Eloson bizony eloson
a szerelem eloson
homályos utakon loppal
egy csapáson a farkasokkal
szemek szúrnak a csönd mögül
a fűben kecskebéka ül
s vállat-fejet fordítva bámul
utána míg a láthatárról
le nem tűnik nagyhirtelen
a farkasléptű szerelem
Forrás: Lélektől lélekig
És ne engedd, hogy visszanézzek.
Csak azt, csak azt ne engedd,
Hogy visszanézzek.
Az én parázsló pártos két szememnek
Én törvényt tettem.
És két kőtáblát, hideget,
Kemény kezembe vettem.
És szóltam: A hegyek megett
Énekek zúgnak, szárnyasok, nagyok,
S én nézni akarom a hegyeket,
És énekelni akarok
Harsanó hegyi éneket,
És magamnak örök dallá idézni,
Hogy én legyek a Te dalod.
És nem akarok visszanézni.
Te láttál, mikor lemerültem
A zúgó vízbe, ama szent habokba,
S a tüzes vízben elmerülten
Te láttál ott dalolva és zokogva.
És hétszer csaptak rajtam át
A szentséges habok
És hétszer mostak végig-végig,
S Te tudod, hogy rólam minden levált,
Hogy most már énekes vagyok,
Hogy most már mind a dalok a tiéid.
Én így születtem: vízben s tűzben.
S most már itt voltam az innenső parton.
Odaát éppen sírt az álmos alkony,
De itt a hajnal fénye égett.
És én kemény mellemre tűztem
A két kőtáblát, (én kincsem és pajzsom)
És elindultam a hajnali tűzben.
És Te tudod, hogy megláttam az útat:
Azóta járom.
Hogy eldobtam a bimbós koszorúkat,
Csak egy vesszőm maradt,
Keményen és kopáron,
És most esengve várom, egyre várom,
Hogy vesszőmön virág fakad.
És eleitől fogva tudtam,
Hogy visszanézni nem szabad.
Pedig látod, a két kőtábla
Már olyan sokszor megrepedt.
Mert tétován sokszor megállva
Elernyedtek e bús kezek,
S lecsúszva föld fakó porába
A két szent tábla könnyezett.
És olyan sokszor zúg a szélben
Valami fáradt félelem.
Azért ne engedj visszanéznem,
És lásd, azért maradj velem.
Forrás: Lélektől lélekig
Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad,
Mint fényben és illatban megillanó madárka.
Hogy úgy fürödj belé fiatal napsugárba,
S légy mint a lepke szellő s a vidám virradat.
Akarom, hogy szabad légy. Hogy mint egykor kiléptél,
Bot és köpönyeg nélkül, szökdelve, könnyedén,
Dallal és bizalommal, az útnak kezdetén,
Akarom: menj, s ne állj meg az út koldus felénél.
Mindent elvess magadtól. Csak ama citerát
Tartsd meg, mellyel az útnak dalát dalolta ajkad.
Királyi koldusságod meze ragyogjon rajtad,
És verje újra ujjad a királyok dalát.
Légy bátor újra bízni. És minden renyhe láncot
Repessz örökre ronggyá. Hogy mindent porba rázz,
És úgy szökellj az útnak, mint fürge óriás,
S inaid vígan ropják az áldozati táncot.
Rút béklyó már ezentúl nem nyűgzi tán kezed,
Megolvad mind a vas dalodnak új tüzétül,
De lásd: még ölelőn és sárgásan sötétül
Csuklódon egy aranylánc. S jaj, tűzből született!
Alattomos arany, forróbb a vad tüzeknél.
Lágyan csókolja csuklód, zsibbasztja izmaid,
Virágszemeivel szemed közé vakít.
Lásd: ez az a bilincs, amit te nem kerestél.
E lánccal vonna még az elhagyott világ:
A zárt ajtó, amelynek vérhulló-fű a nyitja,
A feneketlen árok, amelynek nincsen hídja,
S ijedt mesék susogják, mi rejlik odaát;
A testvér gyöngyvirágok, amikhez sose nyúltál,
Amik elől lezártad a pilláid korán,
És az az esti illat, mely rádsuhant puhán,
Ha néhanap szelíden ernyedtre alkonyultál.
De én nem akarom, hogy a szemed lezárd,
És én nem akarom, hogy most elalkonyodjál,
És hogy megállj pihenni a nehéz lótuszoknál.
Akarom, hogy felpattanj és a karod kitárd.
