https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Heltai Jenő: Dal

    Az ajkamon még itt az ajkad íze,
    A csókjaidnak édes harmata,
    Harmat, mely éget, részegít, bolondít,
    Nem ittam lángolóbb italt soha!

    Piros kehelyből, ajkadból ittam,
    Oh, hogy ihatnám mindig, úntalan!
    Ahány a vízcsepp minden tengerekben,
    Ajkadnak annyi, annyi csókja van.

    Mind az enyém, és mind engem bolondít,
    Csókolj, bolondíts, drága gyermekem,
    Hogy félig öntudatlan támolyogjak
    A csókjaid borátul részegen.

    És ki ne józanodjak, amíg élek,
    S ha nyugaton leáldozott napom:
    Dalolva tűnjek el az éjszakában
    A legutolsó csókkal ajkamon.

  • Heltai Jenő: Dal

    Nekem a kézszorítás nem elég,
    És nem elég az olvadó tekintet,
    Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
    Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.

    A karcsú test vakító kincseit,
    Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
    Mindent, egészen, őrülten, vakon,
    Minden szerelmet, jóságot, hűséget.

    Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
    Hogy ifjúságod mindenből kifosszam,
    Csak az enyém légy, egyedül enyém,
    Úrnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!

    Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
    Az óvatos nők mérges suttogása,
    Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
    Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!

    Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
    S más istenektől a szíved ne féljen!
    Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz.
    Nézz a világba gőgösen, kevélyen!

    Hirdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
    S hogy mindörökké a tiéd szerelmem!
    Hogy félve nézzen minden nő reád,
    És minden férfi engem irigyeljen!

  • Heltai Jenő: A másik

    És szólt a nő:
    „A hajam ében,
    És lágyabb, mint a lágy selyem,
    És itt a szívem közepében
    Ujjong a boldog szerelem.
    Tied a testem, tied a lelkem,
    Te vagy az első, akit öleltem,
    Boldog vagyok, mert a tied vagyok…”
    S a férfi szólt:
    „A másik elhagyott.”

    És szólt a nő:
    „Piros az ajkam,
    És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
    És végigfut az üdvök üdve rajtam,
    Mikor így tartasz forrón átölelve.
    Szemem sötétebb, mint az égbolt,
    Mikor a fergeteg zavarja…
    Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
    Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
    Tudott-e súgni-búgni szintén,
    Tudott-e édes csókot adni,
    Meghalni karjaidba, mint én,
    És új gyönyörre föltámadni?
    És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?”
    S a férfi szólt:
    „A másik csúnya volt.”

    És szólt a nő:
    „És mégis nappal, éjjel
    Sóhajtva gondolsz vissza rája,
    Amellyel az enyém nem ér fel,
    Mi volt a titka, a varázsa, bája?
    Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?”
    S a férfi szólt:
    „A másikat szerettem.”

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Tükör előtt

    Szeretek olykor a tükörbe nézni,
    A homlokomról elsimul a gond,
    És a barázda, mit fehér kezével
    A szenvedés halvány tündére vont.

    A régi fény megint kigyúl szememben,
    S mily káprázat kacérkodik velem:
    Itt a tükörben ifjú lettem újra,
    Tizennyolc évem újra meglelem.

    Találkozunk egy régi, jó baráttal,
    Akit nem láttunk évek óta, rég…
    Nem ismerünk rá… más, jaj, más az arca,
    Az ennen árnyékának látszanék.

    De mit a zordon évek ráleheltek,
    A köd, arcárul lassan oszladoz,
    S szívünkbe minden visszatérő emlék
    Egy-egy vonást a múltból visszahoz.

    Végül olyannak látjuk, amilyen volt
    A rózsaszínű álmok idején,
    Mikor az élet csupa biztatás még
    És csupa napsugár és csupa fény.

    Így látom én is magam a tükörben,
    Minden redő arcomról elsimult,
    S ott áll előttem büszkén, mosolyogva
    Az ifjúság, a bátorság, a múlt!

