https://verskucko.com

Kategória: Heltai Jenő

  • Heltai Jenő: Csendélet

    Az apja szelíd, kicsi, gömbölyű úr,
    Az anyja pedáns urinő,
    Az utca megáll, kocsikázni ha megy
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Otthon a papára papucs nehezül,
    Mukkanni se merne szegény;
    És nap-nap után dominózva ülünk,
    Az apja, az anyja, meg én.

    Az anyja regényt ír, az apja pipál,
    Ő mulat a két öregén,
    Szidjuk a cselédeket és az adót,
    Az apja, az anyja, meg én.

    Mellesleg az anyja csak azt lesi, hogy
    Mikor jön a hercegi vő?
    Bizonyosra veszik a királyi jövőt
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Zálogba kerülnek az ékszerek is,
    Rohanva telik az idő,
    És korban is egyre előrehalad
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Megvénülök én is, a házibarát,
    S elpárolog hajh! a remény…
    Teánkhoz is oly szomorúan ülünk
    Az apja, az anyja, meg én.

    Ő csak kacag és dalol, egyre remél,
    S nem lesz soha csúf, soha vén,
    Nagy, nagy valamit eszelünk ki bohón
    Az apja, az anyja, meg én.

    Jó volna nekem feleségül a lány,
    Rég ismerem őt, ez a fő –
    Ismernek azonkívül engem is ők,
    Az apja, az anyja, meg ő.

  • Heltai Jenő: Dal a regementről

    Egy takaros varrókisasszony,
    Kinek van udvarlója sok,
    Öreg meg ifjú donzsuánok,
    Gyalogjárók meg lovasok,
    Fülembe súgta egyszer este,
    Mikor a keblemen pihent:
    „Mikor masírozik el innen
    A regement, a regement?”

    „Ej, ej galambom, kis kíváncsi,
    Miért érdekli ez magát,
    Ha el is megy a regementünk,
    Majd mást helyeznek ide át.”
    „A regementet – szólt a kislány –
    Azt nem sajnálom – más a baj…
    A regementtel együtt elmegy,
    A zászlóalj, a zászlóalj!”

    „A zászlóalj? Ugyan ki bánja?
    S iratni azt nem érdemes,
    Majd jön helyette más batalljon,
    Vagy zöld parólis, vagy veres!”
    „A zászlóaljról – szólt a kislány –
    Lemondanék tán magam is,
    De az a baj, hogy véle elmegy
    A század is, a század is!”

    „A század is? Már az gyerekség,
    Elvégre mégis sok, mi sok!
    Minden ezredben van tizenhat,
    S ezért magácska sírni fog?”
    „Hisz a századdal sem törődöm,
    – Incselkedett a kis hamis –
    De az a baj, hogy véle elmegy
    A szakasz is, a szakasz is!”

    „A szakasz is? Ej, ej galambom,
    Milyen hóbortos is kegyed,
    Ha elmegy innen a szakasz, hát
    Biz akkor én is elmegyek!”
    „Ez épp a baj – szólt most a kislány,
    Fejét keblemre hajtva le –
    Menjen az ezred a pokolba,
    Csak maga ne, csak maga ne!”

  • Heltai Jenő: Pro domo

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Kiket személyem érdekel,
    Kik verseikkel Duna-Szekcsőn
    Csinos eredményt értek el,
    Szegény fejemnek nekiestek,
    Mert nem vagyok elég magyar,
    S mert nem daloltam még a földről,
    Mely ápol és mely eltakar.

    S mert nem daloltam nagymamámról
    És nagypapámról eleget,
    Ellenben glóriába vontam
    Könnyelmű „nőszemélyeket”:
    Reám rohantak vad haraggal,
    Hogy dalaimban nincs morál,
    S karakterem minden bizonnyal
    Mesésen gyönge lábon áll.

    És mert a múzsám nem magasztos,
    Márványba vésett nőszemély,
    Hanem egy pajkos, sikkes asszony,
    Ki csókolózik, kacag, él,
    A lakjegyzékből kikeresték,
    Ki ő, mi ő, és hol lakik?
    S ha bekopogtat kis szobámba,
    Hát ott marad-e hajnalig?

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Miért ez indiszkréció?
    Önök is több ízben megírták,
    Hogy élni szép, szeretni jó.
    Szép asszonyoknak udvarolni
    Mégis csak inkább valami,
    Mint elvonulni a világtól
    És műszerelmet gyártani.

    Aztán, hogy engem a múzsához
    Plátói érzés kötöz-e?
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Ehhez nincs senkinek köze.
    Én nem vagyok kíváncsi arra,
    Hogy kik szerették önöket,
    S ha önökhöz betért a múzsa,
    Hát volt-e abba köszönet?

