Kategória: Heltai Jenő

  • Heltai Jenő: Ima

    Ha hazatérek kis szobámba,
    Én befejeztem robotom:
    Szűzies, tiszta szerelemmel
    Egy arcképhez fohászkodom.

    Ahogy gyerekkoromban tettem,
    Imára kulcsolom kezem,
    De az imádság nem a régi…
    Már arra nem emlékezem.

    És áhítattal térdre hullok,
    És ajkamon sóhaj fakad:
    „Te, aki jobb vagy mindeneknél,
    Áraszd reám malasztodat!

    Te, akihez a szenny nem ér föl,
    Te édes, szőke, tiszta szent,
    Kinél fehérebb szőke angyal
    Egyetlenegy sincs odafent.

    Emeld magadhoz azt a szolgád,
    Ki most a lábadhoz borult,
    S bocsásd meg néki szeretettel,
    Hogy bűnös és hogy nyomorult.

    Bocsásd meg néki, hogy hitetlen,
    És hogy a bűne millió,
    Hisz nem lehet mindenki tiszta,
    És nem lehet mindenki jó.

    Bocsásd meg néki, hogy szerelmes,
    Hogy életének nem örül,
    És nem lát glóriát sehol sem,
    Csak a te homlokod körül.”

  • Heltai Jenő: Köd a körúton

    A nagy körútra ráborult az est,
    Ólmos homályban úszott Budapest.
    A szürkeség ködében itt meg ott
    Egy-egy magános lámpa pislogott.

    A szürkeség körülvett engem is,
    És este volt az én szívemben is.
    Így őgyelegtem ok meg cél nélkül,
    Átázva, fázva, némán, egyedül.

    Emberre nem találtam utcahosszat,
    Barátaim a klubban szórakoztak,
    Mogorván, tépelődve bandukoltam,
    Kivert kutyánál nyomorultabb voltam.

    Ásítva néztek rám sötét falak,
    El-elkerült egy-egy gyanús alak,
    Én mérhetetlen búval a szívemben
    Csak mentem elmerülve, egyre mentem,
    Míg megtaláltam egy kis ablakot…
    Valamikor valaki ott lakott.

    Valamikor egy szőke lányt szerettem,
    Fiatalok voltunk még mind a ketten,
    És gyakran ültünk együtt odafent,
    Én balra mentem, és ő jobbra ment.

    Övé a bók, a ragyogás, az élet,
    Énbelém már csak hálni jár a lélek.
    Övé a fény, a kacagó tavasz,
    Enyém a sóhaj, szenvedés, panasz.

    Ő a csodás, szép, rózsaszínű álom,
    Az én szívem a szomorú, kopár rom.
    S amíg tűnődöm bús emlékeken –
    Az ifjúságot sírva temetem.

    Bűbájos, édes tündérálmokat
    Szívem ölébe többé nem fogad.
    Csókkal kínálnak édes asszonyok,
    De én szeretni többé nem fogok.

    Ami gyönyört és boldogságot ad,
    Arról az ajkamon szó nem fakad.
    Vágytól a szívem többé nem remeg.
    Egy szőke lány volt… és az ölte meg,
    Fojtó a köd, a szemem is lezárul…
    Ez az utolsó dal a szőke lányról.

  • Heltai Jenő: Dal a vánkosról

    Napsugáros délelőtt van,
    Házad előtt ballagok,
    Rám mosolyg az emeletről
    Gyöngyvirágos ablakod.

    Gyöngyvirág közt gyöngyvirágnál
    Illatosabb hó-selyem,
    Fehér vánkos, puha vánkos
    Kacérkodik énvelem.

    Budapesten sok az ablak,
    Gyöngyvirágos közte sok,
    Itt is, ott is ki-kirakva
    Délelőtt a vánkosok.

    De olyan, mint ez a vánkos,
    Nincs sehol több, annyi szent –
    Hisz a legszebb szőke kislány
    Tegnap éjjel rajt pihent.

    Szívemen oly titkos, édes
    Gyönyörűség suhan át.
    Érzem is a szőke hajnak
    Mámorító illatát.

    Ha azóta untalan a
    Sáros utcát taposom,
    Te vagy oka, selymes, habos,
    Puha, fehér vánkosom.

    Látja más is azt a vánkost,
    De nem tudja, hogy mi az,
    Ez a vánkos a költészet,
    Ez a vánkos a tavasz.

    Ez a vánkos sok bolondos,
    Furcsa dolgot súg nekünk,
    Ha azé a szőke lányé,
    Akit éppen szeretünk.

  • Heltai Jenő: Reggel a kávéházban

    Fekete leplét félredobva
    A város ébred halk morajjal,
    S miként ha rajtunk mosolyogna,
    Pirosan ránk köszönt a hajnal.

    Néhány bolond poéta-lélek
    A kávéházban üldögélünk,
    Való-igaz, hogy csúnya élet,
    Melyet így álmodozva élünk.

