Kategória: Gergely István

  • Gergely István: Tündérmese

    Egyszer volt, hol nem volt… Ha volt, az Óperencián túl,
    a varázstenger közepén, ahol táltosmalac túr.
    Kerek sziget – Tündérország. Tündérföldben tündérfa,
    annak ágán tündérmacska s érett tündér datolya.
    Virágszirmon tündérbogár tündérnektárt gyűjtöget.
    Tündérmadár a Nap alatt simogatja a szelet.
    Háromtestű tengertündér, villásfarkú, nagy fogú.
    A szíve ébenfekete, lelke homályos odú.
    „Hozzátok fordultam s mondtam: Engedj, tündérnép, fogadj!
    Eljöttetek és mondtátok: Nem kellesz! Magad maradj!
    Nem kellettem s vajon miért? Nem voltam sem jó, sem szép!
    Tündérország átkot mondok: tudj meg mindent, tündérnép!”
    S a tündérmese világban nyomasztóan hirtelen –
    derült égből villámcsapás – megjelent az értelem.
    S nem volt mentség, mindent tudtak, tudtak fájdalmat, halált,
    tudtak örömöt s bánatot, tudtak tort s tudták a bált.
    Tudták, elmúlt az öröklét, halhatatlanság oda,
    s küzdeni kell, ez nem vitás, talán lesz még majd csoda.
    Közhírré tétették rögvest: Tündérország fejet hajt
    s királyává koronázza azt, ki gyógyítja a bajt.
    Lovagok jöttek s hercegek, vitéz legkisebb fiak,
    sárkányölők és sárkányok, harcedzett nemes férfiak.
    Háromtestű tengertündér mérget kacag, habot fúj:
    Minden bátor kihívónak szemére mély álom hull.
    Ott hevernek álomtalan Tündértenger fenekén.
    Táltosmalac is elfutott, jól tudja, hogy nincs remény.
    Ám erős szél jött ég felől, tengerre szállt léglegény,
    csónakba ült, vitorlásba s varázs csillant énekén.
    Énekelt a halászokról varázszsoltárt hét este
    s varázshálóban vergődött tengertündér halteste.
    Énekelt a kígyászölyvről tizenkettő napon át
    s tengertündér kígyóteste elhullajtotta fogát.
    Énekelt a szerelemről hetvenhét szép éjszakán
    S tengertündér embertestét felőrölte a magány.
    Nyújtóztak és ásítottak, ébredtek a legények,
    csak Tündérország lakói szomorúak, szegények.
    Szabadok már, mint a madár, de valami elveszett.
    Vállalniuk kell a sorsuk, ami rájuk méretett.
    Megbékélnek majd idővel s boldogok lesznek bizony,
    Mert ész és szív együtt képes átjutni a gátakon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

    In memoriam G. Gy.

    Nincsenek emlékeim,

    és ha vannak, sem őrzöm őket.

    Sohasem koslatom a temetőket,
    nem rendít meg a szerves kémia.

    De néha úgy november táján,
    ha köd van és a nyirkos ablakok

    mögött levegő után kapkodok,
    anélkül, hogy alakod látni tudnám,

    a vegetatív emlékezés útján
    fel-felszivárog egy mozdulatod.

    Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
    termosz forog és rossz konzervnyitó,

    zsebkés és tátott szájú hátizsák,
    meleg alsónemű és imakönyv,

    s a súlytalan teher alatt a hátad
    ropogva eszmél rá, hogy bírja még.

    Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó,
    sohase mész, csak indulsz,

    nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
    visszajövök, hamar, bólintod, mutatod

    (másnap lett volna a születésnapod)

    és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
    és integetsz – hogy integetsz!

    Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
    a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,

    a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás
    vak képzelés csak mind, elmeszülemény,

    hiszen hazudtam, látni szoktalak,
    a novemberi fojtó ég alatt

    velem indulsz, lélegzel, könnyeid
    az én torkomat szorítják, és én hagyom,

    s ott fönn, ahová elrepült,
    az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta

    tizennyolc éve ég egy csillagon.

    1963

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely István: Viszockij

    S mert nem lehetett élni, ahogy lehetett,
    köpött egyet s gondolt egy nagyot:
    „Ha lehetetlen élni, ahogy szeretek:
    meghalok.” – s hát meghalt valahogy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely István: Élvezd!

    Élvezd a csendet!
    A csendben megszólal a világ,
    simítja lelked,
    s ellazít egy suttogó faág.

    Forrás: Lélektől lélekig