Akarom, hogy szabad légy. Talpad alá teperjed
A virágok varázsát. Hadd hulljon a szirom,
És illanjon az illat: virág légy, akarom,
De bontatlan maradjon titokszín csodakelyhed.
Lásd, titkos távolokból keményen szól az ének,
És nagyon és riasztón nagyot akarok én:
Úr légy, azt akarom, mosolygó és kemény,
Mert királynak születtél s királyok mesterének.
Mérföldes mutatónak, oszlopnak hívtalak,
Magasraemelt karnak, előrenyújtott ujjnak,
Harsonának, amelytől vér és velő kigyúlnak,
És koszorúba gyűlnek a kóbor sugarak.
És hogyha sírna benned a haldokló virág még,
És ha a vállad roppan, ha csikordul a csont:
Kezed szorítsd ökölbe, és lábdobbantva mondd:
“A holtaknak a holtat! Te, akarom, király légy!”
Forrás: Lélektől lélekig
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.
Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.
Merre nincs csillagfény – arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.
Forrás: Lélektől lélekig
Feje fölött az izzó sárga ég,
Köröskörül magány és messzeség.
Lábainál a rőt, sivár homok,
Sehol se élet-, se halálnyomok,
Kőarcán közöny a néma lepel,
Kőszeme nem kérdez és nem felel,
Kőkeblét hiába kendőzgeti
A hajnal, az alkony – mindegy neki,
Mert ő a szfinksz.
Évezredek mentek fölötte el,
Ő lomhán gunnyaszt. Szót se érdemel!
Mindössze annyi történt azalatt,
Hogy nőtt a föveny egy pár vonalat.
S jőnek utána új évezredek.
Mi lesz? Mi lenne? A homok pereg.
Ma még csak köldökéig ér neki,
Egykor majd egészen betemeti.
Mit bánja a szfinksz!
Forrás: Lélektől lélekig
A végtelenséget belátom;
Kezdet seholsincs énmegettem.
Átestem miljó változáson;
De nem tudom, mikor születtem.
Ezer halálom volt immár nekem
S születésimnek száma végtelen.
Voltam az első vércsepp egykor,
Amely Kainra csepegett,
S a rózsaszál, mely a habasszony
Vércseppiből keletkezett.
S mikor kő voltam, hideg, érzéketlen,
Nyugalmat én akkor se leltem;
Mert Jákob rajtam álmodá,
Hogy angyallal harcolt soká!…
Volt egyszer egy mihaszna, vak s beteg;
Mondott egy hosszú, büszke éneket
Hős Ilionról, harcokról… szegény!
A koldusbotja voltam én.
Sok szeretője volt Aszpáziának:
Én voltam a szíve neki.
Egy bölccsel egykor engem itatának.
Hjah! bölcset gyilkol, aki teheti.
Abdérában csupa bolond lakott;
Engem, a békát, egy se bánthatott.
S voltam a Kleopatra buja szája;
Antóniuszt csókoltam eleget;
S hogy elrohadt a föld legszebb rimája,
Belőlem kígyó mérge lett.
Az asszonyok is mérgesek;
Marnak, kínoznak, rontják véredet.
Jézusnak egykor Golgothán,
Mint szivacsot nyujtott a vad pogány.
Sóhajtozám Ahazvér ajkain:
Meg nem halhatni óriási kín!
Lángoltam és eretneket
Nyaldosnom óh, be jól esett!
S midőn szél ingatott a fán
S voltam borízű alma, tán
Megettek?… óh, dehogy!… fura!
Tellnek valék a centruma.
Pestis voltam s megöltem legelébb
Egy olasz amoroso kedvesét.
Tövis koromba’ volt egy kis kalandom
Burgundi Máriával, s mért tagadnom,
Jó tréfaság volt s mondhatom,
Gyönyör volt a szemérmes asszonyt
Halálra kínzanom.
Nem is levék aztán pocsékra tinta;
Mert egy sűrűvérű komédiás
(Rosszgyomrúak mondják, derék írás)
Hamlet históriáját vélem írta.
Később, emlékszem, Don Quijote
Agyában volt a székhelyem,
S a jó lovag legott
Sovány s bolond lett szörnyűségesen.
S mert nincsen kötve semmi helyhe’,
Lettem Maratnak nyelve,
Aztán meg’ édes torkú csalogány;
Megédesült dalomtul a magány.
Voltam pompás kamélja; kéjjel
Örömlány keblén hervadék el.
