Kategória: Kosztolányi Dezső

  • Kosztolányi Dezső: Ábrándjaim, ti…

    Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
    repüljetek az éjszakába szét
    és húzzatok fénysávot gyászmezén át!

    Hisz oly sötét, kietlen így a lét,
    és más világosság nem kell ma nékem –
    cikázzatok, mint hajdanába, rég.

    A hír fagyos sugárát összetépem,
    derítsd te föl, borongó éjszakám:
    szétpattanó tűzbimbóm, fényes ékem!

    Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
    ragyogjatok, mint száz izzó csodás nap,
    s szikrás korommal bukjatok alám.

    Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
    csak álmodom, és nem törődöm én,
    hogy ott hevertek majd a porba másnap…

    Sötét az éj, de lángár gyúl fölém,
    foszoljatok pompásan semmivé hát
    a végtelen sötétség zord ölén,

    Ábrándjaim, ti lángszínű rakéták!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Kosztolányi Dezső: Kávéval és kacajjal jő a reggel

    Kávéval és kacajjal jő a reggel.
    Hancúrozzunk, fiam, a sok gyerekkel.
    Szájunkon ott az álom csókja még,
    de hívogat a hópehely, a jég,
    rohanni könyvvel, ungon-berken által,
    röpülni régi szárnyas korcsolyákkal,
    csiklandó mellel szívni föl a vad
    fagyot, tiporni az ifjú havat.

    Hahó, előre, föl a gyermek-égig,
    szállj énvelem.
    Új másikom, ki régit visszabűvölsz,
    kis reggelem.
    Jer, hadd köszönjem néked, hogy enyém még
    az élet,
    mert folytatódik és minden megújul
    tevéled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A napraforgó

    A napraforgó, mint az őrült,
    röpül a pusztán egymaga,
    a tébolyító napsugárban
    kibomlik csenevész haja.

    Bolond lotyó – fejére kapja
    a sárga szoknyáját s szalad,
    szerelmese volt már a kóró,
    a pipacs és az iszalag,

    elhagyta mind, most sír magában,
    rí és a szörnyű napra néz,
    a napra, úri kedvesére,
    ki részeg s izzik, mint a réz.

    Aztán eszelősen, bután
    rohan a gyorsvonat után.

    1913

    Forrás: Arcanum

  • Kosztolányi Dezső: Hetedhétország

    Megettem a világot, s kiokádtam.
    Az élet meglehetősen egyforma.
    Országhatárokon, nyelvterületeken robogtam előre,
    oly szemtelen gyorsasággal,
    hogy magam is megijedtem.

    Guten Morgen! mondták, de másnap már: Bon jour!
    s egy furcsa délután
    dalolva köszöntek: Good afternoon!

    Népek hálószobáin füleltem, bekukucskáltam kulcslyukakon,
    meglestem, mit csinálnak egészen magukban.
    Egy anya szoptatta nyűgös csecsemőjét.

    Tornyokra is másztam, múzeum és képtár anyagát
    habzsoltam, áruházak őrült
    mozgólépcsőin zakatoltam.

    Fönn az irodában négyszáz gépírólány
    kopogott halványan.
    Hallottam a nagyszerű gramofon-osztályok
    négermuzsikáját,
    vettem nikotinmentes pipát, nyakkendőt, rádióantennát,
    csőpostán fizettem a fényes alagsor
    száznyolcvanhetedik pénztáránál,
    s utána a tetőn ananászt ebédeltem.

    Hideg- és melegvíz-szolgáltatás minden szállodában,
    néhol éjfélkor is lehet borotválkozni,
    könyvet vásárolni. Telefonhívásra
    nyomban házhoz mennek.

    Ámde, bevallhatom,
    végső benyomásom fölöttébb leverő.
    Mert mikor vonatom száztíz kilométer
    sebességgel lihegett e dicső városok
    felé a füstben, a vékonyan csorgó
    holdfényben, mindenütt láttam riadozva,
    igen jelentősen
    az ébren-alvó, népes temetőket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: 1914

    Siessünk,
    hogy elmondhassunk mindent, ami kell még.
    Vén limlomok vannak szívünkbe zárva,
    mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék.
    Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,
    holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva,
    le is gázolják, szótlanul a sárba.

    Ha járok mostan véres lobogók közt,
    eszembe jutnak halvány, ócska képek,
    és kérdezem a tűzbe robogók közt
    emlékeimtől: jaj, csak ez az élet?
    Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,
    egy régi arc, egy régi-régi táj is,
    Eszembe jut a kisgyermek panassza,
    a palatábla és az első skála,
    szegény anyám bús, gyöngyvirágos arca,
    szegény apám sötét Kossuth-szakálla.

    Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel
    virrasztva álmosan az őszi széllel.
    Eszembe jut a bor, a málna íze,
    a hosszú-hosszú-hosszú téli esték,
    a hó fehérje, cseresznye pirossa,
    egy képeskönyv és egy gyerekbetegség.
    Eszembe jut egy halvány, beteg angyal,
    vásott kis ördög, kivel kergetőztem,
    csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny,
    s kórházba halt meg csúnyán, csúnya őszben.
    Eszembe jut, hogy írtam néha verset,
    diákkoromban, olajlámpa mellett,
    öcsémmel a tavaszt remegve lestük,
    dermedt kezünkön vastag, téli kesztyűk.
    Eszembe jut nagyapa arca, holtan,
    egy viola, egy fény a könnyes égen,
    egy bárány, egy galamb, a feleségem,
    hogy boldog voltam és szomoru voltam.
    Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron
    a Duna vize hajnaltájba hívón,
    ballagtam haza a redakcióból,
    úgy sírtam ott a Ferenc József-hídon.
    Eszembe jut sok perc, ürömje, méze,
    egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze.
    Eszembe jut, egykor vidéken vőfény
    voltam, s cilinderemen a verőfény
    táncolt, – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Ó el ne ítéld…

    Ó el ne ítéld azt, ki élte végén
    sötét szemekkel, búsan áll eléd,
    és tétovázó kézzel eltakarja
    ledőlt világát, hitvány szégyenét.

    Az ő szívében is volt fényes oltár,
    mely egykoron szent lánggal volt tele:
    nézz a szemébe mélyen, résztvevően,
    s a hűlt hamun együtt zokogj vele!

    De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott,
    kinek világa meddő volt s kopár,
    ki sose küzdött és sosem bukott el,
    kié sosem volt az ürömpohár,

    ki a szemét nem is gyújtotta lángra,
    s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát:
    nézz jéghideg tekintettel szemébe,
    emeld fel a főd – büszkén menj tovább!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Icarus

    Icarus a tüzes naphoz futott.
    Szárnyáról olvadt már a lágy burok,
    és léghasító tolla meglazult,
    előtte végtelen volt még az út.
    Érezte már, hogy céltalan kalandoz,
    s sosem jut el a lángsugaru naphoz.
    Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel.
    Alatta mérgesen morgott a tenger.

    Megborzadott; érezte hűlni lelkét,
    arcát belepte a halálverejték,
    hörgött vadul, mint kit vadállat űz,
    és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz?
    Sajnálta csendes, lombos otthonát,
    hol élhetett vón boldogan tovább,
    de húzta testét a nehéz teher le.
    Érezte, elvesz… Szárnyát zúgva verte,
    mint az, ki véres háborút izen,
    s egy percre győzött a sötét vizen.
    Tollförgetegbe lankadtan kapálva
    kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba,
    érezte, bukni fog, s emelkedett.
    Ment a halálba, mind felebb s felebb,
    forgott a nap, mint egy tüzes kerék,
    s elkápráztatta könnyező szemét,
    perzselte húsát a sugárnyaláb,
    de ő röpült…
         És így bukott alább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Vágyódás

    Ha majd a sok hazugság véget ér!
    s te megszeretsz szilaj szerelmemér’,
    ha nem lesz szíved már, hogy megtagadj
    s pirosra gyullad arcodon a fagy
    s forró tüzes vér-rózsa nyíl reája;
    aranyhajad fojtó Niagarája
    elönti sápadt főm s fejem felett
    örök tavaszt ragyog rám két szemed
    és átfog két kar, perzselő, fehér…
    Ha majd a sok hazugság véget ér!!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Ha játszanak a gyermekek…

    Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek,
    rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül
    végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe,
    csak eleje és vége. Mondd, nem ilyen-e éppen
    az ember élete is, mely elkezdődik,
    aztán gyorsan befejeződik? S a közepe, mint a semmi.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam

    Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam,
    s az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt.
    Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csönd
    és a gáz arany dzsidával silbakolt az útakon.

    A másik ház emeletjén szemben vélem egy ebédlő,
    az ablakja tárva-nyitva, halkan ég a villanya.
    Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában,
    mint üres és furcsa színpad, a szereplők nyugszanak.

    A pohárszék hosszú árnya mozdulatlan nyúl a falra,
    a márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang.
    A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra,
    sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg.

    Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát
    egy szorongó éji órán mindörökre ellopom.
    S megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás,
    hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív.

    Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk
    mely szelíden járt az éjben, míg aludtunk, gyermekek.
    Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát,
    itt a hangtalan magányba, hálóingbe hallgatom,

    és azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az űrben
    óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk,
    én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra,
    s reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.

    Forrás: