Kategória: Heltai Jenő

  • Heltai Jenő: Egeres

    Toloncház, 1944. november

    Ez itt a híres Egeres.
    (Nem olyan úri fogda, mint a Markó,)
    És benne ülök én, örök csavargó,
    Edzett, kipróbált alperes.

    Mindég a vesztő oldalon!
    Szidalmazottan, vádoltan, pörölten,
    Holott nem csaltam, még csak nem is öltem,
    Számomra nem volt irgalom.

    Jött négy pribék, négy fegyveres,
    Géppisztolyát a mellemnek szegezte.
    Esett az eső… ólmos, őszi este…
    Várt már a híres Egeres.

    Itt ülök a fagyos kövön.
    S velem vagy száz gyanús magyar, meg ócska
    Kültelki jassz és meghajszolt zsidócska,
    De az is ember, nemcsak ön,

    Ön, gyáva gyászvitéz, akit
    Veszett vagányok vállalnak vezérnek,
    Urak lakája, korcs, vidéki véreb!
    Nem önnek kéne ülni itt?

    Mikor nagy hangon szónokol,
    Ünnepli önt sok rúzsosajkú nemtő,
    Rongy hősködő, megkergült hazamentő,
    Labanc… De ördög és pokol,

    Ez a magyar? Jaj, szörnyű kép!
    Ez a magyar, kit balsorsában isten
    Megáldjon, védő karral megsegítsen,
    Mert megbűnhödte már e nép?

    Sötét jövendő! Oly sivár,
    Mint ez a zsúfolt, mocskos, néma kripta.
    Utódait hol buzgón szaporítja
    Tetű, poloska, svábbogár.

    Én mást tanultam, mást tudok.
    Hát ez Petőfi, ez Kossuth hazája?
    Szégyenbe fúlt. Sarat köptek ma rá a
    Bitang, lepénzelt hazugok.

    Ez a magyar? Szegény magyar.
    Miattad hull a könnyem, mint a zápor,
    Hazád miatt, bölcsőd miatt, mely ápol,
    Sírod miatt, mely eltakar.

    Szegény hazád ma elmerül,
    Megfojtja szenny, kín, szolgaság hinárja.
    Ki hallgatott a költő Szózatára?
    „Légy híve rendületlenül!”

    Itt ülök a fagyos kövön,
    Öreg tolonc a híres Egeresben,
    Volt magyar író… ej, mit emlegessem?
    Megérdemeltem. Köszönöm.

  • Heltai Jenő: Ars poetica

    Költő, ne légy szemérmes!
    Az első sorba állj.
    Ne várj, míg valaki kérdez.
    Ordítsd ki, hogy mi fáj.

    A szíved tedd tenyeredre
    S akárhogy bánt a fagy,
    Pőrére meztelenedj le,
    Mutasd meg, hogy ki vagy.

    Ne várj, míg valaki kérdez.
    S torkodba fojtja a szót.
    Azért se fogd be a szádat,
    Üvöltsd, mint tíz Behemót.

    Ne törődj a ronda tömeggel,
    Ha mérge szívenharap,
    Éjből fakad a reggel,
    Homályból kel föl a nap.

    Keményen állj, sose dőlj meg,
    S bármily keserű a kehely,
    Fenékig ürítsd ki, dögölj meg,
    De holtig énekelj!

  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.

    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”

    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    Hazug bűbájuk kopni kezdett.

    Jaj, hova lett a sok parázna
    Friss, fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült.
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvan éves?

    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő: Leltár

    Nincs házam, kertem, lugasom,
    Nincs méhesem… Beatus ille!
    Beatus ille? Az nem én vagyok.

    Nincs szűz dohányom ős tajtékpipába,
    Tajtékpipám sincs, tartozom adóval,
    Nincs jóbarátom, szeretőm, kutyám,
    Nincs kutyabőröm, se fám, se családfám,
    Nagyon szerény batyuval ballagok
    Alattatok, kegyetlen csillagok,
    Kik a magasból gúnyos pislogással
    Néztek le rám, csak néztek és lenéztek.

    Én nem a hangyától tanultam.
    Az én tanítóm a tücsök volt.
    Mit magyarázzam koldus voltomat,
    Hogy mennyi munkám, vérem és velőm,
    Iparkodásom, elherdált időm,
    Hiába-harcom, csúfolt igazam,
    Ömlött a céltalanság tengerébe,
    Mióta megtanultam járni, várni
    És két karom meddőn kitárni
    Magamfaragta álmaim felé!

    Csak ezt gyűjtöttem hatvan év alatt:
    Álmokat – úgy, mint bélyeget a gyermek.
    Sok furcsa, tarka, drága, ritka álmot,
    Melyet a forgalomból rég kivontak.
    Egyetlenegy példány van csak belőlük:
    Az enyém!

