In memoriam G. Gy.
Nincsenek emlékeim,
és ha vannak, sem őrzöm őket.
Sohasem koslatom a temetőket,
nem rendít meg a szerves kémia.
De néha úgy november táján,
ha köd van és a nyirkos ablakok
mögött levegő után kapkodok,
anélkül, hogy alakod látni tudnám,
a vegetatív emlékezés útján
fel-felszivárog egy mozdulatod.
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
termosz forog és rossz konzervnyitó,
zsebkés és tátott szájú hátizsák,
meleg alsónemű és imakönyv,
s a súlytalan teher alatt a hátad
ropogva eszmél rá, hogy bírja még.
Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó,
sohase mész, csak indulsz,
nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
visszajövök, hamar, bólintod, mutatod
(másnap lett volna a születésnapod)
és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
és integetsz – hogy integetsz!
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,
a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás
vak képzelés csak mind, elmeszülemény,
hiszen hazudtam, látni szoktalak,
a novemberi fojtó ég alatt
velem indulsz, lélegzel, könnyeid
az én torkomat szorítják, és én hagyom,
s ott fönn, ahová elrepült,
az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta
tizennyolc éve ég egy csillagon.
1963
Forrás: Lélektől lélekig
