Ma éjféltájt, a párna ránca közt
felébresztett a bánat hűvös ujja.
Mellcsontomon verejték gyöngyözött,
mert álmaimban otthon jártam újra.
Felültem, kusza hajamban lapoztam,
aztán, mint kit imára hív a hit:
a háztetők között elnéztem hosszan
a Tejutat, az űr Kárpátjait.
Sokáig ültem. Vén vándor tekint
így vissza, ha a boldog partra átért.
Amit szerettem s bírtam: mind, de mind
eladtam egy szellőcske szabadságáért.
Futóbolond, mit tettem én magammal,
ki ingoványban hontalan üget?
Nem hívott útnak ágy, sem rakott asztal,
csak az utálat és a rémület.
De ki csitítja el bennem a bút
és takar be bundájával, ha fázok?
Távol barátok szólnak s a Körút
szegélyén hívnak a poros akácok.
Ám én csak itt ülök, szemközt a sorssal.
Vállam mögött komisz hajcsár a kín.
A tavaszi föld nedves ajka most vall:
bürök fakad az éjjel ágain.
Látlak-e még, országom, puszta kert?
Egy félmarék derékkel most itt állok.
Kivágom-e velük magam mint vert
csatákból a középkori királyok?
S ha nem? Véghetlen hosszú még e séta
s én ösmerem az őserdő szagát.
Ott bujdosom majd, elfeledt próféta,
ruhám nem lesz, a szemem zöld agát.
Kisárgulok a napban mint öreg len
s én sem tudom majd, hol barangolok,
míg elnyúlok holtan, bár oly töretlen
derékkal mint a régi angolok.
S mit mondhatok tinéktek akkor én,
hű hívek, túl a síri pálmafákon?
Szerelmes, messze szívetek hevén
melengetődztem hűvös éjszakákon.
A főváros porán még eltalál tán
lábam hozzátok: fiatal, hiú
árnyék leszek s e kései találkán
belépek mint az elveszett fiú.
Deziré elment, Lorca is halott,
József megőrült és Rilke kiégett.
Tudjátok-e rólam, hogy ki vagyok?
Zörgő csontváz, leborulok elétek.
Forrás: Lélektől lélekig
