https://verskucko.com

Kategória: Csorba Győző

  • Csorba Győző: Külső sötétben

    Ha gyöngét is, vonj magad köré bástyát,
    saját őreid állítsd minden posztra,
    s bár kényszerít, vagy csábít a kivánság,
    ne hallgass hízelgő ajánlatokra.

    Mert hancúrozni jó, míg más vigyáz rád,
    s fütyülni árnyékszürke bajra, gondra,
    de hogyha egyszer-egyszer elhibáznád,
    önnön szíved lesz a csaták porondja.

    Azt hittem, kissé gyermek lehetek még:
    jó gondozóm van, két szeme fölöttem.
    Köd lett bizalmam, hasztalan üresség.

    Itt állok külső sötétre lökötten,
    nyögök, mint kinek anyját most temették,
    öldöklők kése villámlik köröttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Intés a lélekhez

    Lélek, lélek, aki jobban fájsz és jobban szenvedsz, mint a
    feledékeny test, mely sír, ha ütik, ujjong, ha becézik,
    lélek, lélek, aki szívós konoksággal őrzöd jussod:
    térben és időben messzi bánatokból gyűjtsz magadnak,
    lélek, lélek, sose-képzelt órák mankóznak a percek
    csöpp mankóin békességed alig-épült otthonába.
    Harcra készülj, hegyes-éles fegyverekkel dúlni, ölni,
    vagy a végtelen alázat titkait tanuld ki gyorsan:
    sose képzelt órák jönnek, ne várd őket hüledezve.
    Ha maradhatsz, maradj, hogyha meg kell halnod, halj meg szépen.
    Lélek, lélek, építs vázat csillogó acélrudakból:
    aki gyenge, összeroppan -, ritka most a jó szerencse.
    Kezdj búcsúzni egyre-másra: ellenségtől és baráttól,
    búcsúzkodjál, üresedjél, különülj el, szállj magadba.
    Mint egy porcelán-golyó az út porához, e világhoz
    úgy tartozz csak, sem tetőled, sem tehozzád ne szaladjon
    kapcsoló-szál. Lélek, lélek, különülj el, szállj magadba.
    Sose-képzelt órák jönnek: még több lesz a vér a földön.
    Ha te ölsz, hát egymagadra vedd a haldokló vak átkát,
    hogyha téged ölnek, senki ne boruljon gyászba tőle.
    Lélek, lélek, légy kegyetlen önmagadhoz, hogy kegyes légy
    máshoz, és máshoz kegyetlen, hogy kegyes légy önmagadhoz:
    sose-képzelt órák jönnek, álnok álarc födi arcuk,
    készülj, lélek, ha lerántják, nézésüktől ne meredj meg.

    1944

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Az agg mester

    Mint citromot a gondos háziasszony,
    az utolsó cseppig kifacsarja az elismerés,
    a kései dicsőség fonnyadt, dércsípte bogyóit.
    Méricskél és összead, különböző táblázatokban
    összesíti az eredményt, rögzíti a csalóka rangsort.
    Lankadatlan figyelemmel kíséri pillanatnyi besorolását,
    a kéteshírnevű megnyilatkozók minősítéseit,
    s valódi vagy vélt sérelmeit azonnal megtorolja.

    Irgalmas ég! Mi lesz velünk?
    Mi lesz belőlünk egynéhány év után,
    ha a csapdát elkerülni nem tudta ő sem,
    akit szemérmes tisztelet s hódolat övez?
    Mi lesz a világgal, ha legkiválóbb fiai,
    a költők sem tudják már, hogy mit cselekszenek?

    Azazhogy tudja ő, csak nagyon sérülékeny.
    Sürgeti az idő, a tüdő, a szív, a máj.
    Esendő, gyötrött sajkaként hánykolódik, és
    veszélyes szirtek közt hajózva, egy-egy pillanatra
    meginog a bátor elme is. Aztán folytatja útját.
    Lefoszlik róla a gyarló, evilági cifraság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Dilemma

    Fáj az epém, és fáj a torkom is:
    azt sem tudom, hogy melyikre figyeljek.
    Enni muszáj, és enni nem szabad.
    Hát mit tegyek most: nyeljek-e, ne nyeljek?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Nyárdélutáni dörmögés

    Gyökerük van ezeknek a nyárdélutáni zajoknak. Számomra mégis fölszakított hínárok a levegő víztükrén. Kutyaugatás, kakaskukorékolás, autózúgás, női beszéd, gyermeknevetés. Olyan hínár-fonadékok, amik aztán eltűnnek, s más változatban fölbukkannak ismét.

    Olyan hínár-fonadékok is, amik szárnyakat kapnak és a magasba emelkednek. Föl, egyre följebb, s beleolvadnak a kékségbe: s viszik a híreket a Kozmoszba rólunk, erről a júliusi délutánról, innét a Tó mellől, innét a hegy alól.

    Dörmögök magamban. Nincs kivel szót váltanom, de nem akarok kimaradni én sem. Érzékeljenek engem is a Kozmosz antennái. Érzékeljék például azt, hogy körülvéve emberekkel, mennyire egyedül vagyok. Hogy az időtér sivatagának kellős közepén didergek. Hogy gyarmati bennszülött szintjén sem beszélem a gyarmatosító világ nyelvét.

    Hogy nekem más a csönd, mint nekik. Más a fa, a napsugár, a víz, a föld, a felhők. S ha kimondanám nevüket, nem tudnák, hogy miről beszélek; ha meg azok beszélnek róluk, képtelen vagyok azonosítani őket.

