Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár, még egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.
Forrás: Arcanum
A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.
Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja – percre perc enyész –
és újra kezdi mindig. Sose kész.
És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.
Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.
Forrás: Lélektől lélekig
Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
zihált a melle, vert a szíve döngve,
forgott az erdő, ágat keresett,
hogy megfogózzék benne. Elesett,
elájult.
Vékony, kékkötésű könyve
mellé esett a gyantás tobozokra.
Halántékán piros lett haja bokra.
Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
fenyőszagú szobában. Sok gerendát
és sok aggancsot látott. Kint a fenyves.
Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
A fejénél egy férfi könyököl.
Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.
Irén szétnézett, mint aki nem érti.
“Elájult és behoztam” – szólt a férfi.
Irén megrémült. “Jézusmária,
maga kicsoda”? “Az erdész fia.”
Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.
Irén felkelt és elpirult nyakig.
Elmondta, hogy a fürdőben lakik
és szívbeteg és nem soká fog élni.
A szívességet megköszönte sokszor
és menni készült. Várja már a doktor
a szanatóriumban. És a néni.
A férfi nézte, nézte. És a széket
forgatta és szeme villogva kéklett.
“Apámék a szomszéd faluba mentek,
ketten vagyunk a házban. Maga szép,
oly földöntúlian szép, mint a szentek.
És meg fog halni, ha innen kilép.
Maradjon.”
Csend volt. Szívdobogtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.
Irén reszketve hátrált. “Nem lehet!”
És messzenézett. Messze. És mosolygott.
Maga elé, soká. Mint aki boldog.
És felrezzent. Némán adott kezet.
Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
Lehelethalkan sugta: “Köszönöm.”
S a fagyos úton elhangzott a lépte.
Forrás: Lélektől lélekig
Od’adtam néked mind a könnyem.
(És most fakó-vak a szemem.)
Mint két kiszáradott, üres kút
tátong az éjbe könnytelen.
Od’adtam néked ölelésem.
(És most lehervadt a karom.)
Az én tüzemnél melegedsz te,
s magam rongyokkal takarom.
Od’adtam néked mind a csókom.
(S most csóktalan, fehér a szám.)
Emlékeim halotti fátylát
harapom őrült éjszakán.
Od’adtam néked mind a lelkem.
(Van-e, van-e ily elhagyott?)
Most itt ülök a lábaidnál,
s már úgy érzem, nem is vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
láttalak téged:
ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
mindig folytatódó ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal nézed a dáridót, –
magyar-búcsúztató, testvéri magyar te,
süllyedő világban utolsó, legelső
cigány.
Forrás: Lélektől lélekig
Légy csak magad, ne fuss az istenekhez,
a végtelenbe lökve – járj magad.
Az ember a tömeg zajába elvész,
de a magány habtengerén szabad.
Légy csak magad te, a magány igazság,
szakítsd el az álság ruházatát,
az ember itt magába vívja harcát,
nem jön segítni őt hazug barát.
Légy csak magad, a harc, s veszély között.
Küzdj, s vessz el úgy, mint a hajótörött,
ki fuldokolva csap le a habokra.
S egy óceánnal száll ki zordonul
s büszkén vesz el, amíg a víz lenyomja,
mert rája mégis egy tenger borul!
Forrás: Lélektől lélekig
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
Forrás: Lélektől lélekig
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap – óriás aranypénz –
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,
bánat és csalódás nem fér a szivéhez.
Nézd a természetet, mint vál elmulásra,
minden egyes ősszel lassan hervadozva
csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
küzdelem és bukás a porember sorsa.
S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan
hajtom le fejemet síri nyoszolyámra
s édes a lemondás: az élet torz-arcát
redőosztó kézzel mosolygósra váltja,
vérezve vesződünk viharzajos tusán,
míg végre a halál karján elalélunk
s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,
a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.
Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,
mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet
s ravatalod ormán kárörvendve röhög.
Leteper a földre dühös küzdelemmel,
vasmarokkal legyűr a fekete sírba.
A temető minden kövére az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva!
Forrás: Szeretem a verseket
John Donne után
Halál, ne kérkedj, bár úgy hív a vásott:
nagy és iszonytató, egyik se vagy:
nem hal meg az, ki karjaidba fagy,
szegény Halál: nem öl meg a csapásod.
Ha édes az Álom, mely puszta másod,
tőled mi kéjjel nyughat el az agy,
hozzád igyekszik az, ki jó, ki nagy –
lelkük kiröppen, s csontjuk földbe ásod!
Cselédje sorsnak, kórnak, régi búknak,
királyoknak, mérgeknek, háborúknak,
de a bűbáj s mák szebb álmot talál
mégis nekünk. Hát mért vicsogsz röhögve?
Egy kurta álom, s ébredünk örökre,
aztán nem is vagy és meghalsz, Halál!
Forrás: Arcanum
