Valamikor réges-régen,
a világnak kezdetén,
minden állat békességben
éldegélt a földtekén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
mint a kutya, meg a nyúl!
Erdőn, mezőn együtt jártak,
együtt éltek, együtt háltak:
megosztották, amit fogtak,
szóval: jóbarátok voltak.
Egyszer, hogy a tél beállott,
és a földre sok hó szállott,
azt mondja a füles nyúl:
– Rakjunk tüzet, kutya úr!
– Rakjunk tüzet, aki lelke:
ne reszkessünk a hidegbe!
Nosza hamar gallyat szednek,
tüzet raktak, melegszenek,
melengetik bundájokat,
általfázott irhájokat.
Hej, de jó a meleg, télen,
a havas zord erdőszélen!
Azt mondja a vidám nyúl:
– Játsszunk egyet, kutya úr!
– Mit játsszunk? – Tán lakodalmat!
– Jól van: játsszunk lakodalmat:
cincogjunk meg brummogjunk,
ugrándozzunk, táncoljunk.
Felszökken hát a víg nyúl.
Szembe véle kutya úr,
ugrándoznak, bokáznak,
keringélnek, cicáznak,
s hogy a táncot szebben járják,
egymást hopp, hopp!
Hanem íme mi történik!
Az állatok így regélik:
ahogy ottan ugrándoznak,
nevetgélnek, bolondoznak,
meglökte a kutyát a nyúl,
s tűzbe ugrott a kutya úr.
– Vaú! – üvölt a kutya:
Mit csináltál, te buta!
S hogy így rája kurjantott,
a farkába kaffantott.
A nyúl, uccu, vesd el magad!
farka nélkül tova szalad.
Nem kergeti a kutya:
leégett a papucsa!
Azóta csepp a nyúl farka,
s meztelen a kutya talpa,
s azóta van, hogy a nyúl
fut, ha jön a kutya úr.
Forrás: magyar népmesei feldolgozás – Gárdonyi Géza