  • Heltai Jenő: Örök szerető

    Dúdolom a régi nótát,
    Keserű egy nóta!
    Van egy régi rossz szeretőm
    Sok esztendő óta,
    Úgy szedtem föl, nem tudom hol,
    Melyik utcasarkon,
    És azóta tartom.

    Mint a jámbor rabszolgához
    A hálás oroszlán,
    Csökönyösen, vakon, bután
    Ragaszkodik hozzám.
    Rimánkodok: pusztuljon már!
    Küldöm, űzöm… mindegy!
    Csak azért se! Nem megy!

    Adtam neki öröklakást,
    Ingyen kvártélyt, kosztot,
    Ezt is, azt is keveselte,
    Mindenből kifosztott.
    Odaadtam… nem tudom mit,
    Nem számolom, mérem:
    Pénzem, agyam, vérem.

    Ő az erős, a hatalmas,
    Én vagyok a gyönge,
    Ha az ajtón kihajítom,
    Az ablakon jön be.
    Akármilyen messze járok –
    Féltékeny a kedves! –
    Nyomon követ, megles.

    Elkísér a kávéházba,
    Elkísér a sírba,
    Bírom, bírom valahogy,
    De ő még jobban bírja.
    Nem ereszt ki a kezéből,
    Torkomon az ujja,
    Fojtogat a furia.

    Sírkövemre, majd ha egyszer
    Föllélegzek mégis,
    Írjátok rá rossz szeretőm
    Átkozott nevét is:
    „Itt nyugszik egy fáradt ember,
    Elnyűtt rongya, csontja,
    S mellette a Gondja.”

  • Heltai Jenő: Párisi kávéház

    Párisi kis kávéház,
    Túl a Szajna hídján,
    Keserű a cigaretta,
    A fekete hitvány.

    Magam elé bámulok
    A csillagos éjbe,
    Hátam mögött domborul a
    Panthéon sötétje.

    Előttem a papiros,
    Kezemben a tollam,
    Úgy ülök itt, mint a költő,
    Aki egyszer voltam.

    Még a szívem tele van,
    De a kezem fáradt,
    Előttem a kalamáris
    Örökre beszáradt.

    Fejem fölött százszorszép
    Tűzben égő reklám
    Zöld, piros, kék fényszalagja
    Vad szivárványt vet rám.

    Lárma, zene, kacagás,
    A boulevard hangos…
    Gondolatom vén házak közt
    Messze elkalandoz.

    Szűk utcákon, tereken,
    Meg-megáll egy percre,
    Régi évek emlékeit
    Szedegeti össze.

    De sok emlék! De sok év!
    Jól esik is, fáj is…
    Mikor én még legény voltam,
    De szép voltál, Páris!

    Könnyű volt a szerelem,
    Üde volt a hóbort…
    Arcok, harcok és kudarcok…
    Még a rossz is jó volt.

    Tréfa volt a koplalás,
    Játék az adósság…
    Odaát a Luxembourg-ban
    Most nyílnak a rózsák.

    Hova lett, ki akkor nyílt,
    A virág a kertben?
    Jaj, ha merném… nem merem már,
    Amit akkor mertem.

    Kenyeremnek a javát,
    Rosszát is megettem.
    Oly kevés van már előttem,
    Annyi sok mögöttem.

    Ütött-kopott kalapom
    A szememre vágom,
    Nincs nekem már mit keresnem
    Ezen a világon.

    Lassan-lassan kifelé
    Megyek is belőle,
    Lengetem a zsebkendőmet,
    Úgy búcsúzok tőle.

    Úgy búcsúzok, úgy megyek,
    Hogy vissza se nézek,
    Isten veled kis kávéház,
    Régi kedves fészek!

    Isten veled, kopott toll,
    Üres kalamáris,
    Régen elmúlt ifjúságom
    Temetője: Páris!

  • Heltai Jenő: Kérdőív

    Mikor elnémul megkínzott szíved,
    Eléd teszik a nagy kérdőívet.
    Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
    A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

    Mit fogsz felelni – mert felelni kell! –
    Az életedet hol hibáztad el?
    Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
    Felelj! Tudod az átkozott helyet?

    Ha menned adná isteni csoda,
    Mondd: visszamennél még egyszer oda?
    Veszett fejszének hajszolva nyelét,
    Az út robotját újra kezdenéd?

    Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
    Megfutni mernél még egy Marathont?
    Mindaz, mi hitvány, hazug és hamis,
    Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

    Miért? Miért? Új célokért? Avagy
    Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
    Hogy elfelejtve minden régi kínt,
    Rimánkodhass és harcolhass megint?

    Ezért a díjul zsugorin kimért
    Keserves, édes, pici életért?

