Kategória: Szerzők

  • Vitó Zoltán: Van úgy az ember…

    Van úgy az ember,
    hogy álmodozni vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – riasztó úton – csak a valóságig.

    Van úgy az ember,
    hogy bár szólani vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – tétova úton – csak a hallgatásig.

    Van úgy az ember,
    hogy bátorságra vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – bénító úton – a megalkuvásig.

    Van úgy az ember,
    őszinteségre vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – ösvényes úton – csak a hazugságig.

    Van úgy az ember,
    hogy építeni vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – vak-sötét úton – csak a rombolásig.

    Van úgy az ember,
    hogy bár szállani vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – ingoványon – az elnyelő mocsárig.

    Van úgy az ember,
    hogy az Összhangra vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – veszejtő úton – lelke káoszáig…

    Bizony, van úgy az ember:

    otthagyná gőgös, „koronás” helyét;
    sóváran nézi buksi kutyájának
    lélek-gyémántként csillogó szemét:
    és sírva simogatja
    egy őzgidácska ártatlan fejét:

    Ám úgy is van az ember,
    haragra, bosszúra készül előre,
    de egy kedves hang csendül, –
    és szelíd barátság sarjad belőle.

    És úgy is van az ember,
    hogy balsorsára készül már előre,
    de egy tiszta fény villan, –
    s búvó remény, öröm sarjad belőle:

    Mert úgy is van az ember

    – sorsáért bármily balszerencsét átkoz –;
    egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
    és mégis eljut, eljut önmagához,
    – kalandos úton – legjobb Önmagához.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Én is

    Én is világot hódítani jöttem
    s magamat meg nem hódíthatom.

    Csak ostromolhatom nehéz kövekkel
    vagy ámíthatom és becsaphatom.

    Valaha én is úr akartam lenni
    ó bár jó szolga lehetnék!

    De jaj, szolga csak egy van: az Isten
    s uraktól nyüzsög a végtelenség.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Maradj velem!

    Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
    Tetőled, csak hogy néha lássalak.
    Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
    Néhanapján nagy árvaságomat!
    Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
    S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
    Szeresd versem rendetlen ritmusát
    S számláld rendetlen szívverésemet!
    Különben maradj hites uradé –
    Különben maradj Krisztus uradé –

    Az egyiktől is ennyit kértem én.
    A másiktól is ennyit kértem én.
    Te tudod Isten: bűn volt-e vajon
    Ez a könyörgés és ez a remény –?
    Elvitted egyikét a föld alá,
    És más tájékra most a másikat.
    Itt hagytál engem tehetetlenül
    Könyörtelen csillagaid alatt.

    Hisz néha fényes híd a messzeség,
    De máskor mégis nagyon-nagyon kell
    A biztonság, hogy kéznyújtásnyira
    Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
    A néhanapos drága lehetőség:
    Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
    S egy hozzámhajló röpke pillanat,
    Mely megsimítson, mint virágos ág.
    Elmúlhat tőlem különben örökre:
    Mit szerelemnek szólít a világ.

    Maradj velem! Leszáll az én napom.
    Bagoly huhog szálló napom felett.
    Maradj velem! E jajra ki felel:
    A világ végezetéig veled?!
    Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
    És tiszta, mint a hó kristályai.
    Maradj velünk: Jézust is erre kérték
    Alkonyba-hulló tanítványai.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Szeptember…

    Édes, édes most a nap,
    bor van benn, vagy méz?
    első csókban nyár és ősz
    kéken összenéz.
    Mámoros a levegő,
    lenge tánc a fény,
    senki sincs ki ellenáll,
    hősebb legyek én?

    S vajon hősebb aki sír?
    jobb-e aki fáj?
    melyik hűség igazabb?
    s már felel a táj –
    gesztenyéken rőt levél
    s második virág,
    zsenge bimbók és avar,
    bolond a világ?

    Te is becsapod szívem
    súlyod, bánatod?
    mind ledobtad mit a sors
    orvul rád rakott
    s úgy perdülsz most táncosan
    mint kit szél kavar,
    álljak? fussak? melyik több?
    honnan e zavar?

