lecsendesül az örvénylés köröttem,
    s az olajággal megjön a galamb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Kezét feltartja

    Egyszer majd visszanéz. S akkor döbbenve látja,
    hogy aki űzi őt, segítségért eseng,
    feldúlt az arca és nehezen bírja lába
    a terhelést, amit az üldözés jelent,

    szemében megfakult a rőt harag, a keble
    kifulladtan zihál s nem bosszúért liheg,
    lám ütésre emelt kezeit védekezve
    kapja maga elé és szűköl, mint az eb.

    S akkor az üldözött megfordul, visszalépdel,
    majd megadja magát annak, akit akár
    meg is ölhetne. Ám az önvédelmi kényszer
    múltával nem jogos az indokolt halál –

    kezét feltartja hát, arra késztetve roskadt
    ellenfelét, hogy úgy végezze be, ahogy
    a gyengült bacilus, mely kórt már nem okozhat,
    de mint oltás, a kórt legyőzni hivatatott.

    Nincs nemeslelkűség. Csupán kifáradás van
    és lélek-ismeret. (Nem lelkiismeret.)
    Mindenki üldöző s üldözött a világban,
    hisz sír az is, aki utoljára nevet.

    Forrás: Lélektől lélekig