https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Szabó Lőrinc: A szelíd tanitvány

    Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
    hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

    Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
    Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

    Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
    magányodat szeretem és lelked kételyeit,

    mert örök szomorúság borzong benned,
    mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

    Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
    Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.

    Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
    mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: [Szeretlek. Milyen kínos ez a szó]

    Szeretlek. Milyen kínos ez a szó.
    Minden tagom úgy húzza, mint a görcs.
    Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak.
    Megszakadok, és te is összetörsz.

    Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet.
    Ma például igen jól vacsoráztam.
    Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz?
    Csúszik a láb az összefagyott sárban.

    Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad,
    és fiú-tested vajjon hova rokkan?
    amelyet látva, a gyönyörüségtől,
    emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam.

    Pedig szeretnék egy vászon-ruhát,
    s rántott halat szeretnék sütni este,
    kihajtott ingben írnál a verandán,
    ánizs-szagú süteményt csipegetve.

    A szomszéd kertben hársfa is lapulna,
    mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban,
    de júniusban délfelé megolvad,
    s a falon át, langyos kezedre csorran.

    Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót,
    most tapogatni, mint húsban a vázat,
    mert görcsbe rándul egy-egy ízület –
    elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !

  • Juhász Gyula: Áldás a fenyőkre

    Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
    Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
    Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
    Ti állottatok csak árván a világon.

    De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
    Ti maradtatok csak örök virulóan.
    Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
    Néma hirdetői örök Szerelemnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Ha itt volnál

    Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél
    a munkából hazatérő embereknek.
    Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán
    lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít.
    Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás,
    csak gyorsabban mennék, biztosan elérném.
    Ha most itt volnál: apró mondatokból
    fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd
    és megnyugtató puhaselyem-mondatokból,
    hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb.
    S egy égszinkék szót az ujjadra húznék.
    S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Kezemben tartom a szivedet

    Kicsi testvér, a kezemben tartom
    a szívedet: Mért olyan hideg?
    Ha az égre nézünk, odafent is
    zöld füvet látunk, locsogó kis
    patakokat s az erdők fordított képét.
    Látod, ott megyünk mi is,
    az árnyas úton, milyen kicsinyek
    vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
    gyöngén ölelem jobb karommal
    a derekadat: mindjárt eltűnünk.
    Nem az a fontos, amit nagyképűen
    egymásnak mondtunk és a világnak.
    Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
    ott megy utánunk, szereti a kis fekete
    törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.
    A vén kofaasszony, akivel pár jó szót
    szóltál, fehér kendőt lenget utánunk:
    ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét.
    Nézd, milyen piros sugarakkal,
    piros örömmel vár minket a
    messzeségek messzesége; kezemben
    tartom a szívedet: melegedik, melegedik…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Üzenet az üvegvárból

    Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
    kemény lapokból vont a végzetem,
    magamba zárni minden élesen
    kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
    mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
    való világba ütni ércfejét.

    Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
    a zárt üvegfal gátlón visszatart

    • mint víztartó az úszkáló halat, –
      hogy hozzád érjek és te testtel érj, –
      maradsz te nekem puszta forma, fény,
      a képzeletnek engedő anyag.

    E lágy elemből gyúrom győztesen
    veled-csatázó, karcsú szobrodat,
    ki átkarol, ha itt az alkonyat,
    velem dalol, ha vérem énekel
    az álom oldó, híg esőiben,
    s velem virrad meg minden hajnalon,

    hogy nappalomnak számos gondja közt
    kinyíló számos, rejtett résen át
    belémeressze súlyos áramát,
    s a pattanásig töltve véremet
    ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
    szederjes szájjal egyre ordítoz.

    De bűvös váram tűzálló üveg!
    falát hiába vívja vérsugár,
    olvasztja száz szikrás idegfonál,
    nem olvad, pattan szét, – de szívtelen,
    szűkös terébe azt, mit szív terem:
    bezárja sűrű, fojtó lázaim.

    Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
    hogy játszanám ki rendelt végzetem!
    hogy lennék egyszer én is meztelen!
    csak érezhetném pőre bőrömön
    mint borzad át [a] végső, nyilt öröm,

    • de mégis, így is mondom: jól van ez.
    • Mert néha látlak, késő délután,
      amint a tóra mész, te szép modell,
      s ilyenkor álom-másod nesztelen
      utadba áll: mint kíntól kergetett,
      egymáshoz űzött, megtévedt kezek
      imádkoztok veszendő lelkemért.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Idegen ébredés

    Felszáll a köd. Szívverésünk zaja
    végigdördül még egyszer rajta,
    finoman reszket. Lépünk, lépünk, de
    miért nem ér földet a lábunk?
    A sötétség tágranyitott ajtaja
    előtt apró sugárrongyok libegnek,
    minden elmúlik, és mi elalszunk.
    Ébredésünk ágyát idegen virágok
    illatozzák, idegen lesz az
    ének és a tengerek arca.
    S nem emlékezünk egymás nevére.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Annak az estnek meredélyén

    Elmondhatom e milyen voltál
    annak az estnek meredélyén?
    Mint kivont kard-él, úgy ragyogtál
    szerelmem zárult édenénél.

    Én azt hsiezm, hogy Te is félnél
    tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.
    Ha engemet mennyedbe vinnél,
    mélyebbre hullnál a pokolnál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Homlokod homályából

    Kiszolgáltatsz a boldogságnak,
    s már nem is tiltakozhatok.
    Elmentél s nyomodban esi kezdett a hó,
    hogy itt maradjon belőled valami.

    És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből
    attól piros a képem:
    járok azóta hömpölygő huzatban,
    utcákat fölsebző zenében.

    S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket
    ahol velem szerettél volna járni-
    A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
    a Napba akar szállni.

    Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
    jobban szeretsz te, jobban:
    Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
    hazátlan pillanatokban.

    A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
    Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
    A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
    S homlokod homályából csapkod felém egy lepke.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Néma jajszó

    Ó boldog az, ki idejében elmegy,
    Mikor remény ég még a homlokán
    És úgy néz végig napjai során,
    Mint arcélén egy győzelmes seregnek.

    De jaj annak, ki él még s már halott,
    Előtte semmi és mögötte minden,
    Keze remegve babrál egy kilincsen,
    Amely kinyitna egy vakablakot.

    Barátaim, ne nézzetek ma engem,
    Ki az üres és süket végtelenben
    A semmit várva vergődöm magam.

    Imádság, átok, minden hasztalan,
    A jóság és a szépség sírva néznek,
    Hisz nemrégen még a szívemben éltek.

    Forrás: Arkanum