    Egyik se kormányozza sorsát,
    Csöndes, nyugalmas, enyhe révbe,
    A mi hazánk egy álomország,
    A kávéházak szürkesége.

    A mi hazánk egy kerek asztal,
    Amelyen ott gőzöl a csája,
    S a csüggedésben megvigasztal
    A sült galamb teóriája.

    És egyikünk sem szólna akkor,
    Mikor a más mélázva hallgat,
    S hazavánszorgunk virradatkor,
    Hősei egy szomorú dalnak.

    Mikor az utcára kiérünk,
    Ott kint a reggel fénye pirkad,
    Álmatlanul aludni térünk,
    S előlről kezdjük álmainkat.

  • Heltai Jenő: Éjszaka

    Az éjszaka oly különös volt,
    Aludt a csövekben a gáz,
    S ahogy dideregve rohantam,
    Elfogta a szívem a láz.

    A vad szerelemnek a láza,
    Amelybe a szív belevész,
    S amelytől örökre búcsúzni
    Mégis csudamódra nehéz.

    Nincs szép szeretőm, kinek ajka
    Ajkamra tapadna mohón,
    S azt súgja fülembe: „Szeretsz-e,
    Én balgatag álmodozóm?”

    Nincs szép szeretőm, kit öleljek,
    Csókoljam a szőke haját,
    Keblébe temessem az arcom
    Gyönyörteli éjjeken át.

    Mégis sebesen ver a szívem,
    Arcom tüzel és szemem ég,
    És ott kavarognak agyamban
    A régi szerelmi regék.

    És ott kavarognak agyamban
    A régi szerelmi dalok,
    Mint régen ölelni, szeretni,
    Csókolni mohón akarok.

    Megszán-e sötét nyomoromban
    Egy szőke leány szíve még?
    Részem lesz-e újra a csókban,
    Amelyből a sok sem elég?

    Oh, eljön a szőke leány még,
    S vállára lehajtva fejem,
    Még játszom a szőke hajával,
    Amely csupa sárga selyem.

    Elmondom a szőke leánynak,
    Hogy él a szívemben a dal,
    Hogy ég a szívemben a tűz még,
    Ha már nem is oly fiatal.

    Elmondom a szőke leánynak,
    Hogy olykor az ég peremén
    Föllobban a sarki vidékről
    A bánatos északi fény.

    Titokzatos és szomorú is,
    A fénye, a színe csodás,
    Szerelmem az észak e fénye,
    E bús, halovány ragyogás.

    Egy percre elönti tüzével
    A szürke, közömbös eget,
    De senki se látja alatta
    Az északi jéghegyeket.

  • Heltai Jenő: Madrigál-féle

    Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,
    Hogy együtt ültünk akácfák alatt
    Valamikor májusba… ketten…
    Ma tél van, elfeledtem.

    Hogy szerettél és hogy szerettelek,
    Hogy öleltél és hogy öleltelek
    Lopva, titokba, önfeledten,
    Ma tél van, elfeledtem.

    A tél havával mindent behavaz,
    Téllé fagyott szívemben a tavasz:
    Ma tél van, elfeledtem,
    Hogy szerettél és hogy szerettelek,
    Hogy öleltél és hogy öleltelek,
    Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,
    Hogy együtt ültünk akácfák alatt,
    Valamikor májusba… ketten…

  • Heltai Jenő: Az én kutyám

    Van egy kutyám, közönséges fajta,
    Semmi úri, semmi szép nincs rajta,
    Farka lompos, tekintete mérges,
    Nem konyít az előkelőséghez.

    Nem tudom már, hogy kerültünk össze,
    Rossz sorsát az enyémhez kötözte,
    És azóta igaz szeretetben
    Együtt élünk boldogan mi ketten.

    Egy a mással megférünk mi szépen,
    Cigánylélek ő is, mint én éppen,
    Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,
    S gyűlöli a szájkosarat szintén.

    Éjjelente, amikor a hold süt,
    Elkószálunk az utcákon együtt,
    Én hallgatok, ő se ugat közbe,
    Nem is veszünk soha, soha össze.

    Mikor aztán ágyba dőlök reggel,
    Odasímul hozzám szeretettel,
    Szemembe néz, azt kérdezi aztán:
    „Mért is vagyunk oly bolondok, gazdám?

    Kicsiny asztal magányos sarokban,
    Szőke, szép lány arcképe van ottan,
    Szőke, szép lány, édes tavasz-álom –
    Látod kutyám, ez az ideálom!

    Rá se nézek, csak titokba néha,
    Nem kell neki a szegény poéta…
    De ez a tárgy elkoptatott, régi,
    Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?

    Továbbra is hadd szeressem lopva
    Azt a képet abba a sarokba,
    De annak a képnek az adója,
    Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?

    Már én, kutyám, megmaradok véled,
    Hiszen oly szép ez a cigányélet,
    Gyakorta bús, néha-néha víg is,
    Ugye, kutyám, megleszünk mi így is?

