https://verskucko.com

Kategória: Baranyi Ferenc

  • Baranyi Ferenc: Kímélj meg

    Csak ama rettegőn-riadt
    tekintettől kímélj meg engem,
    mely minden tiltott nász után
    felkönyörög ijedt szemedben,
    mikor ketté-józanodunk
    szemedben kérdő a kerekség,
    azt kérdezi: így, így sem únsz?
    Azt kérdezi: most is szeretsz még?
    E pillantás csak cikkanó,
    de épp elég, hogy megalázzon,
    bántóan bizonygatja azt,
    hogy nem nő túl a testi lázon
    mi engem utánad tüzel,
    s hogy bujaság a szenvedélyem:
    se szív, se gond – csak vér. Szemed
    ezt mondja s ez rám nézve szégyen.
    Vagy talán őseredetű
    e szolgamód riadt tekintet?
    Visszacsörrennek néha még
    Szokás csatolta ősbilincsek?
    Megejtett s nyomban otthagyott
    cselédlányok félelme ez még?
    Kijátszott mátka kínja, ki
    odaadta frigy előtt a testét?
    Fekszünk, tilalmas nász után.
    Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
    Nyugalmam gyengéd ernyedés,
    csupán te túlozod közönnyé.
    Pedig most inkább kell nekem,
    hogy ittmaradj, hogy végre lássad:
    ki jó volt lángnak lobbanón –
    jó most duruzsoló parázsnak.
    Miért alázol hát ijedt
    alázatoddal engem? Ó hát
    mikor érjük meg már a nők
    tudat-emancipációját?
    Merj úgy szeretni, mint ahogy
    én szeretlek több ezer éve!
    Hidd el: csak az a szerelem,
    melynek a nász sosem a vége.

    (1963)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

    Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
    csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,
    hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
    Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
    nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
    a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.
    Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
    hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
    hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
    űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
    és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
    nagy fények birtokában – maradni észrevétlen.
    Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
    melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
    mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
    csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
    Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
    és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
    és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
    amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
    De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
    és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
    nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
    csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
    S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
    Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
    Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
    vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
    hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
    tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
    a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
    jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

    (1963)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Hegyibeszéd

    Boldogok a nyílt szívűek,
    akik – bár overál alá rejtették sokáig a szmokingjukat –
    ma már taktikából sem hódolnak a simléderes eleganciának,
    szinte hivalkodva mutatják ki a foguk fehérjét
    s a hitük fehérjét is,
    nemhogy vörösre, de még rózsaszínűre sem igyekeznek dukkóztatni immár,
    bátran, képmutatás nélkül keresztülnéznek a vízvezeték-szerelőn
    s kikérik maguknak az „elvtárs” megszólítást,
    mert az úr – ugye – a pokolban is úr.
    És boldogok a felszegett fejűek,
    akik már azt is megtanulták,
    hogy az úr nem a pokolban,
    de a poklokon diadalmaskodók között lehet csak igazán úr,
    annyira úr,
    hogy még a feltétlenül szükséges heti három szót sem
    veti oda a gépkocsivezetőjének,
    pedig ennyit még a tanácsos úr sem sajnált
    annak idején a parádés kocsisától.
    Boldogok a békességesek, az otthonuknak élők,
    akik csak cipőtalpukra ragadt sár gyanánt
    hordják be a hazájukat kiporszívózott életükbe,
    de – hallván asszonyuk szidalmait –
    legközelebb kint, a lábtörlőn hagyják a talpnyi hazát is.
    És boldogok a széplelkű lelki szegények,
    akik a közösségért kiáltott szót
    pusztába igyekeznek a közöny kábelein elvezetni,
    pisszegésük fújja el a meleget adó költők rőzselángját
    s forró lihegésük szítja azokat,
    akik az individualizmus görögtüzekkel égő csipkebokrában
    mindenhatóan megjelennek önmaguk színe előtt.
    E boldogok miatt
    a közösségi (idegen szóval: kommunista) költő
    olykor egy kicsit boldogtalan.

    (1973)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Ne hidd a fényt öröknek

    Várj meg, én kedvesem, sötétedik már –
    és nélküled csak rettegés az alkony.
    Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,
    mert félek s fázom itt a puszta parton!

    Pedig szép volt az erdő és a nádas –
    hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,
    nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat,
    még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk,

    megtévesztett a sugárzás az égen,
    aranya hullt a kőre, vízre, fára,
    izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem –
    s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!

    Sohase hidd a zengő fényt öröknek,
    mivel a néma éjsötét örök csak.
    A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,
    mint tigris karmait egy csepp körömlakk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Már úgy enyém

    Énnekem őt teremtette az isten –
    gyöngesége már, esküszöm, erősít.
    Szakadék tátong előtte akkor is,
    amikor a járdasziget peremén áll –
    hát úgy fogom át, hogy az igazi
    szakadék szélét se érezze többnek
    járdaszigetnél.

