https://verskucko.com

Kategória: Kosztolányi Dezső

  • Kosztolányi Dezső: Vészfék

    Hajrá, ha bírsz! Hadd nyögjön lenn a pálya.
    Hadd búgjon a síp, főjjön a kazán!
    Hadd fogyjon a mozdonynak tűzi fája!
    A gőzcsapot hagyd könnyedén s lazán!

    Száguldj a tiltó lámpa vérjelébe,
    rohanj s recsegjen a homok, kavics.
    Tüzes kerékkel zúgj a cél elébe,
    bár a kerék széjjelmorzsolna is.

    Menj! Ám ha rád letipró csüggedés lép,
    és ásító unatkozás mered,
    bátran szakítsd szét vért-lökő ered.
    Bordád alatt vonaglón döng a vészfék,
    vágd szét zsinegjét, nem lesz benne kár,
    egy pillanat csak s a vonat megáll.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Én is

    Ó Dante, aki búsan révedezve
    jártad szülőhonod szennyes sarát,
    s reád mutatva szólt hűtlen Firenze:
    „Ez egykoron lenn a pokolba járt”;
    Lenn jártam én is, s borzasztóbb pokolban,
    de nem vezérelt engemet barát.

    Kuszált hajakkal, sírva bujdokoltam,
    kígyó harapta vérző köldököm,
    s pillámra dermedt forró könnyem ottan.
    Csiklandozott hideg halálöröm,
    vacogtam én is kénes habjaidban,
    és útamat még máig is töröm.

    A Tantalusz kínkelyhét én is ittam,
    izzadtam jégbe, fáztam tűzkohón.
    Megettek ördögök, s a testem itt van,
    véresre martam ökleim mohón.
    És mindhiába a szívembe vert kés,
    ha meghalok, százszor megújhodom.

    Magam vagyok a poklom, az erem kész
    csatorna, hol forr a tüzes patak,
    futnék magamtól és nincs, nincs menekvés.
    Bukom, botorkálok a kín alatt.
    A tűhegyű korom, a néma éjjel,
    a vasfogós manók mind kínzanak.

    Felhagytam én már rég minden reménnyel.
    Az ásító bolton nincs semmi fény.
    Utamban a kétségbeesés vezérel.
    Ó, mert nekem nincsen Beatricém!

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A földön

    „To love the earth”
    Byron

    Sosem vagyok én boldogabb,
    mint hogyha egymagam
    a fűbe rejtem arcomat,
    s mélázok gondtalan.
    S hallván a föld lehelletét,
    hogy lázasan remeg:
    megértem, mit tesz e beszéd,
    ráhajtva keblemet.

    (Törjön föl a rút, dőre gőg
    a csillagokra bár,
    hozzád jövünk utóbb-előbb
    és elborít a sár.)

    Én földanyám, én mindenem,
    te szültél egykoron!
    S viharszavad bús intelem:
    te rengeted porom.
    A föld keblére fekszem én,
    a földre, jó közel.
    Nézd, jó anyám, fiad, szegény
    csüggedve átölel.

    Forrás: MEK