Kategória: Szerzők

  •  Parancs János: Szobában

    Szobámban ülök, börtönömben. Nézem a falat.
    A csörömpölő rezgést figyelem, a szív verését.
    Higgadt vagyok és éber, mint a ragadozó vadak.
    Nemhogy aludnék, hagynám a reménykedést;
    mondanék igent, vagy mondanék nemet.
    Ha bátrabb lennék, ha lépnék egyre tovább,
    mit nyernék, ha ölni mernék?

    Apály és dagály: az értelem mint inga leng.
    Átzúg a rettegés a testemen. Az évek
    hordalék kincse feslő, színes kacat:
    végig hadartam a halálomat,
    s most a szív ernyedt, cselekedni gyáva.
    Menekítő közöny hív; a beleket a félelem rázza.

    Meddig reménykedem még, s mit remél a lélek?
    Ha izzó tűzben elenyészem, beismerem majd a vereségem?

    Az idők mélyén sarjad a törvény:
    dárdáit a nap az oldalamba vágja,
    s lebukom mint lőtt madár, a nemlét kosarába.
    Menekvő lelkem nem kell senkinek;
    nincs mi összefogná szétnyílt testemet,
    s nem marad csak a bódult csönd utánam.

    Ülök a szobámban; nézem a falat.
    Várom míg végigég a cigaretta;
    aztán fekszem majd hanyatt.
    Egyedül; most már mindig csak magam;
    úgy mint letört ág, vagy mint halott madár.
    Nincs bennem harag, megbánás, csak fáradt vagyok;
    s tudom, mi miért, és tudom, kire mi vár.
    Mért lennék gyáva? Érted is viselem a gyászt.

    Összegyűlt bennem a múlt szemete, lucska;
    nem tudok nem emlékezni: a gyalázat visszafáj.
    Huszonöt éve élek, azóta szédít a halál.

    Nem láttam csak a pusztulást,
    nem láttam soha mást.
    Mi végre születtem?
    Mit ért a lázadás?
    Az emberek közt tehetetlen voltam;
    egyetlen hangot nem tudtam adni másnak.
    Nem értettem meg senkit és semmit;
    mi haszna hát a zokogásnak?

    Íme az újabb vereség, ami egy bolondnak kijár:
    szánakozó elismerés, gúnyos mosoly, jó tanács.
    A szégyen mardos: miért is szerettelek?
    Látom még mint moccan az éj, oszlik a képtelen látomás.

    Ülök a szobámban; nézem a falat.
    A mohó idő csattog, húst tépnek a fogak.
    Nincs remény: csalok, vagy elpusztítanak.
    A fájdalomtól lüktet a szem:
    hűségem is hasztalan.

    S mégis élni szeretnék;
    lucsokban, vérben is, ha más már nem maradt.
    Torkomból még bugyborékolva föl-föltör a dal,
    és várok, és nem adhatom meg magam;
    bár csöndes az éjszaka, és néma a kinti világ.

    Forrás: Parancs János versei.

  • Lator László: Hajnalka

    Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás
    csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre
    Indák sürü indák egymást tépő
    egymásba fonódó zöld ölelése

    Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
    borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag
    Felhős szirmok súly nélküli tánca
    a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt

    Hullám hullám duzzad elindul a bontott
    táj a kakukkfűillatu rét tenyerében
    Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
    Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben

    Forrás: Lator László versei.

  • Kassák Lajos: Viráglegenda

    Kertünkben már alszanak a virágok
    langyos szellőben és holdfényben alszanak.
    ha elég bátorságom lenne hozzá
    leszakítanék egy violát, hogy reggel
    színnel és illattal keltsem kedvesem.

    A hold muzsikája szól a kert felett
    s közben, mintha aludnának virágaink.
    Aztán látom a függöny résein át,
    egy kibomlott rózsa leszakad az ágról
    s mint a madár, átszáll a szomszéd kertbe.

    A hold ekkor éppen előttem úszott
    s Szent Dávid, kit mindnyájan nagyra becsülünk
    letette hegedűjét és egy kancsót
    nyújtott felém a messzi ég küszöbéről.

    Igyál, mondta. Nem. Aztán mégis ittam
    és egészen elfelejtettem kedvesem.
    Óh, a virágok már mind szárnyra keltek
    s míg részeg voltam, döntöttek sorsom felett.