    Igen, az ifjú, a merész, a gyöngéd,
    Ki a tükörből most felém ragyog,
    Ki csupa tűz és álmodó poézis
    És üdeség – az ifjú én vagyok.

    Tükör, hazug vagy! Oh, áldott hazugság,
    Csodatévő, bűbájos balzsamír!
    Hazug tükör, hazudj még többet arról,
    Amit a szívem mindig visszasír!

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: A kincs

    A kék hegyek csodás vidékén,
    Ahol a híres Rip lakott,
    Én is kerestem már a kincset,
    Én is bolyongva jártam ott.

    Mikor a kincset megtaláltam,
    A tündér megjelent legott,
    Ittam a mámor poharából,
    S a bűvös álom elfogott.

    Húsz éven át aludtam én is,
    Mikor megint fölébredék,
    Oly napsugáros volt az erdő,
    Oly vadvirágos volt a rét.

    A levegő oly izgató volt,
    Olyan tavasz volt mindenütt,
    S amelyről mindig álmodoztam:
    A kincs, a kincs az ott feküdt!

    Pazar pompája rám mosolygott,
    Néztem mohón és irigyen,
    És ráborultam, átkaroltam,
    Hogy messze, messze elvigyem…

    Nem volt erőm, karom lelankadt,
    Éreztem azt, hogy agg vagyok,
    Míg a mesék kincsét kerestem,
    Az ifjúságom elhagyott.

    Míg a mesék kincsét kerestem
    A bűvös kék hegyek között,
    Sok más, okosabb filozófus
    A földi jóért küszködött.

    Csak én maradtam bús kalandor,
    Kincskereső szegény bolond,
    A bűvös-bájos kék hegyekről
    Mesét ki álmodozva mond.

    Oh, megtaláljuk mind e kincset,
    De ragyogása jaj, mit ér,
    Mire miénk pompája, fénye,
    Kihűlt szívünkben már a vér.

    Akkor, mikor keresni kezdtük,
    Mikor bennünk kigyúlt a láng:
    Valami nagyról és dicsőről,
    Valami szentről álmodánk.

    Valamiről, mit az utókor
    Márványba vés, megénekel…
    S mire a kincset megtaláljuk,
    Már akkor csak kenyérre kell.

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: A vén kocsis dala

    Van nekem egy öreg lovam,
    Meg egy rozzant szekerem,
    Jó időbe, rossz időbe
    Mindig vígan terelem.
    Semmi bajom, semmi gondom,
    A lovamnak csak aszondom:
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    És a többit tudja már.

    Napestig a bakon ülök,
    Szundikálok, pipázok,
    Jó időbe sütkérezek,
    Rossz időbe megázok.
    Így megy ez már évek óta,
    Nem változik már a nóta,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Nem változok én se már.

    Egyre vénebb lesz a szerszám,
    Egyre vénebb lesz a ló,
    Kocsi húzni, utca futni
    Néki az már nem való.
    Így azután mindegy nékem:
    Van vendégem, nincs vendégem,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Se nagy haszon, se nagy kár!

    Válogatós úri népség
    A kocsimba be nem ül,
    Igaz is, hogy cifra rajta
    Nincs se kívül, se belül.
    Nem is igen kínálgatom,
    Félrevágom a kalapom,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Megélek én így is már!

    Néha mégis beletéved
    Egy szerelmes ifjú pár,
    Készülődök, kászolódok:
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Mire lassan nekivágok,
    Elfelejtik a világot,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Édes a csók, csattan már.

    Vén lovam is, ahogy hallja,
    A világnak nekivág,
    Mint amikor a huszárló
    Meghallja a trombitát.
    Ahogy büszkén lépegetne,
    Visszatér a régi kedve,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    De sok csókot hallott már.

    Eszébe jut a lovamnak
    Az a csók… és az a nyár…
    Az a nyár… és az az eskü…
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Oly tüzes lesz, amilyen volt,
    A gazdája is ilyen volt,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Bizony annak vége már.