    Új virágzás és gyümölcs
    vegyül itt, mohó,
    kecskerágó, bodza is
    mind csupa bogyó
    s mire kóró lesz a zöld
    csipkerózsaág
    virít majd a csitkenye
    kihívó virág,

    gúnyos, piros üzenet
    mire jön a tél,
    csattogó fehér fogától
    senki sincs ki fél.
    Háry János minden fa,
    dicsekvő legény,
    messze van még tél és fagy,
    hencegjen szegény.

    Te is hősködj ma szívem,
    hidd a vágy, a nyár
    örökké tart, jó kaland,
    s mindig útra vár –
    s feledd, feledd hogy a vég
    mindig síri hó,
    ahol annyi vágy után
    megpihenni jó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Imhol itt az este

    Kisbabácska, tente,
    imhol itt az este,
    alszik már a kenyér is, lenkendőbe kötve.

    Alszik a rosta, a búzamag,
    alszik a sípban minden hang,
    alszik a rokka, a kenderkóc,
    macska fekszik benne.

    Alszanak kint az utak,
    utak mellett a kutak,
    erdő mélyén trombitál,
    horkol a nagy medve.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi József: Egy százlábú lesántulásának szomorú története

    Egyszer régen egy százlábú kóborolt a kert alatt
    100 lábnyomot hagyott hátra, amerre csak elhaladt
    Mert a százlábúnak kerek 100 lába van átlagba,
    jobbra 50, balra pedig ami 100-ból hátra van.

    Ment, mendegélt a 100 lábú, ám az egyik bal lába
    beakadt egy ici-pici csipkebokor aljába.
    Apró tövis, szúr is döf is, a kis lábát elvágta,
    így 99-re lett már a 100-as felváltva.

    Nem segített szegényen sem olyan sem emilyen szer,
    de hát azért eltotyoghat még 99-el.

    Ám de másnap kora reggel rálépett egy darázsra,
    s mert jobb lábát vitte le a nyulánk fulánk marása.
    Így hát két lába van oda, persze így se sánta még,
    ehhez így is maradt éppen 98 hátralék.

    Azonban úgy fél 10 tájba felbukott egy kavicsba,
    hogy a számarányt így egyel egy kissé megjavítsa.
    Ismét egyik bal lába tört ki éppen bokába,
    s most már nem volt csak 97 ép láb birtokába.

    Persze azért maradt elég láb amelyre ráállhat,
    és a mi fogalmunk szerint nem számíthat sántának.

    Ám 11 órakor rázúdult most egy jégverés,
    most egy jobbik lába tört ki, hogy ne essék tévedés.
    Persze így is maradt azért még elég a raktárban,
    nem számíthat sántának hisz még 96 láb van.

    De mikor a toronyóra elütötte a delet,
    megcsúszott és hasraesett, egy bal lába odalett.
    De még így is egész biztos tudomásom van róla,
    bár csak 95 maradt, mégse szorult mankóra.

    Mégis 37 perc múlva csak úgy kutya futtába,
    30 jobb lábbal lépett egy cigaretta csutkára.
    Nagy sistergés hamu, korom, ez lett volna rémes kép,
    ha a csikket nem taposták volna el már réges-rég.

    Így maradt a 95, de sajnos nem sokáig,
    mert egy szúnyog lecsipkedett egy jobb lábat bokáig.
    94 maradt tehát, vagy tán nem jól emlékszem,
    ismétlésül szaladjunk át mégegyszer az egészen:

    csipkebokor, darázs, parázs, kavics és a jégverés
    hasraesés falánk szúnyog, nincs itt semmi tévedés.
    Stimmel, mindegy gyerünk tovább had rágjam csak át magam,
    tizenegy múlt s kilencvennégy lábacska még hátravan.

    Hát csak úgy ment mendegélt, de megbotlik a szalmába,
    és kitörik szegénykének megint csak egy bal lába.
    Így 93 maradt, azaz várjuk tartsunk sort,
    mert az egyik törött lába közben ismét összefort.

