Nem zörög már az ablak,
nem beszélnek a falak.
A szavak elbújtak bennem,
mint riadt madarak.
Nem szól senki.
Csak a szívem jár,
mint egy rég elfeledett óra,
amit senki sem húz fel többé.
És mégis:
minden percében ott dobban
valami élő, valami fény,
amit nem lehet elhallgattatni.
Messziről nézem a vizet.
Hullámok játszanak a széllel,
a parton gyerekek nevetnek,
és a nap egyre mélyebbre hajol.
Valahol túl a látóhatáron
valaki szintén nézi ezt a fényt.
Talán nem is tud rólam,
mégis összeköt bennünket a víz,
a csend,
meg az, hogy mindketten várunk valamire.
A nap már a vízbe csúszik,
de a hullámok aranyba borulnak.
Így búcsúzik a világ,
amikor élni akar.
Szóltál egyszer,
s azóta visszhangzik bennem minden.
A csend is.
Nem tudom, mit mondtál –
már rég elmosta az idő.
Csak a hang maradt,
mint üres kagylóban a tenger zúgása.
Néha még fölriad bennem,
amikor elhiszem,
hogy végre elfelejtettelek.
És olyankor újra kezdem:
hallgatni a semmit,
amiben te szólalsz meg újra.
A város még álmos,
az utcák közt párák keringenek,
mint gondolatok a félálom és az ébredés között.
A pék már dolgozik,
a villamos csikorogva próbálja
összerakni a napot.
Én kávét főzök,
és hallgatom, hogyan ver az óra:
minden kattanás egy újabb lehetőség,
hogy ma ne legyek közönyös.
A fény lassan benéz az ablakon,
megcirógatja az asztalon a morzsákat,
és hirtelen minden kicsit elviselhetőbb lesz.
Nem őrzöm a szavaidat,
mégis itt vannak bennem,
mint a tenger sós illata
a sziklákban.
Nem őrzöm az arcod,
mégis látlak,
ha lehunyom a szemem,
s átsüt rajtam a fény,
amit te hagytál bennem.
Nem őrzöm a kezed,
mégis érzem,
ahogy valahonnan messziről
megérint,
mikor fázni kezd a szívem.
Mert ami elmúlt,
az nem tűnik el,
csak megtanul bennünk
csendben maradni.
Már csak a fény maradt,
s az is fakulni kezd.
A fákon nincsen levél,
csak a madár maradt vendégnek.
A szél már hideg, mint a hallgatás,
s a felhők alatt
a város reszket,
mint egy elhagyott gyermek.
De bennem még meleg van.
Nem tűz, nem láng –
csak a szívem halk izzása,
amit senki sem lát.
Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,
szívetekben már nem gyúl láng soha,
stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák,
mit néktek az aradi Golgota?…
Bánjátok is, hogy az a tizenhárom
bolondul, balgán, könnyen elveszett?…
Borítsátok, borítsátok a fátyolt,
nyomorult módra csak feledjetek!…
De lesz még itt a bosszú órájáig,
lesz még itt szív, mely sohasem feled,
hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést
a vértanúknak sírhelye felett.
Lesz még itt ünnep, melynek órájában
a büntető Igazság karja ver –
és büszkén tűzzük azt a híres fátyolt
a tizenhármak oszlopára fel.
1899. október 4.
Szebb minden napsütésnél
a halk esőjű, őszi bánat…
…úgy voltál szép te is,
ha szemed könnybe lábadt…
És úgy vagy most a legszebb:
a múltba tűnve távol, –
köztünk lebeg egy ismeretlen,
nagy, sűrű fátyol…
Megbékült emlék, régi dal,
elhervadt koszorú…
Csak az lehet ilyen szép,
ami nagyon, de nagyon szomorú!
Nem töri át táltos mese,
a hétmérföldes csizma se.
Nem a rácsos tábor-világ –
ő: a sors, a magyar Gulág.
Lélek ellen örök blokád,
ő: a sors, a magyar Gulág.
Frontális köd, köd-gyülevész,
megőrül benne a vitéz.
Szív nem nemes, szabály hamis,
nyílt sisakod: halálod is.
Ez az eleven nem-levés,
az eleve elrendelés.
A pénzváltók, a praktikák,
a ríkató vastaktikák –
hogyha kinek gyarmata vagy:
kölkeidben is az maradj.
Belepusztul ősöd, apád,
ez a sors, a magyar Gulág.
Jaj, aki tarkódon tapos,
a nép legyen alázatos!
Jaj, cinikus zsoldos-golyók…
Ezer év itt a büntetés.
Ne-tudd-ki-vagy kitüntetés –
megölt múltunk: magyar Gulág.
S kidobják a dögcédulát.
Kire az Alvilág sújt,
kire a csillagok pora –
mélység, magasság: egy út,
ez a csillagos Golgota.
Bastille-döngető tenger,
s a krizantémos García.
Kit az Alvilág vert meg,
kit meg a csillagok pora.
Halottas, néma virtus
révedez megrontóira.
Mélység, magasság: egy út,
ez a csillagos Golgota.
Mert megadatott minden:
sokaság, virtus, García.
És eladatik minden –
rövid a vágta mámora.
Kit az Alvilág nyergel,
kit meg a csillagok pora,
s elhallgattatik minden –
ez a csillagos Golgota.
Mélység, magasság: egy út,
csók zuhog, barát mostoha.
Kit az Alvilág vert meg,
kit meg a csillagok pora.
Meghal akár a latrok,
vagy elmarja a glória.
Ég és pokol kezet fog –
ez a csillagos Golgota.
Aranyfüst, rongy ígéret,
sírig hívő az ostoba.
Kit szalmazsák deleltet,
kit meg a csillagok pora.
Szívedből, szent batyudból,
amivel jöttél: mind oda.
Kit Alvilág motoz meg,
kit meg a csillagok pora.
Mert megadatott minden:
sokaság, virtus, García.
S kit Alvilág bitangol,
kit meg a csillagok pora.
Aranyfüst, rongykatarzis,
az utószó aranykora.
Arcom csupa özönvíz –
ez a csillagos Golgota.
