https://verskucko.com

Kategória: Nagy László

  • Nagy László: Amikor nincs kegyelem

    Feküdtél sújtó fény alá:
    a virág térdedre dől,
    szerelmem súlyos zászlaja
    tűzve van fejed felől.

    Lecsukott zsalu-levelek
    homályán, itt ülök én,
    varasodnak a zöld lapok,
    repednek, dőzsöl a fény.

    Üvegben málna-alkonyat.
    Lenyesett rózsa zihál,
    illata fölszáll, fönn bolyong
    új nyaram ormainál.

    Újra remeg a levegő,
    hol kezed integetett.
    Ágyadra szakadt óriás
    lepke az emlékezet.

    Kereng a nyárban köszörű,
    szívemből szikraesés.
    Feküdtél sújtó fény alá,
    keltsen a fölismerés.

    Ifjúság, szentség szétomol,
    gyere be, birkózz velem.
    Fönségesebb az ölelés,
    amikor nincs kegyelem.

    Forrás: MEK

  • Nagy László: Hóharmat mardos

    Hóharmat mardos, levél emésztődik,
    ideje jött a zablátlan erőknek,
    völgyek emlőin rettenetes kölykek,
    vaksin gomolygó ködök nevelődnek.

    Dalos madárnak ég nem nyílik többé,
    mérgesebb lett a fellegek futása,
    rám jön a tél, ó, mért kellett elhagynom
    szívednek forró udvarát, Zsuzsánna!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László: Szerelem emléke

    Szerelem emléke, viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    világíts belső éjszakánkba,
    mert szívünk megvakult,
    beborult, elvadult,
    kitörve édes vonzalomból,
    átkozott csillagként csak rombol,
    tördeli párját,
    szeretőjére halált gondol.

    Viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    ragyogd be szívünk éjszakáját!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László: Bánatot váltunk

    Bánatot váltunk szerelemre,
    apadj le, szívem ijedelme,
    ne esedezz holdatlan estért,
    világossággal jön, ki megtért.

    Akit oly sokszor megdaloltál,
    viharból jövő liliomszál,
    piros liliom, nem fehérlő,
    letörni nem tudta a ménkő.

    Tekintetemtől megszelídül,
    szívzuhogástól földre szédül,
    szemeit ájultan behúnyja,
    szeretni kell újra, meg újra.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László – Himnusz minden időben

    Te szivárvány-szemöldökű,
    Napvilág lánya, lángölű,
    dárdának gyémánt-köszörű,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Te fülemülék pásztora,
    sugarak déli lantosa,
    legelső márvány-palota,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Siralomvölgyi datolya,
    festmények rejtett mosolya,
    templomon arany-kupola,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Díjra korbácsolt versenyló,
    lázadásokban lobogó,
    csillag, dutyiba pillantó,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Harctéri sebek doktora,
    hazátlanoknak otthona,
    mézes bor, édes babona,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Piaci csarnok álmosa,
    nyomorúságnak táncosa,
    Szilveszter-éji harsona,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Béta-sugárban reszkető,
    sok-fejű kölyket elvető,
    tengerek habján csörtető,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Minden időben ismerős,
    mindig reménnyel viselős,
    bájokkal isteni erős,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Öröktől belémkaroló,
    vánkosra velem hajoló,
    varjakat döggé daloló,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Iszonyattól ha szédülök,
    ha a pimaszság rámdönög,
    önmagammal ha küzdök,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Jog hogyha van: az én jogom,
    enyém itt minden hatalom,
    fölveszem kardom, sisakom!
    Gyönyörűm, te segíts engem!

    Felragyog az én udvarom,
    megdicsőül a vér s korom,
    galambok búgnak vállamon,
    gyönyörűm, ha segítsz engem!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László – Aranypénz-térdű szerető

    Aranypénz-térdű szerető,
    muzsikás, lángsisakos,
    te táplálsz engem egyedül,
    bú-baj ha belémtapos.

    Ősszel édesült szerelem,
    mint a bor télre kiforr,
    lélekben erős ragyogás,
    mint a pohárban a bor.

    Világra kedvem te szülted,
    tipródva bajaimon,
    nélküled szemetet eszem,
    rozsdás vizeket iszom.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László: Én fekszem itt

    Én fekszem itt a kihűlt földön:
    eleven kincse még a nyárnak,
    vétkek s rossz jelek rohamozva
    édes húsomra idejárnak.

    Igazán s végleg téged várlak,
    érdes tüllben gyere lassúdan,
    horzsolj végig s hagyj itt örökre
    izzó kikerics-koszorúban.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László: Te sem vagy fehérebb

    Érzem halántékom
    kék ütőerének
    ugrálását, belső
    dörgését a vérnek.

