Kategória: Szerzők

  • Leleszi Balázs Károly: Tedd meg, ha teheted

    Van, amit megteszünk, amit talán
    majd egyszer megteszünk,
    s van, amit soha sem fogunk megtenni.
    Bankszámlát nyitunk,
    költségvetést készítünk,
    spórolunk, tervezünk,
    hitelt veszünk fel,
    aztán nekiveselkedünk…
    Minek is?…
    Persze olykor az is előfordul,
    hogy álmokat kergetünk…
    Holott egy kéz is elég volna,
    egy bezárt kaput kinyitni,
    a másik kezéből a csomagot kivenni,
    egy arcot megsimogatni,
    kéznyújtásban barátságot felajánlani,
    egy sebre gyógyírt hinteni,
    átölelni egy vállat,
    egy kéz is bőven elég volna felmutatni
    a helyes irányba vezető utat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szóló sziklák között

    Állottam a völgy fenekén,
    szédületes sziklák szorosán,
    és néztem a mélyből
    az égreszökő magasokba.
    Haragoszöld fenyveseken túl
    meredek, nagy szürke falak,
    tarkahomlokú, roppant sziklaapák
    meredeztek elő
    idegen magasokba.

    Nekem, állónak szűk út szorosán,
    bújó völgy sárborított fenekén,
    szirtekközi szélben
    szólottak a sziklák.

    „Mit akarsz köztünk,
    por gyermeke, szólj.
    Férgek fia, föld unokája,
    mit akarsz a magasban,
    sártaposó?
    Ez itt az erők kőszáli világa,
    a keménység kőbirodalma,
    ez a sziklavilág.
    Itt semmi sem él,
    füvet se, fenyőt se találsz,
    ez itt a halál testvérbirodalma.
    Itten csak a felhők
    bús tábora jár,
    csak a förgetegek,
    szilajon rohanó szelek ajka dalol
    rettentő énekeket,
    miket emberi fülnek
    meghallani nem jó.
    Hangjukra a vér tüze megfagy,
    fátyol fut a szemre,
    kemény köveken
    megcsúszik a láb.

    A sziklavilág nem az embereké.
    Ez itt az erők kőszáli világa;
    férgek fia, sár unokája,
    mit akarsz te közöttünk?”

    Így szóltak a sziklák.
    Felszökve helyemről
    felkúsztam a kőmagasokba,
    és szívtam az ormi szelet,
    s megtelt a szívem
    a kemény nagyság,
    az égreszökő nagy erők
    érzéseivel.
    S leszálltam a völgybe,
    s hallottam verni völgynek
    lágy szíve erét.
    És zöld puha pázsit ölén
    csörgő kicsi forrás
    kristály vize mellől:
    az égreszökő magasokba,
    a sziklavilágba
    úgy néztem föl, mosolyogva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: Csuáng Cö mondta

    „Ha egy ember véletlenül a másik
    lábára lép a zsúfolt piactéren,
    úgy magyarázgat. (»Nagy a torlódás itt,
    bocsásson meg, alázatosan kérem.«)

    Ha öcskösével teszi ezt a bátyja,
    pardón-t mond gyorsan. Ezzel elintézte.
    Ha az apa lép a kölyök lábára,
    semmit se szól, mintha nem venné észre.

    A legnagyobb udvariasság mentes
    a formalitásoktól, és a teljes
    bölcsesség tervezetlen, de kiárad,

    mint a folyók. Tökéletes szerelmet
    nem lehet demonstrálni, és a teljes
    őszinteség nem nyújt garanciákat.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Magadnak felelj

    Az megrontás, ha
    gyönyörre tanítasz, vagy
    ha bűntudatra?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj

    (Reményik Sándornak)

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    de fáradt nem vagyok,
    és bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    a szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    amely ma szerteszét
    elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    s azóta minden évszakújuláson
    még-még újabbnak, ifjabbnak látom,
    és örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    a hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    embernek, őznek örök anyaemlő:
    vedlik és újul az emberi öltő,
    meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Tájkép

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
    mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
    s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
    hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
    Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
    a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
    a város száz torony- és kürtő-árbocát
    s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

    Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
    és fent a csillagok születésére várva
    az eget szénfolyók útja csíkozza be
    és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
    Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
    s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
    ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
    s építek éjszaka tündéri várakat.

