https://verskucko.com

Kategória: Heltai Jenő

  • Heltai Jenő: Dal a múzsáról

    Kisasszony, úgy-e nem haragszik,
    Ha megszorítom kis kezét?
    Ha vétek is az illem ellen,
    Az ön kacsója csodaszép!
    És érti, úgy-e, mit jelent az,
    Ha önhöz így fohászkodom:
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    A régi múzsám hűtelen lett,
    A régi múzsám kis Kató…
    De egy leányrul írni mindig,
    Kisasszony, úgy-e untató?
    Hadd keljen új dal, más leányról
    Rozoga, régi húrokon…
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Hogy mily hatása lesz e csóknak
    Kisasszony, el se képzeli,
    Ettől a szívem új reménnyel,
    Dallal, gyönyörrel lesz teli.
    És nem lesz immár unalomra
    És csüggedésre még okom…
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Oh, jőjjön el piciny szobámba,
    Majd az ölembe ültetem,
    Segíteni majd így igyekszünk
    A lírai költészeten.
    Oh, könyörüljön egy törekvő,
    Hóbortos, ifjú dalnokon:
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Kattints a címre a teljes vershez

  • Heltai Jenő: A budapesti háziúr

    Amerre nézünk e hazában,
    Sehol nincs tőke, nincs vagyon.
    Szegény az ország és a nemzet,
    Szegény a nép, szegény a hon.
    Szegény az orvos és az ügyvéd,
    Az iparos, a trubadúr,
    De mind között a legszegényebb
    A budapesti háziúr.

    Nagyon megverte a teremtő
    Azt, kinek Pesten háza van,
    Zsarnok lakók ezer szeszélyét
    Tűri az ily boldogtalan.
    A helyzetével visszaélnek,
    S mint egykor a maroknyi búr
    Harcol gonosz lakói ellen:
    A budapesti háziúr.

    Kedvükbe jár, megtesz akármit
    Amit szem, száj csak megkiván,
    A háziúr valódi angyal
    És a lakó, az mind zsivány.
    Mindegyre többet követelne –
    Mint üldözött, mint gyáva nyúl,
    Mindent megád a bősz lakónak
    A budapesti háziúr.

    Mindent megád, mindent megenged,
    S ennek fejébe mit se kér,
    Hisz úgyis szinte komikusan
    Kevés, melyet fizetsz, a bér.
    Borravaló csak, alamizsna
    A pénz, mit a lakó leszúr,
    Hogy éljen hát meg ily nyomorban
    A budapesti háziúr.

    Másnak szabad munkás kezekkel
    Buzgón keresni kenyeret,
    Izzadni, lótni-futni estig,
    A háziúrnak nem lehet.
    Ő a lakók kegyéből él csak,
    Szívén a bánat férge fúr,
    Míg elgondolja, mennyit szenved
    Egy budapesti háziúr.

    Más bőjtöl és morogva szidja
    A drága húst, a híg levet,
    Koplalna tán a háziúr is,
    De, oh, szegénynek nem lehet.
    Néki, szegénynek, jól kell élni,
    Mert ha egészsége lazul,
    Ennyi csapást, bajt nem bír majd ki
    A budapesti háziúr.

    Én értem, óh, én értem őket,
    Hogy jövedelmük nem elég,
    S a mai nappal városszerte
    A házbért újra emelék.
    Hisz a lakók mind virilisták,
    Miért fukarkodnak gazul?
    Mért nyomorogjon éppen ő csak:
    A budapesti háziúr?

    1. február 2.

  • Heltai Jenő – Öregúr

    Most, hogy napom nyugatra hajlik,
    És életem már alkonyul,
    Szeretnék lenni, ha lehetnék,
    Nyájas, nyugodt, bölcs öregúr.

    Gyapothajú, gyapotszakállú,
    Csöndes, lehiggadt Mikulás,
    Csak mesemondó drága bácsi,
    Jó nagyapó csak, semmi más.

    Jó nagyapó, ki ül pipázva,
    Ráncos kezében estilap,
    Csontkeretes pápaszemére
    Rásüt az áldott pesti nap…

    Ez volna szép! Így ülni csöndben,
    Így munka nélkül, szabadon,
    Szerény nyugdíjra támaszkodva
    A ligetben a fapadon…

    Így ülni. Nézni. Mit? A semmit.
    Messzi plakáton a betűt.
    Fűt-fát, virágot, őszi lepkét…
    S a múltat látni mindenütt.

    Nézni a parkot, a világot,
    Egy arra járó régi nőt
    És ráismerni… szép leány volt
    Vagy ötven évvel ezelőtt.

  • Heltai Jenő – Levél

    Ha el akarna néha jönni hozzám,
    Kicsi szobámat szépen rendbe hoznám,
    Ha nem is hozhatnám le az eget,
    De beszereznék néhány szőnyeget.

    A pamlagon, hol álmodozni szoktam,
    A sok lyukat megfoldanám titokban,
    Rozoga, tintás asztalomon itt
    Elhinteném kedves virágait.

    Parancsait komorna-módra lesve,
    Főznék teát, mikor leszáll az este.
    S amire nem volt példa soha még:
    Szenet hozatnék és befűtenék.

    Az óra járna és a lámpa égne,
    S azt mondanám, ha menni készül: „még ne…”
    Suttogva kelne ajkamról a szó,
    Hogy élni édes és szeretni jó.

  • Heltai Jenő: A modell

    Egy egyszerű kültelki lányka
    (Tizenhat éves, jó falat)
    „Leszek modell!” Így szólt magában
    És egy festőhöz fölszaladt.

    Mert megfelelt az arc, a termet,
    Így szólt a piktor: „Aktra termett
    E karcsu test… e két halom…
    Vetkőzz hamar le, angyalom!”

    És mert a célhoz ez vezet,
    A kis modell levetkezett.
    Mit tudta ő, a balga gyermek,
    A neveletlen vadvirág,

    Hogy fölfedezve már a szappan,
    És él vele a nagy világ.
    Mert fogyatékos volt a teint-je,
    A piktor így szólt: „Ejnye! Ejnye!

    E karcsú test… e két halom…
    Izé… gyerünk csak angyalom,
    Szebb lesz a váll, szebb lesz a kar,
    Segítünk rajta csakhamar.”

    És karon fogta, ahogy illik,
    A fiatal, de balga nőt,
    A szomszédos fürdőszobába
    Diszkréten átvezette őt.

    Ott állott martalékra várván
    A kád… fenékig csupa márvány!
    Ami fürdőnek a jele,
    Színültig vízzel volt tele.

    Festőnk a kádra mutatott,
    Köszönt és eltünt: „Jó napot.”
    Elmúlt egy óra meg nehány perc —
    A lány nem jön ki. Ej mi ez?

    A piktor hosszasan eltünődik:
    „No, most már szörnyen tiszta lesz!”
    Benyit, ijedten hökken vissza:
    Ott áll a lány, a vizet issza

    És keservesen sírni kezd:
    „Én nem bírom kiinni ezt!
    Ha mindig ennyit inni kell,
    A fészkes fene lesz modell.”