Kategória: Gárdonyi Géza

  • Gárdonyi Géza: Karácson éjjelén

    Karácson éjjelén, karácson éjjelén…
    A templom kórusán leghátul ültem én.
    Előttem egy lány ült.
    Lány? Ez a szó semmi.
    Millió leány van; kedves valamennyi.
    De ez az egy… Én nem tudom, mi lelt engem:
    a tekintetemet rajta felejtettem.

    Honnan jött ez elő, hogy eddig nem láttam?
    Maga a tavasz ez hattyu-toll bundában;
    lánynyá vált gyöngyvirág; májusnak leánya.
    Hogy kerül ez ide a télnek havába?
    Kicsi, fehér, szőke. Álmodtam már róla?
    Vagy talán a madár énekelt őróla,
    mikor nyári éjen az erdőn mélázva,
    figyeltem rejtelmes értelmű dalára.

    Elmerengve nézem. Körültem komolyan
    urak és asszonyok ülnek két csoportban!
    a jegyző, a doktor, meg a felesége,
    aki vacsorára hitt holnap estére;
    és más úri népek, prémezett kabátban,
    az erdész az ő zöld makkos gallérjában.
    Az orgona mormol és zúgja száz torok:
    „Csordapásztorok…”

    Feledhetetlen szent karácson éjjele!
    Varázszsal, vallásos titokkal vagy tele!
    A gyertyák lobognak. Remegnek az árnyak.
    Az égi angyalok velünk glóriáznak.
    Az a szőke lányka kis könyvét kinyitja.
    (Kezecskéjét hamvas svédkeztyű borítja.)
    Mikor képre fordít, ajkához emeli;
    égre merengenek kék-bársony szemei.
    Arcát most a gyertyák aranyfénynyel hintik.
    Bár kővé válnánk itt, hogy nézhetném mindig!
    Még egyszer glória, még egypár orémusz,
    aztán új ének zeng: „Áldj meg minket Jézus!”
    A doktorné elment. (Fázott már a lába.)
    A szép leány mellett hely maradt utána.
    Így történt, hogy mikor a pap áldást adott,
    én a lányka mellett vártam már a papot,
    s mellette térdelve – bár ő meg se látott –
    éreztem, az áldás csak kettőnkre szállott.

    Megmozdul a tömeg. Kihullámzik árja.
    A lányka fölpillant. Kis könyvét bezárja.
    Egy öreg nő kendőt igazít a nyakán,
    s így szól neki: Vilma. Ő meg felel: Anyám.
    S mikor leérkeznek, ki a fehér éjbe,
    utánok lappangok dideregve, félve:
    mint az árnyék, megyek a hó lágy szőnyegén.
    A világ végéig elmentem volna én!
    De közelebb laktak: egy kis kertes házban.
    Óh, hogy ezt a házat eddig meg se láttam!
    Pedig ez a ház, ha nincsen is márványból,
    jácint mosolyog két havas ablakából,
    s bár ócska a zsindely, s keskeny a tornáca,
    mégis ez a ház a falu legszebb háza!

    Eltűntek. Vártam ott, tudom is én mire!
    Néztem az ablakra, néztem a semmire.
    S gondoltam szépeket, de olyan szépeket,
    hogy a hó s jég alatt aluvó kikelet
    fölmosolyoghatott virágos álmában.
    Azután csöndesen haza ballagdáltam.
    Fenn az égen a hold tűnődve megállott:
    bámult, hogy ily későn még az utcán járok.
    Nem törődtem vele: az út havát néztem
    boldog figyelemmel, s magamban beszéltem,
    lassan-lassan lépve, olykor meg-megállva:
    „Ez az anyja lába… ez a Vilma lába…”

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gárdonyi Géza: A fénykép

    Fényképész úr, e kép nem jó,
    bár az arca ugyanaz:
    így is bájos angyalfej ez,
    de hideg, mint a viasz.

    Fényképész úr, ha látná őt
    úgy magunk közt… kedvesen…
    de persze az ön gépére
    hogy nézzen szerelmesen!?

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gárdonyi Géza: A kutya meg a nyúl

    Valamikor réges-régen,
    a világnak kezdetén,
    minden állat békességben
    éldegélt a földtekén.
    Ki volt akkor nagyobb úr,
    mint a kutya, meg a nyúl!

    Erdőn, mezőn együtt jártak,
    együtt éltek, együtt háltak:
    megosztották, amit fogtak,
    Szóval: jóbarátok voltak.

    Egyszer, hogy a tél beállott,
    és a földre sok hó szállott,
    azt mondja a füles nyúl:
    – Rakjunk tüzet, kutya úr!

    – Rakjunk tüzet, aki lelke:
    Ne reszkessünk a hidegbe!
    Nosza hamar gallyat szednek,
    tüzet raktak, melegszenek,
    Melengetik bundájokat,
    általfázott irhájokat.

    Hej, de jó a meleg, télen,
    a havas zord erdőszélen!
    azt mondja a vidám nyúl:
    – Játsszunk egyet, kutya úr!
    – Mit játsszunk? – Tán lakodalmat!
    – Jól van: játsszunk lakodalmat:
    Cincogjunk meg brummogjunk,
    ugrándozzunk, táncoljunk.