    Jobb lesz nekünk lassan menni,
    Vén szekerem, vén lovam,
    Jobb lesz nekünk megpihenni,
    Öreg idő, este van.
    Lassan menni, megpihenni,
    Hogy ne bántson senki, semmi,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Miértünk már úgyse kár!

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Dal

    A nyomorúság országútján
    Magányos vándor, ballagok,
    Akik szerettek, messze tőlem,
    Akit szerettem, elhagyott.

    Akikkel együtt álmodoztam,
    Már révbe értek rendre mind,
    Én az örök küzdést, bolyongást
    Előlről kezdhetem megint.

    Nagy küzdelem, kevés dicsőség,
    Mégis, hiába, szép a lét!
    A rózsa, melyet magam téptem,
    Mindig megérte tövisét.

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Regény

    Oh, hogy bomoltunk mind a ketten!
    Hogy szeretett és hogy szerettem!
    Gyönyörűn indult a regény.
    Azt hittem, vége sohasem lesz.
    De közben másba lett szerelmes
    Egyszer ő… egyszer én.

    Oh, hogy szenvedtünk mind a ketten,
    Ő nevetett… én is nevettem,
    S továbbsiettünk könnyedén.
    De a szívünk fájt… egyre jobban,
    Tán sírdogáltunk is titokban
    Egyszer ő… egyszer én.

    Hogy hallgatunk ma mind a ketten!
    Ő elhagyott… én elfeledtem,
    És lett belőlem vén legény.
    Olyan kaland volt, mint ezer más,
    De visszasírjuk mégis egymást
    Egyszer ő… egyszer én.

  • Heltai Jenő: Levél

    …Ha el akarna néha jönni hozzám,
    Kicsi szobámat szépen rendbe hoznám,
    Ha nem is hozhatnám le az eget,
    De beszereznék néhány szőnyeget.

    A pamlagon, hol álmodozni szoktam,
    A sok lyukat megfoldanám titokban,
    Rozoga, tintás asztalomon itt
    Elhinteném kedves virágait.

    Parancsait komorna-módra lesve,
    Főznék teát, mikor leszáll az este.
    S amire nem volt példa soha még:
    Szenet hozatnék és befűtenék.

    Az óra járna és a lámpa égne,
    S azt mondanám, ha menni készül: „Még ne…”
    Suttogva kelne ajkamról a szó,
    Hogy élni édes és szeretni jó.

  • Heltai Jenő: Vallomás

    Mi ketten egymást meg nem értjük,
    Nagyon sajnálom, asszonyom,
    De ha nem kellek szeretőnek,
    Egyébre nem vállalkozom.

    Például arra, mit gyakorta
    Szónoki hévvel mond kegyed,
    Hogy meggyötört, szegény szívének
    Legjobb barátja én legyek.

    Legjobb baráti szavamra mondom,
    Megtisztelő egy hivatal,
    De nem vagyok hozzá elég vén,
    S ön aggasztóan fiatal.

    Ön csupa élet, csupa illat,
    Lángol, vakít, hevít, ragyog,
    Hát hogyne szomjaznám a csókját,
    Én, aki angyal nem vagyok?

    Olyan kevés, amit kívánok…
    Ha osztozkodni restel is,
    Legyen a tisztelt lelke másé,
    Nekem elég a teste is.

    Legyen lelkének egy barátja,
    Kivel csevegni élvezet,
    De ez az őrült, ez a mamlasz,
    Ez a barát nem én leszek.

    Legyen övé minden poézis,
    És az enyém: csak ami tény,
    Ő oldja meg a problémákat,
    A ruháját viszont csak én.

    Hogy ez a hang szokatlan önnek,
    Kétségbe, kérem, nem vonom,
    De annak, hogy megértsük egymást,
    Csak egy a módja, asszonyom:

    Adjon az Úr, ki egy tenyérből
    Rosszat is, jót is osztogat,
    Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
    Vagy nekem adjon jobbakat!