https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Dsida Jenő: Már hiába nézel

    Úgy hagytad el az ifjúságot,
    mint aki hörgő hófuvásu, téli
    estén párás szobát hagy el
    s hogy még marasztják, titkon azt reméli –
    De mind hallgatnak, senki sem szól,
    szél fú be az ajtóközön
    s ő lassan indul, keze a kilincsen
    és visszanéz és elköszön.

    Úgy hagyott el az ifjúság,
    mint a holtak. Bizony, holtak szokása
    habfátyollal takarni el
    arcukat, hogy többé senki se lássa.
    Utoljára még megölelnéd,
    de karodat lágyan lefejtik
    és ellopják és kiviszik a holtat
    és énekelve földbe rejtik.

    Ó, érettsorsú, árva férfi,
    ki lápok lángjait űzted rohanva
    s már-már elérvén, húnyni láttad
    s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!
    Te harmincéves férfiarc,
    sokat tudó, öregedő,
    leheld vakká tükreidet, ne lássék
    titkod a sok finom redő.

    Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
    Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
    Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
    fütyörésszél az ifjúság halálán.
    Teste testedben mállik el,
    míg babrálja a lágy enyészet, – –
    fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
    s eltűnik. Már hiába nézed.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Dsida Jenő, erdélyi magyar költő, ifjúság, elmúlás, öregedés, férfisors, idő, gyász, lélek, melankólia, emlékezés

  • Dsida Jenő: Apokalipszis

    Amerre én megyek
    lángot vetnek a hazugság-erdők,
    bennégnek a kifacsart gondolatok,
    a maszkok lehullanak.
    Néhány gitár és hegedű vijjog
    nagyon messziről:
    emlékek, emlékek, emlékek,
    nem komolyak, nem fájnak.
    Kiönt medréből a köd,
    elnyeli a sugarakat,
    elönti a tornyokat,
    templomok, házak nincsenek,
    az anyám sem mosolyog,
    keringő, szédült zuhanás
    van a szívem helyén.
    S a tetőn, bolondságok fölött
    két kitárt kart mereszt
    egy hívogató, fekete,
    borzalmas kereszt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: CSÓKOS REDŐK

    Májusvégi csóktól égő,
    lázadozó homlokomon
    szaporodnak a redők.
    Rajt feledték súlyos vétkük,

    • amikor még együtt égtünk –
      tíz, húsz, vagy száz szeretők.

    E redőktől félve-félek:
    hozzámtapadt ellenségek,
    csókok útja, búk öle;
    tíz, húsz, vagy száz szeretőknek
    megrugdosott országútja:
    egykor tüzes börtöne.

    E redők majd egyszer éjjel
    leszállnak a homlokomrul:
    mérges kígyók, ó-bűnök;
    ráfonódnak a nyakamra
    s mielőtt még belefúlnék,
    az ágyamon fölülök

    s köztük egyet: régit, régit,
    legtöbb csóktól égőt, vérzőt
    megölök! Agyonütök!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Túlélni

    Hazugság hogy túlélni
    mit gyomor nem bír el
    hazugság meglapulni
    amikor ütni kell

    Áltatás megmaradni
    lelkünk sebeivel
    szabadságot pótolni
    nem lehet semmivel

    Fondorlat az alázat
    hogy majd valamivel
    kijátsszuk mit a börtön
    rácsával ránk lehel

    Csalás bunkerba bújni
    itt csalás elaludni
    és csalás szemet hunyni
    ki-ki maga felel

    Árulás egyezkedni
    árulás elfeledni
    sebet vagy igazságot
    ha belehalni kell.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: HALOTT SZÓK HONA

    Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
    valami keshedt, görbe árokparton,
    amire méla álmot vet az alkony.

    Vágyaim ma szép esti szigetek,
    valahol lent, a szőke jónvidéken,
    hol hárfapengés az égen.

    Vágyaim ma a tiszta mosolyok,
    fáradt virágok álmos illatsúlya,
    mely nyújtózkodva kiliheg az útra.

    A vágyaim ma lábad alá kúsznak,
    hogy elvigyenek: hol a szók fehérek
    s halottan szépek. Hova én el nem érek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A világ megteremtése

    Igen, tudom, még nem volt a világ,
    Csak az erők nyugalmas vize,
    Fojtott dühű, nagy vize,
    Nem volt még hal se, de halat akart,
    Nem volt még dal se, de dalolni akart,
    Asszony se volt még, isten se volt még,
    Vagy isten volt-e az egészen férfi,
    Egészen gyermek, nem tudom,

    • Most munkás lehet, vagy talán költő,
      Hiszen mindegy a munkás, a költő –
      Ő volt még egyedül, nagyon magába,
      Mint én vagyok most, olyan magába.
      Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
      Társat akart és csak szeretet volt.

    Nem tudott tán még beszélni se,
    Nem tudott tán már hallgatni se,
    Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
    A te víg, meleg szemedre gondolt,
    Aki ha látná, nagyon szeretné,
    Aki ha lenne, nagyon szeretné,
    Frissen fürödve jobban szeretné.
    A te víg, meleg szemedre gondolt
    S a vízbe lépett,
    A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
    Elnyelte, mint a villámot az éj
    És ő lesüllyedt a fenekéig,
    Feneketlen víz nincs-fenekéig.