    Felszökken hát a víg nyúl.
    Szembe véle kutya úr,
    ugrándoznak, bokáznak,
    keringélnek, cicáznak,
    S hogy a táncot szebben járják,
    egymást hopp, hopp!

    Hanem íme mi történik!
    Az állatok így regélik:
    ahogy ottan ugrándoznak,
    nevetgélnek, bolondoznak,
    meglökte a kutyát a nyúl,
    s tűzbe ugrott a kutya úr.

    – Vaú! – üvölt a kutya!
    Mit csináltál, te buta!

    S hogy így rája kurjantott,
    a farkába kaffantott.

    A nyúl, uccu, vesd el magad!
    farka nélkül tova szalad.

    Nem kergeti a kutya:
    leégett a papucsa!

    Azóta csepp a nyúl farka,
    s meztelen a kutya talpa,
    s azóta van, hogy a nyúl
    fut ha jön a kutya úr.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gárdonyi Géza: Találkozás

    Aszondom: Jóestét virágom!
    Aszongya: Én is azt kivánom.
    Aszondom: Mi neved babám?
    Aszongya: Mért kiváncsi rám?

    Aszondom: Szomjazom, galambom.
    Aszongya: Korsóm tele van.
    Aszondom: Szomjam így nem oltom.
    Aszongya: Sajnálom uram.

    És mégis, hogy így tovafutott
    a korsóval a szép leány,
    a dombra mikor följutott,
    megállott, s visszanéze rám.

    Megállott, s visszanéze rám.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gárdonyi Géza: Bölcseség a hullámokon

    Egy vén révésznek ócska csónakán
    ült hat tudós. És azt beszélgeték,
    hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!

    A csónak roppant. Szólt a vén:
    – No lám! … Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
    – Jaj Istenem! – kiáltott mind a hat.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán

    Feljött a hold a Tiszára.
    Csend borult a fűre, fára,
    Szeged alatt a szigetnél
    áll egy ócska halász-bárka.

    Holdvilágnál fenn a bárkán
    halászlegény ül magában:
    ül magában, s furulyál;
    furulyál az éjszakában.

    A Tiszára a sötétség
    gyászfátyolként terül hosszan;
    gyászfátyolon a csillagok
    csillogdálnak gyémántosan.

    Talán épp a bárka alatt
    lenn a vízben, lenn a mélyben,
    fekszik egy nagy halott király,
    halott király réges-régen.

    Koporsója arany, ezüst,
    s vasból van a burkolatja.
    És a hármas koporsóban
    a király a dalt hallgatja.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gárdonyi Géza: Történetem

    Az Úr bement a gyúróműhelyébe.
    – Ma csinálok – mond – egypár állatot:
    Kell egy bagoly, egy tigris és egy bárány,
    meg egy tücsök.
    És hozzá is fogott.

    De mert kevés volt éppen az agyag,
    apró lett némely nagynak szánt alak.
    – Ej, – szólt boszúsan, – máma rosz napom van,
    nem is vagyok a jóhangulatomban.

    És összegyúrva a négy alakot,
    belőlük gyorsan engem alkotott.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gárdonyi Géza: EGYEZÉS

    Minden keréknek más a fordulása
    s minden embernek más a kereke.
    Ma is zúg még a babiloni lárma:
    bomlott óra a világ élete!

    De mink kettecskén ugye tulipánom:
    nem disputálunk semmin a világon.
    Amit te mondasz, szép lelked zenéje.
    S az én lelkem, miként az erdő mélye
    visszhangzik rá híven figyelmesen.
    S amit én mondok, azt te kedvesem
    mosolyogva, bólintva hallgatod,
    Legfeljebb ha a szóban akadok,
    szép selyemszálként fűzöd a beszédbe,
    ami csak lánynak juthat az eszébe,
    Mi néked kedves, kedves nékem is
    mi néked ízlik, ízlik nékem is;
    ha te nevetsz, én is vidám vagyok;
    ha te bús vagy, én is csak búsulok;
    s ha én susogva szíved kérdezem,
    csókkal felelsz rá én szép kedvesem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza: Idézetek

    „A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza: Pro rege…

    A múltban

    Iksz királyt megsérté az Ipszilon császár,
    T. i. azt mondta róla: szamár.
    S Iksz király fellobban: „Harcra, harcra népem!”
    Küzdjetek, és ha kell, haljatok meg értem!

    S két ország meggyulladt, s vágtak, lövöldöztek,
    vérben fürdöttek, és gyászszal törülköztek.

    A jövőben

    Iksz királyt megsérté az Ipszilon császár,
    T. i. azt mondta róla: szamár.
    S Iksz király fellobban: „Harcra, harcra népem!”
    Küzdjetek, és ha kell, haljatok meg értem!

    A nép vállat von rá: „Békében maradunk,
    mert ha te szamár vagy, mink bizony nem vagyunk!”

    Forrás: Gárdonyi Géza