  • Heltai Jenő: Csendélet

    Az apja szelíd, kicsi, gömbölyű úr,
    Az anyja pedáns urinő,
    Az utca megáll, kocsikázni ha megy
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Otthon a papára papucs nehezül,
    Mukkanni se merne szegény;
    És nap-nap után dominózva ülünk,
    Az apja, az anyja, meg én.

    Az anyja regényt ír, az apja pipál,
    Ő mulat a két öregén,
    Szidjuk a cselédeket és az adót,
    Az apja, az anyja, meg én.

    Mellesleg az anyja csak azt lesi, hogy
    Mikor jön a hercegi vő?
    Bizonyosra veszik a királyi jövőt
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Zálogba kerülnek az ékszerek is,
    Rohanva telik az idő,
    És korban is egyre előrehalad
    Az apja, az anyja, meg ő.

    Megvénülök én is, a házibarát,
    S elpárolog hajh! a remény…
    Teánkhoz is oly szomorúan ülünk
    Az apja, az anyja, meg én.

    Ő csak kacag és dalol, egyre remél,
    S nem lesz soha csúf, soha vén,
    Nagy, nagy valamit eszelünk ki bohón
    Az apja, az anyja, meg én.

    Jó volna nekem feleségül a lány,
    Rég ismerem őt, ez a fő –
    Ismernek azonkívül engem is ők,
    Az apja, az anyja, meg ő.

  • Heltai Jenő: Dal a regementről

    Egy takaros varrókisasszony,
    Kinek van udvarlója sok,
    Öreg meg ifjú donzsuánok,
    Gyalogjárók meg lovasok,
    Fülembe súgta egyszer este,
    Mikor a keblemen pihent:
    „Mikor masírozik el innen
    A regement, a regement?”

    „Ej, ej galambom, kis kíváncsi,
    Miért érdekli ez magát,
    Ha el is megy a regementünk,
    Majd mást helyeznek ide át.”
    „A regementet – szólt a kislány –
    Azt nem sajnálom – más a baj…
    A regementtel együtt elmegy,
    A zászlóalj, a zászlóalj!”

    „A zászlóalj? Ugyan ki bánja?
    S iratni azt nem érdemes,
    Majd jön helyette más batalljon,
    Vagy zöld parólis, vagy veres!”
    „A zászlóaljról – szólt a kislány –
    Lemondanék tán magam is,
    De az a baj, hogy véle elmegy
    A század is, a század is!”

    „A század is? Már az gyerekség,
    Elvégre mégis sok, mi sok!
    Minden ezredben van tizenhat,
    S ezért magácska sírni fog?”
    „Hisz a századdal sem törődöm,
    – Incselkedett a kis hamis –
    De az a baj, hogy véle elmegy
    A szakasz is, a szakasz is!”

    „A szakasz is? Ej, ej galambom,
    Milyen hóbortos is kegyed,
    Ha elmegy innen a szakasz, hát
    Biz akkor én is elmegyek!”
    „Ez épp a baj – szólt most a kislány,
    Fejét keblemre hajtva le –
    Menjen az ezred a pokolba,
    Csak maga ne, csak maga ne!”

  • Heltai Jenő: Pro domo

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Kiket személyem érdekel,
    Kik verseikkel Duna-Szekcsőn
    Csinos eredményt értek el,
    Szegény fejemnek nekiestek,
    Mert nem vagyok elég magyar,
    S mert nem daloltam még a földről,
    Mely ápol és mely eltakar.

    S mert nem daloltam nagymamámról
    És nagypapámról eleget,
    Ellenben glóriába vontam
    Könnyelmű „nőszemélyeket”:
    Reám rohantak vad haraggal,
    Hogy dalaimban nincs morál,
    S karakterem minden bizonnyal
    Mesésen gyönge lábon áll.

    És mert a múzsám nem magasztos,
    Márványba vésett nőszemély,
    Hanem egy pajkos, sikkes asszony,
    Ki csókolózik, kacag, él,
    A lakjegyzékből kikeresték,
    Ki ő, mi ő, és hol lakik?
    S ha bekopogtat kis szobámba,
    Hát ott marad-e hajnalig?

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Miért ez indiszkréció?
    Önök is több ízben megírták,
    Hogy élni szép, szeretni jó.
    Szép asszonyoknak udvarolni
    Mégis csak inkább valami,
    Mint elvonulni a világtól
    És műszerelmet gyártani.

    Aztán, hogy engem a múzsához
    Plátói érzés kötöz-e?
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Ehhez nincs senkinek köze.
    Én nem vagyok kíváncsi arra,
    Hogy kik szerették önöket,
    S ha önökhöz betért a múzsa,
    Hát volt-e abba köszönet?

    Ha kihűlőben lesz a szívem
    S tisztelt agyam lágyulni fog,
    Én is családi gyönyörökről
    S a nagymosásról dalolok.
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Majd akkor adjanak kezet,
    És iktassanak be a céhbe,
    Ha én is impotens leszek.

    i