    Forrás: Kassák Lajos versei.

  • Gyurkovics Tibor: Lebegés

    Csak arra emlékszem hogy éltem
    aztán arra hogy meghalok
    lebegtem a homályos fényben
    de tudtam – a tiéd vagyok.

    Forrás: Gyurkovics Tibor versei.

  • Bella István: Csodák és csudák

    Julian Tuwim után, szabadon

    Egyszer júliusban
    kéken havazott,
    ebcsivitelésre
    madár ugatott.

    Füvek kék tavára
    tehéncsorda szállt,
    sárga égen zöld nap
    kék dalt kóricált.

    Virágok torkába
    lepke fészkezett,
    s mindez még egy percig
    se történhetett.

    Félig leeresztett
    szempillámon át
    néztem, ámuldoztam:
    De csuda világ.

    De hogy kinyitottam
    szemem, a csoda
    eltűnt, s minden szürke
    lett és mostoha.

    Minden fény s varázslat
    köd lett, s jeltelen…
    De azóta gyakran
    behunyom szemem.

    Forrás: Bella István összegyűjtött versei (a vers Julian Tuwim nyomán, szabad átköltésként született).

  • Gyurkovics Tibor: Pasztell

    A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,
    az ablakomból látom, mezítlen láb halad.
    Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék
    ajándékul neki, mint ritka dolgokat.

    Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,
    hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,
    hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,
    ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.

    Ha néha megpihen, mellére rátapadnak
    fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe
    s szívják belőle a szerelmet és az ablak
    keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.

    Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,
    mint bábok színházában türelmes figura
    és mint az alvajáró átszeli a vidéket,
    az ég aljára lép s betér a kapuba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Az ifjúságon immár…

    Az ifjúságon immár túljutottam,
    Napjaim lejtése már nem szilaj,
    Már nem zuhog, mint vad víz, áll nyugodtan
    És simán, mint a hűvös, bús olaj.

    Ó, bús olaj, kit szűrtek fájó prések,
    Lelkem olaja…….eség,
    Megkenni véled a vén szenvedések
    Sajgó hegét…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztury Dezső: Mélyülő örvény

    Az évek múlnak, s múlhatatlan
    nyomuk bennünk marad;
    életünk bomlik s bonthatatlan
    örök-egy pillanat.

    Súgta, mondta, zengve dobolta
    a szívünk, hogy szeret;
    mint vad láng lobogtatta volna
    életem életedet;

    S ha egymást meggyötörni vitt a
    dúlt vér, tépett ideg,
    kéz szó fordulva csapott vissza,
    magát sebezve meg.

    Kín, szenvedély kiforr, letisztul,
    elnémul s névtelen
    van, mint a lét, mely létezik, túl
    szavakon, tetteken.

    Az évek múlnak s múlhatatlan
    nyomuk egymásba vész.
    Életünk bomlik s bonthatatlan:
    együtt csonka-egész.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Jön január

    Porka havak esedeznek,
    sopánkodnak a verebek.
    Jegenyefán ócsárolják
    Januárt a zajgó csókák.

    De Január rá se ránt a
    fákon csárogó csókákra,
    sem a tetőn dideregve
    siránkozó verebekre.

    Azért van a csűrön cserép,
    bújjon alá, aki veréb,
    s a füstölgő kémény mellett,
    aki csóka, melegedhet.

    Jön Január, megy Január,
    kinek-kinek kedvébe jár,
    szánkót csusszant, ródlit lódít,
    gyermekekkel hógolyózik.

    A kucsmáján, lám, mit látok,
    egy korai hóvirágot.
    Sorra sétál minden házat,
    s boldog újévet kívángat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Januári rokokó

    Fázik a kéz, az arc is didereg,
    csontom északi oldalát zuzmó lepi.
    Most fordul észak felé január,
    jeges úton kopognak körmei.

    Senki, senki, csak a sirályok könnyedek:
    a befagyott Duna táncpallóján
    szökdelnek, mint Csokonai
    ugrós dámái farsang napján.

    Csapong valami kóbor zene is
    a túlvilágról, karcos rokokó –
    a Margit hídról ellátok odáig.

    A szökdelő vonókra most kezd hullni
    a hó, a hó, az elkárhozó hó.

    Forrás: Lélektől lélekig