https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Lesznai Anna: Szilveszter hídján

    Hej, lángol a rőzse, dalos kandalló,
    hamvadó rőzse, daloló palló.
    Évből az évbe karcsún hidalló
    Szilveszter hídja: most általléplek.

    Mit vigyek magammal az eredő évbe?
    Mit vonjak magammal a révülő révbe?
    Mit lökjek a lángba, mit ejtsek az éjbe?
    Hej, haj.

    Hej, haj! vigyem a batyum, vigyem a nótám?
    Vigyem a házam, vigyem a szolgám?
    Vigyem az ősöm, vigyem a párom?
    Mit vigyek által az ingó határon?
    Hej, haj.

    Elverve a terhem, elszórva a nóta
    a házam is zárom, szabad a szolga.
    Ősök örökje, örökös párom
    nem viszlek által az ingó határon.

    Nem viszlek át téged se, te kérdő, te kedves,
    köntösöm széle könnyedtől nedves.
    Hej tulipiros örvény, tulipiros árok!
    Túlnan a hónap, hol szivem jót kap:
    Szilveszter hídján egyedül járok!
    Hej, haj!

    Ki szól utánam, ki int haraggal,
    hangosan halló harangos hanggal?
    …Istent se viszem által a hídon:
    vagy megelőzött, vagy őt se hívom.

    Lépteim mezők, szemeim percek,
    fürtöm hevében aratás serceg,
    ujjam újhodás, ajkam ajándék,
    két karom szándék, térdeim halmok,
    melleim delelők, csípőim alkonyok,
    rokolyám tenger, lélegzetem szél,
    homlokom csillag, szívem szivárvány!
    Egyedül megyek át Szilveszter hídján.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Hajnali kakasszó

    Hajnali három óra tájban
    a szürkeség hirtelen kettészakad,
    kakas-harangok érce
    szikrázik az ég alatt,
    aztán még jobban megdermed a csönd
    kis ideig nem hallani semmi neszt –
    s a harmadik kukorékolás után
    zizzenő szalmazsákokban
    a hajnal mocorogni kezd.

    Ablakszemek hunyorognak álmosan,
    a piszkos ég megrázza magát,
    homályos sarkokba búvó,
    menedéket kereső éjszakák
    riadalma remeg,
    hálóköntösüket levetik
    az ébredő fellegek,
    s üde sétára indulnak tova,
    amíg zeng diadalmasan
    a gőgös harsona.

    Távolról egy-egy vonatfütty felel,
    s egyre erősödő zajok
    kelnek szárnyra,
    a város minden porcikája
    pezsdül, kavarog –

    • s közben elhallgat az érctorkú vitéz
      (már nélküle is elég zaj van itt),
      s dagadó mellel gyűjti az erőt

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Fodor Ákos: Ha már

    (én csak akkor ettem-ittam valamit is,
    ha tányérom, poharam el is mostam)

    (én csak akkor voltam valahol is,
    ha már haza is érkeztem onnan)

    (én csak akkor éltem majd valaha is,
    ha már halálomat is letudtam)

    Csak a szeretet v a n. Csak a Rózsa:
    nem “ha”, nem “már”. – Föltétlen. Bonthatatlan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Vakrepülés

    Oda és azért,
    amiről úgy tudom: nincs,
    de érzem, hogy van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Rondó

    mert aki Téged megtalált, életet talált.

    elvetted tőlem a halált
    és adsz helyette életet
    napról-napra; napról-napra
    köszönöm és bocsátom meg neked,
    hogy elvéve tőlem napról-napra
    a jól megérdemelt halált

    – adsz béke helyett örömet:
    veszendőt az örök helyett,
    elvéve tőlem a halált

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Mantra

    Míg élnél, vedd úgy:
    a rossz nem egyéb, mint csend
    előtti vihar.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Nevessünk

    Nevessünk!
    -Szenvedtünk már érte.
    Rajzoljunk Napot az éjsötétre!
    Fessünk virágot kövekre, hóra.
    Felejtsük el, hogy lenne-volna!

    Van mindenünk ami csak számít!
    -Szívünk…
    és könnyünk úgy világít

    Fekete rögökön,
    Tócsákban, sáron,
    Hogy aki keres,
    Az ránk találjon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Részlet

    „… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.

    Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:

    – Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák…
    illatukat neked gyűjtik a rét virágai…
    jöttödet lesi az ösvény…
    jöjj, siess…!

    Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.

    Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.

    Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.

    Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.

    És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.

    Így.

    Most aludj jól, a mese véget ért.

    A fák is alszanak már odakint.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A hársfa mind virágzik…

    A hársfa mind virágzik,
    a csíz mind énekel,
    a lomb sugárban ázik,
    csak szíved alszik el.

    Nyílnak feléd a lányok,
    mint ékszer-ládikók –
    nem is figyelsz utánok,
    kedved beszőtte pók.

    Már csak hitet szeretnél,
    szolgálnád Ég-Urát,
    minden hiút levetnél,
    viselnél szőrcsuhát.

    A hársfa mind virágzik,
    a csíz mind énekel,
    a lomb sugárban ázik,
    csak szíved alszik el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kalap

    Egy kalapról szól ez az ének
    s e pár együgyű fura rím,
    figyeljenek reá szelíden,
    ó, hölgyeim és uraim.

    Gazdája csákót tett fejére,
    de ő a fogason maradt,
    az előszoba fogasán volt
    ez a kalap,
    egy szürke, fess civilkalap.

    Azóta várt, várt az urára,
    unalmas volt az élete,
    bélése csöndesen kifeslett,
    szélét fehér por lepte be.

    Bizony megvénült és megőszült,
    olyan volt, mint egy lomha agg,
    hogy bóbiskolt a bús homályban
    a vén kalap,
    a vén és elzüllött kalap.

    Egy légy repült reája néha,
    de mindjárt tovább ballagott,
    majd egy dühös moly hullt beléje
    s rágcsálta a rongy szalagot.

    Egy szúnyog jött s azt mondta: zizü,
    zizü, bölcsen ezt mondta csak
    s várt ősszel, nyáron és tavasszal
    a jó kalap,
    a jó és hűséges kalap.

    Később édes lakást vett benne
    egy önző és mogorva pók
    s ekkor kitörtek a szivéből
    keserű, fájó, furcsa szók.

    Mi lett belőlem, boldog isten,
    a sors haragja hová csap?
    Voltam civilfej koronája,
    én bús kalap,
    koldus és gyászoló kalap.

    Mult éjjel a gazdája távol
    tűzben, viharban elesett.
    A kalap szíve összedermedt
    s sírdogált is egy keveset.

    Aztán egy szél a földre lökte,
    holdfényben égtek a falak…
    Így halt meg az előszobában
    szegény kalap,
    szegény, szegény, szegény kalap.

    Forrás: Lélektől lélekig