Jöttök, csöngettek,
egymás kezébe adva a kilincset.
Te szőkén s gyászfeketében,
ő kimarjult, kék farmerszoknyában,
mint aki csuromvizes hetek után
egész májusban egy dombtetőn szárítkozott.
Veled az erdő is jön, a temető is,
országok, eltitkolt érzékiséggel,
a méz,
a méz, a káromkodás,
a káromkodás, a méz, az alkohol fojtott anarchiája
s őrült muslica-bandák
s őrült muslica-bandák hopszaszáznak a fejed fölött.
S nincs tél, ha jössz, nincs nyár,
csak láz van a bordákon belül, nagy kékség
és vetkőző szavak a szájban.
Ő meg csak betoppan mindig,
mint aki jó hírrel jön,
mintha saját magától hozna üzenetet.
A szempillája: fekete sás,
csípője körül egyszerre két tavasz
és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy
fehér vonat
futna el hangtalanul.
Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve,
nem is gyanítva, ki a másik:
barát-e?
barát-e? barátnő-e?
álmok takarítónője?
hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe,
én játszom titkon a kezetekkel is
egy ágyban,
egy időben
egy hiányban –
a világ kiszáradt gödreiből is
én nevetek föl külön-külön a kedvetekért
s nem szomorít, hogy kárhozat ez:
a halálomban megoszthatatlan
leszek úgyis.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