    Kint levél se csattan,
    a világ elhallgat,
    vadmadár a szívem,
    valakiért jajgat.

    Bolygó szemeimmel
    keseredek érted,
    ideszívlak hozzám,
    gyújtva megidézlek.

    Én lélekzek benned,
    élsz bennem, te bátor,
    vagyunk mi egymásnak
    fölvirágzott sátor.

    Te sem vagy fehérebb,
    te sem vagy ártatlan,
    édes elszánásban
    nem vagyok páratlan.

    Szerelem, arannyal
    befújt hársfa-teknő,
    rengess minket, födj be
    tüzes bárányfelhő!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: Az elmondhatatlan szavak

    (részlet a búcsúbeszédből, Nagy László ravatalánál, 1978. február 6., Farkasréti temető)

    Árváid állnak körül, Legelső Csillag. A vak sors, a sötét erők sortüze ezúttal is tévedhetetlenül célba talált. Akár legutóbb: októberben.

    Örökségeden, a befelé határtalan Szabadság szikkadt kenyerén megosztozunk: maradjon elfogyhatatlan étkünk. Pirinyó morzsája is édesebb mindannál, amit a jóllakottak terített asztala kínál.

    Dögvészes parton a terített asztal ott áll ma is. Dúl a vendégség körülötte. Minden kísértés pedig a Te kezed által megjelöltetett. Talpát, tenyerét ki-ki szemügyre vegye, barátaim: nem virít-e rajt világosszürkén a hamu? A körmök alól kitetsző koromszemcsék is szigorú önvizsgálatra szorítanak. Ezért a szerencsés túlélő csak kellő indokkal s illendő áhítattal vegye szájára szentséges nevedet. A Te sírodra nem hullhat szemét.

    Hagyatékod: a Mű, a megbonthatatlan, felülmúlhatatlan.
    S hagyatékod: a fejünk fölött összeroppanó mennyboltozat – a ránkszakadt felelősség.

    Kortársak, utódok, kezdő s leendő pennaforgatók, nem tollat temetünk ma itt, de kardot.

    László, segíts a túlsó partról, mert egyetlen fedezékünk a megmaradás, megmaradásod.

    Teremtő erőd virágában távoztál közülünk, váratlanul. Csaknem belédpusztultunk. Eleven arcod hiánya a mi holtig tartó vigasztalanságunk.

    Mégis: satuba fogott szívünket szorítsad mindenkoron, hisz munkában Mérce, virtusban Példa Te voltál, Te vagy;
    biztos ítélet Tündöklő Tükre Te voltál, Te vagy;
    lázban kovácsolt damaszkuszi Penge Te voltál, Te vagy;
    Igazság Angyala, Tisztesség Oltára Te voltál, Te vagy;
    Hitünk Sziklája, Hűség Vaspántja Te voltál, Te vagy;
    jó ügyek Cinkosa, gyöngék Istápja Te voltál, Te vagy;
    másokat gyógyítván Magadat Pusztító Te voltál, Te vagy;
    sárkánytorokba döfő Szent György lovag Te voltál, Te vagy;
    sárkányok fogán Ártatlan Áldozat Te voltál, Te vagy;
    verőerünkön Átvérzett Kötés Te voltál, Te vagy;
    csikókkal áldott Édeni Mező Te voltál, Te vagy;
    Iszkáz és Istensegíts között Te voltál, Te vagy;
    Petőfi fölszántott sírja Te voltál, Te vagy.

    Nagy László! Tőled én elbúcsúzni nem tudok.
    A Téged szeretők nevében siratlak.
    Irgalmas Földanyánk, fogadd be legkülönb Fiadat. Ámen.


    Forrás: PIM

  • Szécsi Margit: A kivirágzott kéz

    Nagy Lászlónak

    Ki forgat a ragyogó űrben?
    Ki tölti be még a véremet is sugárral?
    Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
    száguldó sorsom ostorával, urával?

    Én apró almácska, a föld szájai közt
    lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
    Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
    ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

    S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
    s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
    mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
    Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
    De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
    benövi áldott bőr azt, ami lárva,
    rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
    foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
    körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Beérik minden, érik a vihar is az égen,
    feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
    nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
    fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

    Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
    felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
    fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
    hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

    Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
    elragadjam, én, a világ női vagánya,
    zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
    Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
    Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
    Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
    Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Nagy éjszakámat én álmodom teli
    élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
    forgunk majd a termékenység csillagterében –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Irgalmatlan az idő, rideg szelében
    gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
    De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
    gyere velem táncolni a halálba.


    ,