    És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
    látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
    csókos, madárdalos estét s reggeleket
    és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
    S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
    fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
    úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
    derűt akaratom maga hívja elő,
    s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
    a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Elfognám szél-szerelmedet

    Mióta biztosan tudod
    hogy létezésed éltet engem:
    képzelt fölény duruzsoló
    biztonságát se szítja bennem
    kétségeid sóhaj-szele –
    hamuvá lett lobogó gőgöm,
    elfognám szél-szerelmedet,
    hogy örökké nálam időzzön.

    Már gyermekláncfű-bolyhait
    lefújtad mind a kétkedésnek,
    a „szeret – nem szeret” pihék
    úgy fogytak el, ahogy remélted;
    szeret – vallott a sorsvirág
    s lehet: e vallomás a veszte…
    Talán szeretlek? – megszeretsz.
    Szeretlek! – s talán nem szeretsz te.

    Úgy vagyok, mint aki magát
    megadta épp a harcmezőkön,
    s várja, hogy ellensége most
    elfogja vagy szívébe lőjön,
    rejtélyességem fegyverét
    önként, feladva félredobtam,
    s hogy foglyul ejts – azt várom én
    végleges-kiszolgáltatottan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tass Árpád: Súgó szavaid

    Rojtos takaróm
    csillagai alá rejtelek,
    sátram az ég,
    súgó szavaid
    hallom még
    onnan, hol
    hegyek tartják
    az eget s oly
    kékes fehéren
    szállnak, ahogy
    suhan a bánat,
    nevetését hallom még
    a szokolyai lánynak
    Ezernyi levélről
    zúzmara könnyek
    halk szerenádja
    száll feléd
    /szava a Fának/
    Elkisér…
    Talán jön
    új tavasz,
    nem lehet
    mindig tél

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Judit Ágnes – Utóirat

    Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
    az elégedetlenség csöndjeit,
    ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
    a kifogásokat: ne most, ne itt,
    a számítógépes játékkal töltött,
    ketten magányos esti hallgatást,
    a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
    ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –

    Az ösztönöket átíró bizalmat
    siratom, ahogy a ló engedi,
    hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
    önfeledtséget, ahogy felfedi
    védtelen hasát a macska előtted.
    A vad meglátott, nem futott el mégsem.
    Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
    a föld szép lassan szívja be a vérem.

    Noha ártatlanul, értetlenül,
    bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
    benned is tátong a lövésnyi űr,
    mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilas József Tamás – Nem érdekel

    Nem érdekel, hogy hány csepp a tenger,
    vagy hány bolygó a világegyetem,
    azt akarom tudni, mire gondolsz, mikor
    a fülembe súgod: szeretlek, kedvesem.
    És ha az alagút végén a fény a
    kivégzőosztag torkolattüze,
    vajon átölelsz-e?
    Forró csókkal suttogva, hogy
    több ez a másodperc velem,
    mint lenne tíz élet nélkülem…

    Nem érdekel, hogy kié voltál mielőtt szívedhez értem,
    azt akarom tudni, megállsz-e előttem,
    teljességeddel, hogy szerethesselek.
    És meleg télikabátként hagyod-e,
    hogy átöleljen a szerelmem.

    Nem érdekel, hogy hányszor estél el,
    azt akarom tudni, felállsz-e,
    hogy újra csókot lehelj fáradt lelkemre.
    Hogy álmos hajnalon a víz tükrébe belenézve
    valóban önmagad látod-e.

    Nem érdekel, hogy hány szívet törtél,
    vagy a tiéd hányszor tört össze.
    Azt akarom tudni, vajon
    karjaidban lejárt-e a törések ideje.

    Nem érdekel, hogy milyen sötét fellegek takarják
    el az eget, vagy a világ holnapra elsüllyed-e,
    azt akarom tudni, minden hátralévő percben,
    hogy milyen nektárt rejt még ajkad íze.

    Nem érdekel, hogy mi az, amit már megkaptál,
    azt akarom tudni, hogy még mire vágysz,
    és felismered-e, ha szembe jön veled a boldogság.

    Nem érdekel, hogy mi az, ami fájt,
    azt akarom tudni, fájna-e, ha nem az enyém volnál.
    Nem érdekel, hogy hol van az, ahol még nem voltál,
    azt akarom tudni, meddig jössz el velem,
    hogy megtaláljuk azt, amit egyedül nem találnánk.

    Hogy neked én, nekem te, kettőnknek egymás a világ,
    és az utolsó három szavad:
    „szükségem van rád!”

    Forrás: Lélektől lélekig