Emlékszem egy édes nyári éjszakára…
Ezüstösen tűzött le a hold sugára,
Reánk borult millió kicsi csillag fénye…
Így kezdődött szívem legelső regénye.
Azt mondottam neki: „Asszonyom, a képe
Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben,
Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe!
Szeretem, szeressen ön is, ön is engem!
Nézze, csendes minden, alszik minden ember,
Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel,
Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett,
Itt könyörög magától irgalmat, szerelmet,
Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam
Égő gyötrelemben, epedő sóhajban,
Vággyal, remegéssel fordulva magához,
Aki egy szavával megáld vagy megátkoz!
Istenem, oly édes csókolni, szeretni,
Nézze, minden csendes, meg nem látja senki.
Egy levél se moccan, álmodik az ég is,
És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!”
Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet,
És a csillagokat vizsgáltuk a tóban,
Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan,
Valami elkésett vonat, ha füttyentett.
Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája
Panaszos visszhanggal vonított reája,
Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett,
Susogtak a fák is, aztán újra csend lett.
Köpenyét a keblén fázón összevonva,
Megnézte óráját. „Gyerünk haza – mondta. –
Mindjárt egy az óra, még megárt a séta
Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!”
S mikor arra kértem, hogy reám tekintsen,
Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása,
És én elfogódva kérdeztem: „No lássa,
Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?”
Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott,
Én meg elpirultam, restelltem a dolgot,
Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig,
S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.
Emlékszem egy édes, nyári éjszakára,
Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
Akácfa virágát együtt tépegettük.
Fülébe susogtam balgán udvarolva,
Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
Istenem, istenem, de húszéves voltam!