    Kilencvennégy az állomány mint az előbb, ám de nézd,
    a szegény kis százlábúra leskelődő szörnyű vészt.
    Egy lánctalpú vontató jön, ó ha ez rá taposna,
    széjjelmálna szegény pára vékonyra és laposra.

    Itt is van már, hunyd be szemed, kinyithatod ne, még ne,
    épp a két talp közé került, megmenekült szegényke.

    Ám de lássuk a lényeget, sok részlet nem érdekes,
    néhány lába úgy tört ki, hogy csak számolni érdemes:
    93, 92, 91, hőőh 90, 89, 88, 87, 86,

    Nyolcvanötnél a százlábú már egy kissé bicegett,
    ezért egy kis gallyacskából néhány szálkát kiszedett.
    Így került egy nyaláb faláb a töröttek helyére,
    menjünk vissza hát a mese leges legelejére.

    De mert félek, hogy Önök tovább nem fognak ráérni,
    megkérdezem önöket hogy ki szeretne rálépni.
    Ön szeretne? Ön is? Jól van akkor rajta tegye meg,
    Elpusztult a rusnya féreg, hogy a fene egye meg!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Téli reggel

    Ködben ember haladt.
    Páncélos hó harsant a súly alatt.
    Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
    Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
    Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
    fény szédítette s egy napos titok,
    s dermedt rügy-csipkerózsikák között
    dalolt:
    – Nyitni fog, – nyitni fog, – nyitni fog!…

    Feje felett
    azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
    s hókristályos lett kalap és kabát:
    a rikoltozva rebbenő madár
    leverte rá a cifra bükk havát.

    S amerre járt:
    hegyek ontották rá a napsugárt
    s hó-szikra kápráztatta – milliárd!…

    Köd várta lent.
    A ködbe visszament
    s házába tért derült aszkétaként.
    Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
    – Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Madách Imre – Ne légy közömbös

    Kerülj, miként más sarkát a delej,
    Mint szirtet a hajós utában,
    Gyűlölj, mint angyal a kárhozatot,
    Mint csendes éj a vadzajú napot:
    Közömbös csak ne légy irántam!

    S ha látom, hogy szívedben szűm iránt
    Akárminő, de érzemény van,
    Remény táplál mindaddig engemet,
    Mert aki gyűlöl, még talán szeret.
    Közömbös csak ne légy irántam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Porszem a Szaharából

    A Szaharában jártam egyszer, régen,
    A napperzselte sivatagfövényen.

    A pusztának a Számum nekivágott,
    Megálltak remegve a karavánok.

    A homokot a szél seperte zúgva,
    Meglapult ember, állat összebúva

    Én kitártam a kebelem a szélnek,
    A szélkavarta, roppant, üres térnek.

    Akkor, nézve a nagy kietlenséget, –
    Egy vándorporszem a szívembe tévedt.

    Ő megpihent, a szívem védi, ója –
    De lettem én a földnek bujdosója.

    Örökkön-szomjas, elátkozott lélek,
    Akit a Számum hagyatéka éget:

    Egy porszem csak, de szívemhez tapadt
    És benne van az egész sivatag.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rónay György – Hat vers a Korintusiakhoz, 2.

    Magad helyett
    az egész világot
    kell szeretned…

    Magad maradsz maholnap, oly magad,
    s úgy hullnak el mellőled a barátok,
    hogy az élőknél közelebb találod
    magadhoz néha már a holtakat,
    kik némán őrzik lent a holt nyarak
    közös reményét, míg te zord magányod
    rideg telében meddőn múlni látod
    a napokat, havakat, holdakat: –
    rabságod őre, lassankint belátod,
    hogy magad helyett az egész világot
    kell szeretned, s csak úgy leszel szabad,
    ha egy helyett milliók rabja vagy,
    s elveszve bennük, önkéntes halálod
    áldozata lesz a föltámadásod.

    Forrás: Lélektől lélekig