    Ha kihűlőben lesz a szívem
    S tisztelt agyam lágyulni fog,
    Én is családi gyönyörökről
    S a nagymosásról dalolok.
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Majd akkor adjanak kezet,
    És iktassanak be a céhbe,
    Ha én is impotens leszek.

    i

  • Heltai Jenő: Dal a múzsáról

    Kisasszony, úgy-e nem haragszik,
    Ha megszorítom kis kezét?
    Ha vétek is az illem ellen,
    Az ön kacsója csodaszép!
    És érti, úgy-e, mit jelent az,
    Ha önhöz így fohászkodom:
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    A régi múzsám hűtelen lett,
    A régi múzsám kis Kató…
    De egy leányrul írni mindig,
    Kisasszony, úgy-e untató?
    Hadd keljen új dal, más leányról
    Rozoga, régi húrokon…
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Hogy mily hatása lesz e csóknak
    Kisasszony, el se képzeli,
    Ettől a szívem új reménnyel,
    Dallal, gyönyörrel lesz teli.
    És nem lesz immár unalomra
    És csüggedésre még okom…
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Oh, jőjjön el piciny szobámba,
    Majd az ölembe ültetem,
    Segíteni majd így igyekszünk
    A lírai költészeten.
    Oh, könyörüljön egy törekvő,
    Hóbortos, ifjú dalnokon:
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Kattints a címre a teljes vershez

  • Heltai Jenő: A budapesti háziúr

    Amerre nézünk e hazában,
    Sehol nincs tőke, nincs vagyon.
    Szegény az ország és a nemzet,
    Szegény a nép, szegény a hon.
    Szegény az orvos és az ügyvéd,
    Az iparos, a trubadúr,
    De mind között a legszegényebb
    A budapesti háziúr.

    Nagyon megverte a teremtő
    Azt, kinek Pesten háza van,
    Zsarnok lakók ezer szeszélyét
    Tűri az ily boldogtalan.
    A helyzetével visszaélnek,
    S mint egykor a maroknyi búr
    Harcol gonosz lakói ellen:
    A budapesti háziúr.

    Kedvükbe jár, megtesz akármit
    Amit szem, száj csak megkiván,
    A háziúr valódi angyal
    És a lakó, az mind zsivány.
    Mindegyre többet követelne –
    Mint üldözött, mint gyáva nyúl,
    Mindent megád a bősz lakónak
    A budapesti háziúr.

    Mindent megád, mindent megenged,
    S ennek fejébe mit se kér,
    Hisz úgyis szinte komikusan
    Kevés, melyet fizetsz, a bér.
    Borravaló csak, alamizsna
    A pénz, mit a lakó leszúr,
    Hogy éljen hát meg ily nyomorban
    A budapesti háziúr.

    Másnak szabad munkás kezekkel
    Buzgón keresni kenyeret,
    Izzadni, lótni-futni estig,
    A háziúrnak nem lehet.
    Ő a lakók kegyéből él csak,
    Szívén a bánat férge fúr,
    Míg elgondolja, mennyit szenved
    Egy budapesti háziúr.

    Más bőjtöl és morogva szidja
    A drága húst, a híg levet,
    Koplalna tán a háziúr is,
    De, oh, szegénynek nem lehet.
    Néki, szegénynek, jól kell élni,
    Mert ha egészsége lazul,
    Ennyi csapást, bajt nem bír majd ki
    A budapesti háziúr.

    Én értem, óh, én értem őket,
    Hogy jövedelmük nem elég,
    S a mai nappal városszerte
    A házbért újra emelék.
    Hisz a lakók mind virilisták,
    Miért fukarkodnak gazul?
    Mért nyomorogjon éppen ő csak:
    A budapesti háziúr?

    1. február 2.

  • Heltai Jenő – Öregúr

    Most, hogy napom nyugatra hajlik,
    És életem már alkonyul,
    Szeretnék lenni, ha lehetnék,
    Nyájas, nyugodt, bölcs öregúr.

    Gyapothajú, gyapotszakállú,
    Csöndes, lehiggadt Mikulás,
    Csak mesemondó drága bácsi,
    Jó nagyapó csak, semmi más.

    Jó nagyapó, ki ül pipázva,
    Ráncos kezében estilap,
    Csontkeretes pápaszemére
    Rásüt az áldott pesti nap…

    Ez volna szép! Így ülni csöndben,
    Így munka nélkül, szabadon,
    Szerény nyugdíjra támaszkodva
    A ligetben a fapadon…

    Így ülni. Nézni. Mit? A semmit.
    Messzi plakáton a betűt.
    Fűt-fát, virágot, őszi lepkét…
    S a múltat látni mindenütt.

    Nézni a parkot, a világot,
    Egy arra járó régi nőt
    És ráismerni… szép leány volt
    Vagy ötven évvel ezelőtt.

  • Heltai Jenő – Levél

    Ha el akarna néha jönni hozzám,
    Kicsi szobámat szépen rendbe hoznám,
    Ha nem is hozhatnám le az eget,
    De beszereznék néhány szőnyeget.

    A pamlagon, hol álmodozni szoktam,
    A sok lyukat megfoldanám titokban,
    Rozoga, tintás asztalomon itt
    Elhinteném kedves virágait.

    Parancsait komorna-módra lesve,
    Főznék teát, mikor leszáll az este.
    S amire nem volt példa soha még:
    Szenet hozatnék és befűtenék.