    Minden árusban és tisztviselőben
    a hétfejű sárkányt reszketi – így hát
    oldalán Szent György lovagként lépek
    minden üzletbe és közhivatalba.

    Oly nagyon elesett, hogy őmiatta
    káprázatos gyorsan kell talpra szöknöm,
    amikor számtalan kis gramm-gonoszság
    megatonnányi tömbbé összeállva
    lapítaná szét sorsunkat kajánul.

    Ám egyet biztosan tudok:

    ha karonfogva mennénk át a zebrán
    s egy lóerőkkel dúsított gazember
    vakult veszettséggel vesztünkre törne –
    ő csöpp erejét százszorozva engem
    lökne a túloldalra, s gyönge testét
    vetné szép torlaszul a gép elé.

    Énnekem őt teremtette az isten.
    Már úgy enyém, hogy mindenem övé.

  • Baranyi Ferenc: Andalúz ballada

    Ment a lány a gyalogúton,
    holdezüst kúszott alája,
    melyben minden pillanatban
    lágyan megmerült a lába,
    megcsobbant a fény előtte,
    megcsobbant a fény utána,
    fodrozott a földre ömlött
    holdvilág nagy óceánja.

    Térdig érő színezüstben
    könnyedén gázolt a lányka,
    nem figyelt a rásunyító
    három szörnyű éjmadárra,
    mely kinyúló cserfaágon
    lengő lépteit vigyázta,
    mérlegelve, hogy tetőzik
    lent a fénynek áradása.

    Nem látszott már ki a lánynak
    csak parázsló pillantása –
    s rácsapott a három holló,
    rút csőrét szemébe vájta.

    Holdsugárnak, szemsugárnak
    elmaradt hát földi násza,
    azóta sem egyesültek,
    éj magaslik a világra.

    t

  • Baranyi Ferenc: Már reggel volt

    Csak azt utáltam mindig én: az ábránd
    tűnte után a reggel szabta mércét,
    midőn az éjjel még vakon kívánt lányt
    elemzi már a józanult öt érzék.

    Az orr, mely parfőm-mámorban bolondmód
    mulatozott – most érzi a megizzadt
    bőr sós szagát, s az édesnek szokott csók
    dohánymart ajkakon keserű ízt kap.

    A bársonyosnak érzett bőrön ekkor
    szemölcsöket fedez fel a tapintás,
    az ébredő fül csöng az ámulattól,
    mert úgy szuszog a tündérlányka, mint más.

    Egy éjen át volt táplálék a szemnek
    a szép ívű nyak, büszke hajlatával,
    most álmosan ítéli görbületnek
    a pillantás, mit teljes éjen át falt.

    Én reggel mérem önmagam szerelmét,
    csak az marad, ki csömörömön átvisz,
    ki túléli a macskajajra eszmélt
    érzékek éles rosszindulatát is.

    …Akit szerettem, annak tiszta bőre
    kaola-illatot lehelt ki rám és
    – míg válla hajlatát karom befödte –
    olyan volt az ő csókja, mint a nádméz,

    már reggel volt, mégis – repesve szállván –
    a kedvem újra mámorig szökött föl,
    mert oly szép volt a lány feje a párnán,
    hogy – istenemre – sírtam az örömtől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Csoda

    A zingarói kék öbölben
    sokáig nézte arca mását,
    az elképesztő fényözön sem
    győzhette le a ragyogását.

    Megállt egy izzó sziklaszirten,
    tenger előtte és mögötte.
    Tetszéssel nézte őt az Isten –
    büszkébb volt rá, mint az öbölre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Tosca

    Bár ő is tudta Angelotti rejtek-
    helyét s megmondta rögtön Scarpiának,
    mikor a vallató a foglyul ejtett
    festőbe tépett, mint veszett vadállat:

    ő mégsem áruló. Az ideálért
    feladott egy közömbös ismeretlent.
    (Egy művésznő amúgy csak festve lát vért,
    s hiába jár áldozni, gyónni – nem szent.)

    Mindig így élt: esendően s szeretve.
    Nem konspirált, nem vitte rá a lelke,
    de kést fogott a döntő pillanatban.

    Mert alkalom szüli – akár a tolvajt –
    a hőst is: szégyen és nem fájdalom hajt
    emberré lenni minket, hogyha baj van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Mert az ember

    Mert az ember mindenre képes:
    fogat piszkál, mikor kivégez,
    koporsódnál újságot olvas,
    még bekecse bőre is ordas.

    Mert az ember mindenre képes:
    bankókra váltja, amit érez,
    pénzzé teszi szerelmét, gyászát –
    kamatozó letét a válság.

    Mert az ember mindenre képes:
    kétli, amiben illetékes,
    ám abban, mihez köze nincsen:
    olyan biztos, akár az isten.

    Mert az ember mindenre képes,
    ha megsimít is – összevérez,
    ha megsegít is – föld alá nyom.
    Élete túltesz a halálon.

    Forrás: Vers mindenkinek