Sőt már golyót is öntöttek belőlem;
Csatába vittek katonák;
Prédára lestem puskacsőben
S Petőfi szívét jártam át.
S bár sorsom ennyit változott,
Nem múltam el s el nem múlok.
S míg ezeket beszélem,
Egy bolondnak fejében
Egy darab agyvelő vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Akartok a lelkembe látni?
Ismerni mély rejtelmeit?
Nem remegek mindent kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit.
Szeretni és gyülölni mélyen
Tudok s kimondom szabadon;
A sorssal szembeszáll kevélyen
Szilaj, erős akaratom.
Szeretem azt, amit gyülöltök,
Mi éget, mint a nyári nap,
Lelkembe lángot lángja öntött,
Fölöttetek magasra csap.
Gyülölöm azt, amit szerettek,
Az aljast és a köznapit,
Miért titokban gyáva reszket,
Silány szerelme nem vakit.
Erényem egy van: a szabadság;
Ezért hevülnek a nagyok,
Ezt rettegi a lelki vakság; –
Bünöm is egy van, hogy: vagyok.
Hogy itt vagyok e torz világon,
Hol rózsa vértalajba’ kel,
Hol összeég fertői lángon
E tiszta, bátor, hű kebel.
De összeég bár, újra-él majd
A szellemüdv s az égi kín
És földöntúli szenvedély hajt
Új létet szálló hamvain.
Nem süllyedek mégsem közétek,
Mert lelkem tiszta, mint a nap,
Nem éri vész, nem fogja vétek,
Mert mindennél hatalmasabb.
Mert lángja hit, hatalma eszme,
S tudvágy emészti szívemet,
Istennek óriás szerelme
Átjárja minden ízemet.
S ami hevít, amit imádok,
Csak önnön lelkem lelke az;
És legyen üdv vagy legyen átok,
Csak lelkem átka, üdve az.
Nem ismerek én más hatalmat,
Csak ami szívemben ragyog;
Idegen Isten! nincs hatalmad!
Magamon úr csak én vagyok.
Oh tudtok-é lelkembe látni?
Megértni mély rejtelmeit?
Oh lehet-é nektek kitárni,
Mi benne érzés, eszme, hit?
Forrás: Lélektől lélekig
Ma éjféltájt, a párna ránca közt
felébresztett a bánat hűvös ujja.
Mellcsontomon verejték gyöngyözött,
mert álmaimban otthon jártam újra.
Felültem, kusza hajamban lapoztam,
aztán, mint kit imára hív a hit:
a háztetők között elnéztem hosszan
a Tejutat, az űr Kárpátjait.
Sokáig ültem. Vén vándor tekint
így vissza, ha a boldog partra átért.
Amit szerettem s bírtam: mind, de mind
eladtam egy szellőcske szabadságáért.
Futóbolond, mit tettem én magammal,
ki ingoványban hontalan üget?
Nem hívott útnak ágy, sem rakott asztal,
csak az utálat és a rémület.
De ki csitítja el bennem a bút
és takar be bundájával, ha fázok?
Távol barátok szólnak s a Körút
szegélyén hívnak a poros akácok.
Ám én csak itt ülök, szemközt a sorssal.
Vállam mögött komisz hajcsár a kín.
A tavaszi föld nedves ajka most vall:
bürök fakad az éjjel ágain.
Látlak-e még, országom, puszta kert?
Egy félmarék derékkel most itt állok.
Kivágom-e velük magam mint vert
csatákból a középkori királyok?
S ha nem? Véghetlen hosszú még e séta
s én ösmerem az őserdő szagát.
Ott bujdosom majd, elfeledt próféta,
ruhám nem lesz, a szemem zöld agát.
Kisárgulok a napban mint öreg len
s én sem tudom majd, hol barangolok,
míg elnyúlok holtan, bár oly töretlen
derékkal mint a régi angolok.
S mit mondhatok tinéktek akkor én,
hű hívek, túl a síri pálmafákon?
Szerelmes, messze szívetek hevén
melengetődztem hűvös éjszakákon.
A főváros porán még eltalál tán
lábam hozzátok: fiatal, hiú
árnyék leszek s e kései találkán
belépek mint az elveszett fiú.
Deziré elment, Lorca is halott,
József megőrült és Rilke kiégett.
Tudjátok-e rólam, hogy ki vagyok?
Zörgő csontváz, leborulok elétek.
Forrás: Lélektől lélekig
Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
tarka zászlókkal integet.
