Violás égbolt borul a tájra,
hullámok villognak alóla,
hangot hoznak a végtelenségből,
zúdulnak egymásba-karolva.
Balcsiknál zordan mormol a tenger,
szüntelen reszket a rózsafa.
Szép ez a tenger, vad szeretettel
mintha a lelkemhez szólana!
Tenger, te lelkem habos testvére,
két szemem ragyogva megcsodált,
de én még ifjan szabad hajóval
akarom járni az óceánt.
Én még sokáig akarok élni,
szállani előre sebesen.
Zabolát vetni lehet a vízre,
de énrám, de énrám sohasem.
Forrás: Szeretem a verseket
Hajamat itt zilálja szél,
a városvégi, a kültelki.
A szív itt nagy reményben él,
s ha kell, hát vakmerő tud lenni.
Tudom, bár nem nagy örömöm,
kenyér hogyan jut itt a szájig.
Hogy lenne ehhez is közöm,
elkínozott a sors idáig.
Micsoda fertőn vágtam én
keresztül, amíg eddig értem!
Emelt a legvégső remény,
mikor már megcsuklott a térdem.
Egy lángszín lepke itt sajog
s piheg, mert elpilledt a szárnya.
Most gyenge vagyok, hallgatok –
dohog a gyár, zokog a hársfa.
remény, megpróbáltatás, gyengeség
Forrás: Szeretem a verseket
Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.
Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.
Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.
Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.
Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.
Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.
Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.
Forrás: Versek mindenkinek
Jön a fájdalom fölfelé,
hogy a sípcsont reped meg tőle,
földemé, anyaföldemé,
tolul sisaknak fejtetőmre,
megingat, barbár vállamon
rezegtet selyem-szárnyakat,
zúzik a fog, sírnék nagyon –
s értelme nincs, nem is szabad.
Forrás: Lélektől lélekig
Halántékuknál óra: fémvirág,
ketyegve hullik mérges harmata.
Csillaghullásos most az éjszaka,
az ég suhog, mint óriási ág.
Ha már az ember kisded nem lehet,
mint föld a ködben forog, hánytorog,
a percek verik, mint meteorok
a tengert, mint a Krisztust a szögek.
Ha már a férfi gond füvén legel,
csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
Az asszony vár és vágyakban delel.
És ingecskéje lágyan fönnakad
a csípején, már nem tudsz ártani
idő, halál, már alvó lábai
megébredtek és világítanak.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, csodálatos jégvirág,
táncolva megdermedt leány,
fátyolos, csipke-kombinés,
napvilágomnak ablakán.
Csillag-kripta a két szeme,
kialudtak a csillagok,
lángudvarukba éjjelre
meghíva nem ballaghatok.
Ó, csodálatos jégvirág,
mi lesz így velem s teveled?
Ha rádlehelek: tovatűnsz,
ha megbűvölsz: megdermedek.
Forrás: Lélektől lélekig
Hóval a holdig én örvénylek
lavinát hajtok elibétek
sugár-cérnával gyors a körmöm
éggel a földet egybe-öltöm
tudok éhezni, jól torozni
csillagokkal is táborozni
csillagokkal is táborozni
soha árvákat összehozni
hóval a holdig én örvénylek
lavinát hajtok elibétek
előttetek e csillag robban
én ordítok a sarkatokban
Forrás: Lélektől lélekig
Vasárnap este, borzasak a fák,
hajlik nagy esőre az ég,
ma este súlyosan hajolok rád,
számon csodaszép muzsika-beszéd.
Angyalom, a fejedet ne rázd,
gyöngy a nyakadon, szétpereg,
megrázkódik az ég, de ne lásd,
leütő gyöngyei ménkövek.
Oda, hol ágyad van, elvezess,
égszakadásban megszeress,
utána a világ kiderül,
Dávid király a holdban
édesen hegedül.
Forrás: Lélektől lélekig
Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bújdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot,
galamb a fészke kovás ganaját
elúnta, megutálta
s a csendtől megőrült harangok
bongni akarnak, noha lángban,
hát majd viaszvirágként
megolvadnak a fennkölt harangok,
bronz-dizentéria befolyja
a köveket, forró falakat –
s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje
nem akar keserű kenyér lenni,
hát majd fekete sebeket
hoz a vonat,
mert a tej nem akar
újra meg újra vízzé válni,
hát majd hirtelen bevérzenek
a tejüzemek – s a telepeken
a deszkák nápolyiszelet-sorait,
a pala-lapokat, csöveket
porrá töri az égi kerék,
mivel itt minden tiltakozik:
eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona,
óriás fekete-bársony denevér,
duhogó lágy kupolák a szárnyai,
szőrgatyás lábain óriás
görkorcsolyáit előrerúgva
leszáll a városba, megvakulunk,
megvakul a naptár, a történelem,
szerelmeim, a hosszú sörény,
aranyfüggönye csípőtöknek
pernyévé zsugorodik,
s poklok tudója magam is
tördelve kezeimet álmélkodom:
nem hittem volna soha,
nem hittem volna soha:
hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha:
hogy ti kölykek a tejfogatok
hirtelen kipotyog s iszonyatos
gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
végzetes vízszintesekkel
elkészül a város címere újra,
cirkalma lesz a füst és fohász,
mert eljön a fekete katona,
eljön a fekete katona.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Fehér volt az anyád, te meg fekete,
anyádat elásták, de te nem tudtad,
lefeküdtem melléd, simogattalak,
sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,
puha volt a füled, mint a kisnyulé,
nyakadon a csengő piros szalagon,
de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,
szívedet hallgattam, alig dobogott,
tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,
tollpihén a lelked alig remegett,
sirattalak téged, bársony-kiscsikó,
nem kellett már neked a dudlis üveg,
inkább földhöz verted halántékodat,
tejfoggal haraptad piros nyelvedet,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
bőrödet lehúzták, szárítják napon,
sírodat megásták a meggyfák alá,
gyönge a te csontod, mint a babáké,
a hajnali harmat széjjel őröli,
bőrödből csinálnak fekete sipkát,
drága bőrtarisznyát borosüvegnek,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,
a gyenge lucernát nyulak csipkedik,
ott ficánkolsz te a csillagok között,
onnan megrugdosod az én szivemet,
minden reményünket befödi a hó,
siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.
Forrás: Lélektől lélekig