    Az óra járna és a lámpa égne,
    S azt mondanám, ha menni készül: „még ne…”
    Suttogva kelne ajkamról a szó,
    Hogy élni édes és szeretni jó.

  • Heltai Jenő: A modell

    Egy egyszerű kültelki lányka
    (Tizenhat éves, jó falat)
    „Leszek modell!” Így szólt magában
    És egy festőhöz fölszaladt.

    Mert megfelelt az arc, a termet,
    Így szólt a piktor: „Aktra termett
    E karcsu test… e két halom…
    Vetkőzz hamar le, angyalom!”

    És mert a célhoz ez vezet,
    A kis modell levetkezett.
    Mit tudta ő, a balga gyermek,
    A neveletlen vadvirág,

    Hogy fölfedezve már a szappan,
    És él vele a nagy világ.
    Mert fogyatékos volt a teint-je,
    A piktor így szólt: „Ejnye! Ejnye!

    E karcsú test… e két halom…
    Izé… gyerünk csak angyalom,
    Szebb lesz a váll, szebb lesz a kar,
    Segítünk rajta csakhamar.”

    És karon fogta, ahogy illik,
    A fiatal, de balga nőt,
    A szomszédos fürdőszobába
    Diszkréten átvezette őt.

    Ott állott martalékra várván
    A kád… fenékig csupa márvány!
    Ami fürdőnek a jele,
    Színültig vízzel volt tele.

    Festőnk a kádra mutatott,
    Köszönt és eltünt: „Jó napot.”
    Elmúlt egy óra meg nehány perc —
    A lány nem jön ki. Ej mi ez?

    A piktor hosszasan eltünődik:
    „No, most már szörnyen tiszta lesz!”
    Benyit, ijedten hökken vissza:
    Ott áll a lány, a vizet issza

    És keservesen sírni kezd:
    „Én nem bírom kiinni ezt!
    Ha mindig ennyit inni kell,
    A fészkes fene lesz modell.”

  • Heltai Jenő: Vallomás

    Mi ketten egymást meg nem értjük
    nagyon sajnálom, Asszonyom
    de ha nem kellek szeretőnek
    egyébre nem vállalkozom.

    Például arra, mit gyakorta
    szónoki hévvel mond Kegyed,
    hogy meggyötört szegény szívének
    legjobb barátja én legyek.

    Legjobb barát! Szavamra mondom
    megtisztelő egy hivatal
    de nem vagyok hozzá elég vén
    s ön aggasztóan fiatal.

    Ön csupa élet, csupa illat
    lángol, vakít, hevít, ragyog
    hát hogyne szomjaznám a csókját
    én, aki angyal nem vagyok?

    Olyan kevés amit kívánok…
    Ha osztozkodni restel is
    legyen a tisztelt lelke másé
    nekem elég a teste is.

    Legyen lelkének egy barátja
    kivel csevegni élvezet
    de ez az őrült, ez a mamlasz
    ez a barát nem én leszek.

    Legyen övé minden poézis
    és az enyém csak ami tény
    ő oldja meg a problémákat
    a ruháját viszont csak én.

    Hogy ez a hang szokatlan Önnek
    kétségbe kérem nem vonom
    de annak, hogy megértsük egymást
    csak egy a módja Asszonyom:

    Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
    rosszat is, jót is osztogat
    rosszabb erkölcsöket Kegyednek
    vagy nekem adjon jobbakat!

  • Heltai Jenő: Ezeregyéjszaka

    A szája duzzadó cseresznye
    A keble két kis aranyalma…
    (Mert végtelen Allah hatalma!)

    A haja szőke, puha szőnyeg,
    Lágy takaró a pihenőnek,
    Amilyet únott, lusta kézzel
    A hárem álmos asszonyai szőnek.

    Az arca, mint a fölkelő Hold
    Szelíd ezüstje,
    A bőre illatosabb, mint a tömjén
    Buja füstje,
    És két szemében két nyár-tűzü Nap van.
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És jósága kifogyhatatlan.)

    Karcsú cédrus-ág a karja…
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És minden úgy van, ahogy ő akarja!)

    Karcsú cédrus-ág tövében
    Kusza, kicsi fészek,
    Selyem-moha.
    Ha odanézek
    A szemem részeg,
    Költők, tudósok és vitézek
    Szebbet nem láttak még soha.

    Két kis, kerek cipó a térde,
    Egy tenyerembe beleférne,
    Helyesen mondja Abu Nuasz:
    „Meghalok érte!”

    Mint a hatalmas sivatag homokja,
    Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
    Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
    E sivatagban vándorolni
    S nem térni többé soha vissza,
    Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És az övé minden igazság.)

    És a csípője rózsaszín barackfa
    Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
    Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz
    A bölcsek bölcse,
    De már kezével lágyan simogatja
    Abu Nuasz, a dalok atyja,
    Míg Abu Manzur, a koldus arab
    Él a senki jogával,
    És villogó, éles, fehér fogával
    Jókedvűen beleharap…