Nem látja más, csak te tudod,
mi van a homlokod megett:
cirkuszporond és arzenál,
hol minden együvé vegyül,
mert rendet sohasem csinál
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
szájas demagóg, lázadó.
Te vagy a buta nép neki,
téged uszít és téged óv.
Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
és ha a hallgató bedűl,
kaján szamárfület mutat
az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül
élősdid, kis belső tetű,
húsodtól s véred italától
torkiglakott tekintetű.
Megvárja, míg a szív megáll,
a szemgolyón át elrepül,
és egy új testbe költözik
az a kis ember ott belül.
Forrás: Lélektől lélekig
I.
A munka mámorától ittasultan
Gondolatom ha olykor elpihen
S lassan elúszik mély vizeiben
Az éntelennek, a jövőm s a múltam
Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan
S mintha megállna virrasztó szívem,
Fekszem az éjszakai semmiben
És semmijében annak, ami voltam:
Egyszerre sajgó semmiségem éje
Ketté hasad s mellemre rázuhan
A halhatatlan kérdés meredélye:
A semminél sötétebb lenni mélye:
Lehet-e semmi ami van? – s hogyan,
Hogyan lehet az, hogy valami van?
II.
Kérdezted már, mi az, hogy “Én vagyok”?
Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém.
Látom, hogy vérzik – az ujjam, nem én!
De mért szisszentem akkor oly nagyot?
Én érzem, hogy a vérző ujj sajog.
A drót lennék a lámpa belsején?
A drót a fényes, de nem ő a fény.
Én nem a fényes, én a fény vagyok.
Nem is a fény, nem is a fájdalom –
Más, ami érez, és más, amit érez:
A fényt is én csak érzem, gondolom.
Csodálkozás, nyiss nékem ablakot!
És gyújts nekem fényt a meztelen énhez,
Mondd meg nekem, mi az, hogy “Én vagyok”?
III.
Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát?
Milyen egyetlen, milyen szuverén!
Érzed-e láttán, amit érzek én:
A mélyek és a magasok varázsát?
A napra húzó mélyzöld kupolán át
Ezer ágán és ezer levelén,
Egy miniatűr kozmosz kebelén
Érzed az élet izgató talányát?
Látsz-e a lengő kupolákon túlra,
Hová a szemnek nincsen más fel-útja
Hallod a hívást a mély lombokon?
Én hallom, érzem, olykor szinte látom.
Hallod? nem hallod? botszívű barátom?
S csodálkozol, hogy én csodálkozom?
IV.
Csak egy perc, – mondod, – csak egy pillanat,
Ki tudna minden percet számbavenni.
Csak egy pillanat, annyi mint a semmi.
Már nem is volt – csak egy szemvillanat.
De míg egy szó átlépte ajkamat,
Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi
Hunyta szemét le örökre pihenni!
S hányon betelt üdvösség, kárhozat!
Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra,
Egy máson tán kigyúlt az élet lángja
S egy történelem indult ez alatt.
S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz
S magadat a bizonynál bizonyabbhoz
Ez a pillanat, – csak egy pillanat!
V.
Csodálkozom azon, hogy megszülettem,
Csodálkozom azon, hogy meghalok,
Hogy lábam alatt egy világ forog
És egy mindenség kering körülöttem.
Én nem keringek. Amit szemre vettem,
Hallok, tapintok – ízek, illatok: –
Énbennem vannak, – s én én maradok
És ők sincsenek megkétszerezetten.
Én én vagyok, olyan, mint minden ember,
És mégis, mint a Hold a végtelenben,
Egyedül úszom és fogyatkozom.
S egy messze láng mindig megújít engem
S a Teljes Fény elönti homlokom.
S én úszom, úszom és csodálkozom.
VI.
Csodálkozás! Te vagy az ember-elme
Első ügyetlen-édes mozdulatja,
Ami ösztönből lélekké avatja,
S te utolsó, beérett szenvedelme.
Belőled él az ihlet áhitatja,
Te nélküled a szív nem énekelne,
Szürkére fagyna szava és szerelme,
Te minden alkotásnak édesatyja!
Mikor elhangzott az első legyen
S az újszülött angyalok lábhegyen
Hallgatták a Hallhatatlan szavát,
Akkor születtél s el sem is enyészel,
Mert az Isten szívére te kísérsz el
Pihegő dalt és dadogó imát,
Az ezredeknek ezredein át.
Forrás: Lélektől lélekig