  • Heltai Jenő: Öreg népfölkelők dala

    Elhullt a java,
    De él a haza,
    Ha gondba, nyomorba – de mégis!
    S akárki mit üvölt,
    Miénk ez a föld
    Azért is, azért is, azért is!

    Kell most a legény,
    Ha gyönge, ha vén,
    Ha nincs csak a csontja, a bőre.
    Amíg visz a láb:
    Apák, nagyapák –
    Előre, előre, előre!

    Asszony pityereg,
    És rí a gyerek,
    Holnapra új özvegy, új árva.
    Ne szakadj bele, szív,
    A trombita hív
    Csatára, csatára, csatára!

    Búcsúzni be fáj!
    De menni muszáj,
    Nótázva vagy nyögve – de menni!
    Ki tudja, hogy hol
    Fogunk valahol
    Pihenni, pihenni, pihenni.

    Ki tudja, hogy hol?
    Mi tudjuk, hogy hol.
    Minden bajainkra egy ír van:
    Lehúnyva szemünk,
    Majd megpihenünk
    A sírban, a sírban, a sírban.

    Míg ott aluszunk,
    Arról álmodozunk,
    Hogy él a magyar, vas az ökle,
    S ez a szép, ez a szent,
    Bús föld a miénk
    Örökre, örökre, örökre!

    1917

  • Heltai Jenő: Apám

    Egyszerű ember volt apám,
    És nem hagyott semmit se rám,
    Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
    Legyen emléke mindig áldott.

    Tűrte, hogy járjak szabadon,
    Sokszor de balga utamon,
    Örült, ha vakmerőn repültem,
    És nem szidott, ha tétlen ültem.

    Ha ijesztett a meredek,
    Kezem megfogta. Szeretett.
    A szíve egy volt a szívemmel,
    Mért nem lehettem olyan ember,
    Mint az apám?

    Halk, szűkszavú volt és szerény,
    A bánat fátyla volt szemén.
    Sok élőt, sok halottat gyászolt,
    Az élet néki pusztaság volt,
    Száz keserűség pohara,
    Kegyetlen, izzó Szahara,
    Örök homok, kevés oázis.
    Sokat bántották. Én is, más is.

    De sohasem panaszkodott,
    Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
    A sok bajt elviselte mégis,
    Mért nem tanultam tűrni én is,
    Mint az apám?

    Mikor az ideje letelt,
    Lázadozón nem feleselt,
    Meghalt, mikor meghalni kellett,
    Senki sem állt az ágya mellett.

    Én istenem, ha menni kell,
    Add, én is így mehessek el,
    Éjjel, sötétben, észrevétlen,
    Büszkén, magamban, ahogy éltem.

    Mikor az élet menekül,
    Haljak meg én is egyedül,
    Egy vén diványra ráborulva,
    És senkire se rászorulva,
    Mint az apám.

  • Heltai Jenő: Éjjel a Margithídon

    A híd alatt a Duna alszik,
    A híd fölött röhög a hold,
    Lisztes pofájú vad Pierrot,
    Gonosz, kiégett, vén kohold.

    Utcák öreg komédiása,
    Nagyszájú, megtépett titán,
    Rákönyököl a háztetőkre,
    Benéz a kocsmák ablakán.

    A paloták függönysorára
    Fagyos, fehér csóvát hajít,
    Csipkék közé surran, kilesve
    A buja ágyak titkait.

    És vigyorog… részeg csavargó!
    Nesztelenül tovább oson,
    Rongyos fehér felhő-ruhában
    Végigdülöng a városon.

    A telefondrót szövevényén
    Budáról Pestre suhan át,
    Hátán cipelve óriási
    Sötétkék bársony batyuját.

    A nagy batyuban, mely tömötten
    Beárnyékolja az eget,
    Aranyat, gyémántot, smaragdot,
    Csillagmilliókat rejteget.

    Hol, merre lopta, tudja isten,
    Viszi zsákmányát boldogan.
    A szörnyű kémény-rengetegben,
    Mint üldözött vad, úgy rohan.

    Megbúvik egy bokor tövében,
    Átsiklik egy sikátoron…
    De egyszerre elébe toppan
    Egy szigorú templomtorony.

    Félelmetes, zord, régi csendőr…
    Megtorpan a sápadt zsivány,
    S alázatos, sunyi mosollyal
    Szerencsés jó estét kíván.

    De nincs menekvés. Áll a csendőr,
    Áll, mint a szikla, hallgatag,
    Csak nagy tüzes szeme világít:
    „Megállj, betyár, megfogtalak!”

    A hold megáll. Már látja, vége…
    Már rajta semmi sem segít…
    Elszántan a Dunába ugrik,
    S a vízbe dobja kincseit.