    Azt sem értenék, ha a falu két egyetemére küldeném őket: a temetőbe és a rétre. Pedig ezekben mindennél többet lehet tanulni.

    S a legfontosabbakról: az életről és a halálról.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Évszakok

    Egyik nap tél van, máskor
    ősz,
    megint tavasz és újra nyár:
    én nem nézem a levelet,
    vagy a pucér gallyat a fán.

    Jönnek-mennek az illatok;
    számlálatlan szellő szalad;
    váltva járnak a fellegek
    a maradandó kék alatt.

    Amilyen emlék visszajön,
    elhozza, mikor született:
    egyik tavaszt hoz, másik őszt,
    másik nyarat, másik telet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Állapot-rajz

    Rárakódik az esőre a sár
    Mindenki megkapja amire vár
    Hol így hol úgy fut a perc fut a nap
    az idő kergült eb: önfarkába harap

    Föladtam: tegyen úgy ki-ki ahogy éppen akar
    Néző vagyok az lettem nyilvántartó hivatal
    Szemem nem dirigál többé csak konstatál
    ami történik benne rétegeződve áll
    Innét azután leereszkedik
    a gyülemlő rétegek sora lényem legmélyeig
    s látna csodát aki rátekintene
    akinek még érzékeny ilyenre a szeme

    Befagyott öbölben zátonyra futott
    félig-süllyedt hajóroncsot látna az ott
    jegeces kanalat bögrét vázát még talán
    virágokat is egy kidőlt váza falán

    és még ezer apróságot nagyságot: kócos kis fejeket
    ravatalokat satöbbit egyszóval: életet –
    Bennem mélyen ahogyan egyszer én
    makacsul-szerző-rabló korom idején
    Azóta soha úgy… Elaludt a hevem
    nem én teszek a dolgok történnek csak velem
    fejemen belül a töviskorona
    befele hull a vérem csöndben hull kint semmi nyoma

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Nehéz április

    Rágják a szavak szám, felhős a világ,
    köd fekszi be szívem, dideregnek a fák.
    Beszélni szeretnék, kimondani, ó,
    oldódjon a fojtó oldódnivaló.

    Hát persze a felhők! Túl rajtuk a nap,
    túl rajtuk a kék ég szikrázva ragyog.
    Elmennek a felhők, kék mindig az ég.
    Hát persze a bölcsnek e vigasz elég.

    Búsongani, zúgni, nevetni nagyot
    én csak, ha okom van, bírok s akarok.
    Ha – mint a pohárból kicsordul a víz –
    belőlem az ének csordul maga is.

    Majd győz a tavasz. Jó. Még ő van alul.
    Országos eső hull, csattog konokul.
    Rágják a szavak szám, üdvömbe kerül,
    kimondani ezt s most ha nem sikerül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Március

    Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.
    Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.
      Hosszú volt, hosszú volt a tél,
      azért csak vége lett,
      és tavasz lett, habár
    nem látni még sehol virágot, levelet.

    Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,
    a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,
      mert csönd van itt, csönd s jó magány,
      békén fürkészhetek
      a földi dolgokon,
    magamba s messzire egyformán nézhetek.

    A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,
    vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.
      Hallgatni s látni érdemes:
      a szép törvényeket,
      magam és nem-magam,
    a vonzódásokat s idegenségeket.

    A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –
    de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.
      S most újra élet ütközik,
      most élet ütközött
      a fosztott tájakon,
    új élet ütközött életeim között.

    Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,
    nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:
      a fényeket, az árnyakat,
      az el nem mondhatót,
      a lényeg lényegét,
    a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

    Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
    kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
      feltámadás köröskörül,
      viharzó győzelem,
      tenger piros tető,
    játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

    Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
    elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
      a fogyhatatlan föld alól
      kitört makacs füvek,
      melyek most a kopár
    határt zengő színű mézzel díszítitek!

    Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
    Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már
      a halál vendégeskedett,
      ajtóm és ablakom
      kitárom: a halál
    helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: A férfi visszatér

    Folytatás? – Én még a gyökérig egy vagyok, és még
    vissza tudok fürkészni a nyirkos
    föld-múlt-éjbe, ahonnan a lényem
    ízei forrásoztak, a kinti világ sokezernyi
    napjától érlelve. – De hát itt,
    itt már szinte alig valamicske maradt a
    régi valóságból. Az eperfa kidőlt, és
    hol van a fürge baromfihad is, mely
    szedte gyümölcsét? Csöndes az istálló, kiszivárgott
    résein át az erős állat-szag, melybe s a szalma
    zizgésébe a lélek olyan gyakran menekített.
    Merre, hová ballagtak az ökrök?
    Lábnyomuk is fölverte a gaz.

    Ez még itt, ez a ház, ugyanaz, meg a csöppnyi
    két ablak s a szobácska döngölt
    földje s az utca is és a harangláb,
    s kint a Dunán is a fecskék
    éppúgy játszanak. – Ám a
    kérdések hangját elvitte a szél.
    Választ adni aligha tudok, s ami annak
    készül, nem válasz lesz már, nem előző
    szók visszhangja, de új szó, fázós, árva: nem érti
    az se, kinek szól. –

    Folytatás? – Ó, annyi kihunyt élet
    lángját én egyedül fölszíthatnám-e? A színek
    áradatát egy-lényem meg tudná-e idézni? –
    Jobb, jobb inkább elmenekülnöm,
    és ami romjaiban kísér még,
    életem étkéül használnom,
    és nem idétlen árnyak föltámasztására
    tékozlani vérem.

    Forrás: Lélektől lélekig