    A víz felhőkbe szállt a szíve fölött,
    Jéghegyekké vált a háta mögött,
    Akkor születtek a hideg csillagok,
    Akkor születtek a meleg napok,
    Ő volt még egyedül, nagyon magába,
    Társat akart és csak szeretet volt,
    Terád gondolt és az, az megölte,
    Meglеtt a világ – csak szeretet volt –
    Akkor megölte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Búcsúfia

    A tanyáról jött Tandari Valér
    Öreg szülékkel a nagy búcsúra.
    A pöttöm szöszke lány most lát először
    Világi vásárt és templomi oltárt.
    Künn a tanyán csak Isten napja süt
    S Isten szegénye őrzi a libát.
    Egy léggömböt vett az egész rokonság
    A kis Valérnak, szép piros szinűt,
    Mely ott lebeg a szöszke fej fölött.
    A vén templomba is bevitte persze
    Az új jószágot a boldog gyerek
    S amíg ő némán, tátott szájjal ámult
    A túlvilági tündöklő csodákra,
    Az arany és ezüst barokk mennyország
    Szentjeire és angyalaira
    S amíg hallgatta repeső szívével
    A magasságok orgonaszavát,
    A búcsúfia léggömb hirtelen csak
    Elszállt kezéből és repült vígan,
    Pirosan, mint az élet és öröm
    A mennyezet felé, hol régi mester
    Remekén hódolnak három királyok
    A betlehemi gyermek jászolánál.
    Öreg szülék és Tandari Valér
    Ijedten látták szállani a gömböt.

    • Istentelen! – csattant föl egy mogorva
      Templompribék. Vörös! – zúgott a másik.
      Valér szepegve és szipogva állott
      És kicsi szíve riadót dobolt.
      A piros üdvözlet pedig mosolygón
      Suhant, suhant a hívő nyáj fölött
      S a kis Jézuska ölében pihent meg.
      A kis Jézuska áldást adva nézte
      És úgy tetszett, hogy néki kedvesebb
      Ez áldozat, mint arany, mirrha, tömjén
      És szinte mintha szólott volna ajka:
    • Ne félj, kis hívem, Tandari Valér!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: TÉLI IDILL

    Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
    Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
    Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
    zihált a melle, vert a szíve döngve,
    forgott az erdő, ágat keresett,
    hogy megfogózzék benne. Elesett,
    elájult.

    Vékony, kékkötésű könyve
    mellé esett a gyantás tobozokra.
    Halántékán piros lett haja bokra.

    Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
    fenyőszagú szobában. Sok gerendát
    és sok aggancsot látott. Kint a fenyves.
    Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
    A fejénél egy férfi könyököl.
    Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.

    Irén szétnézett, mint aki nem érti.
    “Elájult és behoztam” – szólt a férfi.
    Irén megrémült. “Jézusmária,
    maga kicsoda”? “Az erdész fia.”

    Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
    Az órainga lengett. Hullt a hó.

    Irén felkelt és elpirult nyakig.
    Elmondta, hogy a fürdőben lakik
    és szívbeteg és nem soká fog élni.
    A szívességet megköszönte sokszor
    és menni készült. Várja már a doktor
    a szanatóriumban. És a néni.

    A férfi nézte, nézte. És a széket
    forgatta és szeme villogva kéklett.
    “Apámék a szomszéd faluba mentek,
    ketten vagyunk a házban. Maga szép,
    oly földöntúlian szép, mint a szentek.
    És meg fog halni, ha innen kilép.
    Maradjon.”

    Csend volt. Szívdobogtató.
    Az órainga lengett. Hullt a hó.

    Irén reszketve hátrált. “Nem lehet!”
    És messzenézett. Messze. És mosolygott.
    Maga elé, soká. Mint aki boldog.
    És felrezzent. Némán adott kezet.

    Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
    Lehelethalkan sugta: “Köszönöm.”

    S a fagyos úton elhangzott a lépte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Köztem és köztem

    1.

    Mintha kihaltak volna az évszakok,
    megdermedt zöldben fürödnek a fák.
    Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
    Megkövült idő. Haláltalan világ.
    Nem merek élni. Lélegezni sem.
    Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
    csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
    Rettenetes nehéz az idebenn.
    Hát élek, félek, alakoskodok.

    2.

    Köztem és köztem ott áll a világ,
    mint a tükör arcom és mása közt.
    Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt.
    Örömet búra, bút örömre föst.
    Telet játszom: hajamat behavaztam,
    de velem szemben a tükörben tavasz van:
    hó hullatja szirmát, vagy meggyfa-ág
    Tejútja leng, az Androméda-füst
    ködöl, görgeti fényét sár, virág.

    3.

    De jó is, hogy nem lehet ugyanaz
    soha, ami magamagának látszik.
    Hogy halandóban halhatatlan havaz,
    hogy a mindenben esendő-én halálzik.
    De ha majd szájam elé tesznek orvul,
    s mosolyom dermedő jéggé csikordul,
    mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít
    ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt
    az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Engedd

    Engedd, hogy a világ törvényén
    kívül helyezzelek.
    Engedd, hogy ezer csók-parázzsal
    borítsam testedet.
    Engedd, hogy lágy símogatással
    hivjam elő vágyaid.

    Fogadj magadba. Vad szenvedélyem
    elűzi gyötrő álmaid.
    Fogadj magadba és érezd
    az összefonódás minden mámorát.
    Fogadj magadba, hogy a lelkem
    kibonthassa minden zálogát.

    Fogadj magadba.. engedd…
    hogy felfedezzük egy kéjes
    éjszaka minden zeg-zugát.

    Egy viharos éjszakáért
    nem kellenek már a nappalok,
    s beteljesedett éjem után,
    mint Tiszavirág meghalok.

    Forrás: Lélektől lélekig