Szétkotorta tűzhelyünket
vézna léc,
ha felszítod tüzeinket
elalélsz,
meg ne lesd zord álmainkat
felrivallsz,
el ne dudold dalainkat,
belehalsz!
Forrás: eternus.hu
Szétkotorta tűzhelyünket
vézna léc,
ha felszítod tüzeinket
elalélsz,
meg ne lesd zord álmainkat
felrivallsz,
el ne dudold dalainkat,
belehalsz!
Forrás: eternus.hu
Húszéves testünk olyan fáradt
a rossz ágytól s a rossz kenyértől,
olyan messze estünk a fénytől.
Az anyáinknak melle nincsen,
se húgainknak tisztessége,
a tisztesség kellett kenyérre.
Se bal, se jobb, se Marx, se Isten,
itt börtön, ott halottat kell siratni,
bután középen kell maradni.
Térdünk fagyottan citerázik,
beteg testünk jeges szél fújja,
ősz is és tél is csak szapulja.
Nincs erőnk barikádra állni,
nincs erőnk igéket dörögni,
ma állásért kell könyörögni.
A jövőt ellopták előlünk
s a küszöbön állnak és várnak
nagyszállítói a halálnak…
1933
Forrás: eternus.hu
Ugy szeretném szerelmedet
meghálálni, de nem lehet,
se csillagot, se kenyeret,
nem felezhetek meg veled.
Csak pocsolyát, nem kútvizet
kap száraz szád, szomjas szíved.
Nem ragyogás a szerelem,
árnyék vagyok a szemeden.
A szobánkba nem süt a nap,
de sütnek a durva szavak.
Nem én mondom, ne higyj nekem,
oly könnyen elkeseredem.
Sütnek a süket éjszakák,
felsir az ajk, megszúr az ágy,
az óra áll, perc nem telik,
megfúl az ember reggelig.
Sokat ríkatlak kis madár,
de Te ne sirj, mert sirni kár,
te csak repülj, te csak örülj,
kis ér fölött, nagy ág körül.
Kicsit várni tanitalak,
nem igy igértem az igaz,
szegény asszonnyá tettelek,
pedig nagyon szerettelek.
Ez még a dér, ez még a fagy,
de nő a mag a föld alatt
s az én kedvesem ajakát,
édesiti majd nap s virág.
Forrás: eternus.hu
A fejem fáj, az agyam sajog,
Kínozzák a távbeszélő-bajok.
Hát ez csoda?
Nézzen csak oda.
Mi bámul önre amott a falon,
És hallgassa meg e telefon-dalom.
Az ember gyomra mélyét,
Az epéjét
És a veséjét
Egy piros fonál
Csiklandozza végig, ha telefonál,
Átjárja a szívet, a májat,
S szent zsoltárokra ingerli a szájat.
Az okozója ott lóg a falon,
Ő róla zeng e telefon-dalom.
Órákig tart a pillanat,
Míg kaphat ön egy szabad vonalat,
És jön a válasz, nem holnap, még máma:
Foglalt a száma!
Ha nyugtalan ön, és szíve kérges,
A központ hölgye ezt nem érti,
És bájjal kérdi:
Óh, mért oly mérges?
És ha a számért hiába esengett,
A központ kérdi:
Óh, miért is csenget?
Miért oly naiv, és mért oly kába?
Hisz tudja jól, úgyis hiába!
A gond leroskaszt minden vállat,
Ha megvadul e háziállat.
És holttá pusztul minden élő,
Ha kínozza a távbeszélő.
De szíve-lelke bárhogy lázad,
Ajánlatos a vigyázat,
Mert rögtön jön a tettre kész,
Zord műszerész,
Ki nem a komisz szekrény hátán
Hasít szíjat,
De kihasítja az ön zsebéből –
A telefondíjat!
Forrás: eternus.hu
/szonett/
Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,
kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen
eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,
kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
mikor megnyugszol, akkor veszted el.
Alszik. A maszkja már halotti maszk,
Mely némán a nagy semmiségbe dermed,
Nem fog jelezni már vágyat, vigaszt,
Töprenkedést és tomboló szerelmet.
Száz arca volt. Mindig más, mindig új,
Övé volt minden mosolygás, kesergés,
Most minden arc szelíden elsimul
S az arcon nem marad többé jelentés.
Ez az igaz. Most ő maradt maga.
A deszkák fénye mind elhamvadott.
Négy deszka közt az örök fény ragyog.
Ez az igaz. Ő eltalált haza,
Hol nincs zaj, taps, szín, álgyász, álvigasz,
Ahol örökké minden egy s igaz.
Forrás: nem került megjelölésre
Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék – és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek… ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek…
Ez az ács-műhely… ezek a forgácsok…
Mit tehettem érte?… mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt véle Egyiptomba futni
S azután is óvni a lépteit,
Fel a templomig, Jeruzsálemig,
Míg egyszer elmaradt…
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta szürkülő szakállamat,
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja…
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja – én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.
Forrás: Szeretem a verseket
Nő a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.
Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.
Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.
Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.
Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.
Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.
Forrás: Szeretem a verseket
Hogy vártalak hogy vártalak
a Gyere-vissza-híd alatt
de nem jöttél az este múlt
Feliciánnál lámpa gyúlt
Felicián se mondta meg
hogy most már hol keresselek
mert többé nem találtalak
a Gyere-vissza-híd alatt
Forrás: Irodalmi Lepkető
Teveled az Isten
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.
Elvesztetted szegény, kóbor magadat:
Ha szabad: segítsen az Isten.
Perc-barátok kedve már elköltözött:
Búk között itt lesz tán az Isten.
E szép élet nem sok örömet hozott:
Gondozott azonban az Isten.
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.
Forrás: Szeretem a verseket